Napló, 1984. július (Veszprém, 40. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-14 / 164. szám

\vgvfcoUnoc-. ’ íNwíajp," t ffigcmtuL ^S’Wlv ^vl'ix & ttctn tövt áu«u4* t?u2rfeuf tí&i“riac ffeu fttpw tufewi^t^áa i/j\ky&touifc' ^í^ydÉuj* 0P&vuc VteuuK . nif'/Kvteh&'t&e'diuStiluitf^c*fu--tft£c üw/W cÄtv K’mUxí* ug~íniQ-fa& fhluxzz&* to mivt<^cu ncta ííttX' op ticm taSÍíue* ^vftói wyn&tytikt6tuc. \ít ‘|iur fű^ltv tem tUótfct* m&c tf4 y/b£& 4V *u«u uj ' ^iy bcta^ t^ecn^mo ÁTM£\\• * y Kétszer megtalált nyelvemlék A Königsbergi Töredék szót, a hiányos szövegű per­gamencsíkokat, a Königsbergi Töredék Szalagjait — a bőr­kötés alól később áztatták ki.) Az első fölfedezés jó száz­húsz éve, 1863-ban történt, ekkor tűnt föl a latin kódexet tanulmányozó H. Franz Hipler königsbergi káplánnak a fura idegen nyelvű szöveg a kötet védőlapján, és fölhívta­­­á a könyvtár igazgatójának, Julius Zachernek figyelmét, aki nem tudván megfejteni, milyen nyel­ven lehet írva a furcsa kilenc sor, lemásolta s elküldte ba­rátjának, August Friedrich Pottnak, a hallei egyetem nyelvészprofesszorának. Az ál­talános nyelvészet tanára már észrevette, hogy itt a finnugor nyelvcsaládhoz tartozó nyelv­ről lehet csak szó, s megküld­te Altemburgba, Johann Ga­­belentznak, s híres urál—altáji nyelvésznek, aki fölismerte a kilencsoros szöveg magyar eredetét, s meg is küldte a német fordítással együtt Pott­nak. De nemcsak neki: mi­vel 1858-ban a Magyar Tu­dós Társaság — az Akadémia — külső tagjául választotta, hálából Akadémiánk titkárá­nak, Toldy Ferencnek is el­küldte, s ő mindjárt 1863-ban ismertette is azt „Ó-magyar nyelvemlék a XIII. századból, s a magyar nyelv fejlődési korszakai" címmel. Ugyancsak ő indítványozta, hogy az ak­kor fölfedezett fontos nyelv­emlék a Königsbergi Töredék nevet kapja. A tudósok­­később a XVI. század derekára tették a nyelvemlék eredetét, az idő azonban az első ismertetőt igazolta: a Szűz Máriát ma­gasztaló részlet (feltehetőleg egy nagyobb Mária-legenda része) az 1200-as évek első év­tizedeiben keletkezhetett, meg­előzve a XIII. század végére tehető Ő­rm­agyar Mária-sira­­lom szövegét, amely nemrég tért haza a leuveni (löweni) egyetemi könyvtárból, Belgi­umból, ahová német jóváté­telként került az I. világhábo­rúban elpusztult könyvtár anyagának pótlásakor. (A jó­­vátételi bizottság egy münche­ni antikváriustól szerezte meg, aki Toscanában vásárolta a magyar verset őrző kódexet.) S itt kapcsolódik valame­lyest a két nyelvemlék törté­nete: a Königsbergi Töredék a II. világháború viharában tűnt el, s bukkant föl utóbb, hogy most talán visszatérhes­sen maga is legillőbb helyé­re. A Magyar Irodalmi Lexikon 1963-ban még azt írta, hogy „A nyelvemléket a kalinyin­­grádi egyetemi könyvtár őrzi”. (Kalinyingrád lett az egykori Königsberg neve, mikor a Szovjetunióhoz került.) Kide­rült azonban, hogy ez meg­alapozatlan föltevés volt: a frontok közeledvén ugyanis a németek igyekeztek menteni a königsbergi könyvtár értékeit: egy részüket tengeren át, ha­jón elszállították, a többit vi­déki kolostorokban, udvarhá­zakban rejtették el s a hat rejtekhely közül három Len­gyelországhoz került a béke­kötéskor. Az elmúlt év decemberében közölte a Varsói Központi Ré­gi Levéltár igazgatója a ma­gyar kutatókkal, hogy a be­cses magyar nyelvemléket meg­találták Turun városában. Szilágyi Ferenc Nemzeti értékeink sorsa nem szűkölködik regénybe, sőt gyakran rémregénybe illő fe­jezetekben, ahogy maga nem­zeti történelmünk sem. Tatár, török dúlta kolostorainknak, templomainknak nemcsak arany és ezüst kincsei, ötvös­remekei szóródtak annyiszor szanaszéjjel, hanem a nyelv fölbecsülhetetlen kincseit őrző kéziratos könyvek, a kódexek is. Bécsi kódex, Müncheni kó­dex, Königsbergi Töredék, Dub­­nici Krónika, Nikolsburgi Ro­­vásóbécé - az elnevezések is jól mutatják vándorlását. Nem­rég a régi Dalmácia (ma: Jugoszlávia) egyik kolostorá­ban, Sibenikben bukkant föl a XIV. századi becses nyelv­emlékünk, egy magyar nyelvű könyörgés. Gyakran kétszer is föl kel­lett fedeznünk egy-egy nyelv­emléket. Ilyen a Königsbergi Töredék is, a Halotti Beszéd (Latiatuc feleum . . .) után kor­ban a második szövegemlé­künk, amelynek örvendetes új­­rafölfedezéséről a napokban vehettünk hírt. Maga az első fölfedezés sem ment egészen simán. Nem is az eredeti kódexben fedez­ték föl a becses nyelvemléket, hanem egy latin nyelvű kó­dex kötésében: a XVI. száza­di könyvkötő szabdalta szét a számára érthetetlen, idegen szövegű lapokat, egyetlen ol­dalt hagyva meg csak ún. „vé­­dőlevél"-ül a bekötött kódex elején. A szétszabdalt XIII. szá­­zadi magyarországi eredetű kódexről azt tudjuk, hogy 1393-ban már Boroszlóban — a mai Wroclawban — volt. (A magyar nyelvemlék többi ré­ • — Mit tárgyalsz az öreg Jó­zsival? — kérdezte, amikor be­ment a­­fűzfaárnyékos, kemény­re taposott udvarba. Leültek a csó­nakbak alacsony gerendájára. — Nem tárgyaltam. — mesélt — válaszolta jókedvűen. Már az is jó volt, hogy az öreg odatelepedett hoz­zá, ahogy a lépcső mellett, a köve­ken napozott. Kikötötte a csónakját, vállára vette az evezőit, és feljött a lépcsőn. Lepakolt mellette a partra, és cigarettát sodort. Azon a jól is­mert, de egyre ritkábban látott mó­don, ahogy kiskorában az apja ba­rátai szoktak. Nyelvheggyel ,keskeny nyálcsíkot húzott az összesodoriatott újságpapírra. Aztán bosszankodva mondta, hogy rossz volt a kapás, hajnal óta kint ült a vizen, és sem­mit sem fogott. Úgy beszélt vele, mint egy felnőt­tel. Ő maga csak feküdt tovább a napon, és fején keresztbe tett karja árnyékából nézett fel az öregre. Annyira váratlan volt, hogy idetele­pedett hozzá, hogy fel sem ült. Azt hitte, nem vette észre őt. — Csak ne mesélgessen neked — mondta a fiú. Komoly, felnőtt srác volt hozzá ké­pest, az idén érettségizett. Szőke ha­jától elütő napbarnított arca férfias­sá tette a külsejét.­­ Miért ne? — kérdezte nevetve. Tetszett neki, hogy előbb az öreg úgy beszélgetett vele, mint egy má­sik vén tengeri medvével, most meg Laci, a bátyja barátja veszi pártfo­gásába. — Csak — csattant sokatmondóan Laci hangja. Mint egy bekattintott lakat.­­ Jó lesz, ha elkerülöd. — A Józsi bácsit? — nem győzött álmélkodni. Laci apáskodva, fontos arccal beszélt. Valami nagyon érde­kes dolog lapult az egymást követő események alján. — De mért? — Csak. Nem elég? — összevont szemöldökkel nézett maga elé. Erzsi falkorúak megrontásáért.8— NAPLÓ — 1984. július 14., szombat Mezey Katalin. G­YEREKEK előrehajolt, és alulról felfelé belené­zett az arcába. - Mondd el, kérlek! Nem mon­dom el senkinek! Becsszó, nem mondom el senkinek! Laci kék szeme fel akart nevetni, ahogy a lány belenézett az arcába, de aztán mégis komoly és titokzatos maradt. - Tudod, hogy ült - mondta el­fordítva a fejét. Meztelen sarka mel­lett elmélyülten piszkálgatta a földet. Tudta, persze, hogy tudta. Nagy orvhalász hírében állt az öreg Józsi, és az ötvenes években lesittelték. Nem is nagyon szégyellte, az előbb is arról beszélt, hogyan verte csónak­kikötő lánccal agyon az íváskor kö­vek közé bújó pontyokat. Kosárszám­ra szedte ki őket, és vitte eladni a városba. — Jó pénzt adtak érte. Pedig aki evett már rendes halat, bele se tud­na harapni. Az ívó hal húsa tejes, édes. Azt csak az afféle marha vá­rosi eszi meg. Pfuj! — és kiköpött ol­dalt. — Persze akkoriban még húst se lehetett kapni, nem hogy potykát. Úgy vitték, mint a cukrot. Épp itt tartott a történetben, ami­kor Laci kijött érte, és okos pofával behívta. Azt hitte, az anyjával ta­­­lálkozott fent a faluban, és haza kell mennie. Már éppen mérgelődni akart: nincs egy félórája, hogy nagy­­nehezen leengedték, és máris haza­rángatják. — Azt is tudod, hogy mért ült? — Tudom hát. Lánccal verte agyon az ívó halakat, meg hasonlók. Apám mesélte. Azért is nem vették be a szövetkezetbe. Azóta partőr. — Ez mind igaz, csakhogy nem ezért csukták le. Ettől még .. . Bár aki ilyesmit csinál, az egyéb gaz­tettre is képes. — Nem ezért ült? Nem ezért? - szeme-szája elkerekedett a csodálko­zástól.­­ De hiszen apu mondta .. . — Hidd el, hogy nem ezért. Lehet, hogy apád nem akarta elmondani, de azért jó lesz, ha vigyázol vele ... - megint rejtélyesen elhallgatott. Erzsi felugrott. Az apja nem akarta elmondani, de Laci biztos, hogy mindjárt elmondja. Mit kéne tennie, hogy elárulja? Látszott, hogy nem akarja könnyen adni a titkát. — Ha elmondod, én is elmondok neked valamit! — vágta rá hirtelen, bár sejtelme sem volt, hogy mit mondhatna el a fiúnak. — Buta vagy­­ nevette el magát Laci. A vonásai megenyhültek. — Azért jöttem ki érted, hogy figyel­meztesselek. Persze, nem bánom, ha elmondasz nekem valamit! — és olyan tréfásan kétértelműen kacsin­tott rá, ahogy a legények szoktak évődni a bálban a nagylányokkal. Legszívesebben a nyakába ugrott volna, úgy tetszett Erzsinek ez a ka­csintás. De inkább elvörösödött, és várakozásteljesen elhallgatott. — Szóval — kezdte Laci lehalkított hangon —, szóval, rontásért ült. Fia­Fiatalkorúak megrontásáért! Mit jelent ez? Érezte, hogy félelmetes, komoly dolgot, ha ilyen furcsán hang­zik, de nem tudta, hogy pontosan mi­re gondoljon.­­Felrémlett benne, hogy aha, szóval a Laci őt is fiatalkorúnak tartja, akit esetleg megbonthat az öreg. „Ezért hívott be!” Milyen ren­des ez a Laci. Félti őt. Még vörö­sebb lett. A szíve hallhatóan dobo­gott, szinte dongott a fürdőtrikó vé­kony anyaga alatt. „Én is, én is”.... szerette volna mondani, de hálisten­­nek nem bírt megszólalni. — Tudod, mi az? — kérdezte a fiú a lány lesújtott arcát magához­­for­dítva. — Hát.. . valami — dadogta, és újra elfordult.­­ Kit rontott meg tu­lajdonképpen? — Ez a megrontás elég ártatlan szónak tűnt ahhoz, hogy kimondja. — Egy tizenöt éves lányt. Köké­nyesből. — Kökényes a szomszéd fa­lu. Erzsinek hirtelen megképzett egy fehér bőrű, szőke copfos, telt, lompos nőalak, mintha mutatták volna neki valamikor, valahol. Vagy mondtak róla valami hasonlót. Talán tavaly a búcsúban. Egy fiatal lány meg Józsi bácsi! Hihetetlennek tűnt, hogy a szét­­cserzett arcú, kérges kezű vén halász, akit olyan nagyra tartottak a gyere­kek! Örökké borostás, összehúzott szemű, fakult vászoningben, messziről érződő dohány- és szeszszaggal kö­rülvéve. Mint egy darab igazi mese, mint a víz titkainak legnagyobb is­merője. Megborzongott.. . De hi­szen ő még nincs is egész tizennégy éves. Ki is bökte hirtelen, de Laci erre mosolyogva végignézett rajta, és ettől a tekintettől Erzsi újra vö­rös lett. Nem szégyen volt a vörössé­ge mélyén, hanem fülének hinni nem akaró meglepetés. — Nem az számít — mondta a fiú jelentőségteljesen, és a lába körmé­vel kapargatta a hűvös, letaposott iszapot. A tóparti udvarokat minden tavasszal elöntötte a víz. — Hanem? — kérdezte huncutul Er­zsi, aztán hirtelen elszégyellte ma­gát, és váratlan mozdulattal befog­ta Laci száját. — Jó, jó. Inkább ne válaszolj! — Ugyanabban a pillanat­ban el is kellett kapnia a kezét a fiú arcáról, mert hirtelen megen­gedhetetlennek tűnt ez a gyerekes mozdulat. Megérezte, hogy már nem szabad, hogy neki már nem szabad. És tényleg nem, mert a Laci arcának érintésétől furcsán égni kezdett a tenyere, és ez a forróság fölfutott a két karján, és az egész testét elzsib­basztotta. Hallgattak egy darabig. És amikor végre fel mert nézni, látta, hogy La­ci éppolyan vörös, mint ő, és hogy zavarba jön a lány kíváncsi' 'tekinte­tétől. Felegyenesedett és elindult, be a házukba, ami a nagy fűzfa mögött áll, lépcsős fehér tornáccal. — Várj — szólt vissza —, mutatok neked valamit. Ő tovább kuporgott a gerendán, és a szúnyogokat csap­kodta barna vállán. Kisvártatva kijött a fiú. Egy könyv volt a kezében. — Idenézz! - hajolt hozzá és ki­nyitotta. Vastag táblás, sárga papírú, régi, furcsa betűs címlapot tartott elébe: Petőfi Sándor versei. — Ide­nézz! — az ujjával egy évszámra mu­tatott: 1846.­­ A dédapámé volt. — A könyv tábláján szálkás, feketetin­tás felirat állt: Katona László. — Őt is úgy hívták? — álmélkodott a lány, de valahogy hamisan csen­gett a fülében a saját szava. Mintha mást várt volna az előbbiek után. — Ez családi ereklye — mondta La­ci komolyan. — Én öröklöm. Nálunk a családban ezt a könyvet mindig az elsőszülött fiú örökli. — Elmoso­lyodott, és ebben a mosolyban volt valami gyermeki dicsekvés. A lánynak nevetnie kellett. Felszabadultan, bol­dogan nevettek. IRODALOM-MŰVÉSZET Szépen magyarul-szépen emberül Ropi és pattinka Az egyik leggyakoribb szóal­kotási mód mind régebbi, mind mai nyelvünkben a szóképzés. Mindenki előtt világos, hogy ekkor a szó jelentése módosul, megváltozik, az eredeti szófaj egy másikkal cserélődik. A kicsinyítő képzőkről tud­juk, hogy csak névszóhoz já­rulnak. Így például a kereszt­nevekből (Ferenc) becenevek (Feri) válnak. Köznevek is kap­­hatnak kicsinyítő képzőt, csak­hogy ebben az esetben nem becézésről van szó, hanem a jelentés módosulásáról: könyv — könyvecske (kis könyv), szo­ba - szobácska (kis szoba). Persze ez nem általános sza­bály, hiszen például a cukorka sokkal nagyobb szemű, mint a cukor. Az otthonka egy ruha­darab jelölője, és nem a meny­­nyiségé. Lekicsinylést, lenézést gúnyt is jelenthet egy-egy ki­csinyítő képzős változat: em­berke (jelentéktelen ember), diákocska (kezdő diák). Ha melléknevet látunk el kicsinyí­tő képzővel, akkor a mérték változik meg (az, amit a szó eredetileg kifejez): aprócska (igen apró), nagyobbacska (elég nagy), de a jelentés is módosulhat: szegényke (sajná­latra méltó). Napjainkban igen gyakorivá vált az i kicsinyítő képző hasz­nálata. Különösen a gyermek­­nyelvben (husi — hús, lözi — főzelék) és az iskolai nyelvben (töri — történelem­, koli — kol­légium). A mindennapi élet­ben is sokszor élünk hasonló­képpen képzett szavakkal: cuki — cukrászda, cigi , cigaretta. Vannak, akik ezeket a sza­vakat jellegzetesen az ifjúság­nak tulajdonítják. Az igaz, hogy többnyire~''az ő nyelv­­használatukra jellemzők. Mind­­ez rendben is volna — mond­juk —, de az már túlzás, hogy igéket is ellátunk kicsinyítő képzővel. És rögtön itt a példa: ropi. A népszerű sós rudacská­nak ez a neve azonban nem közvetlenül a ropog igéből származik, hanem ennek to­vábbképzett változata, a ropo­­gós (ti. sós rudacska) mellék­név volt az elnevezés alapja. Bizony előfordul, hogy nemcsak melléknévből, hanem mellékné­­vi igenévből is új szavakat ho­zunk létre: röfi (röfögő, azaz sertés), pofi (pöfögő, azaz gőz­mozdony), ruginadrág (rugda­­lózónadrág a csecsemők szá­mára), hogy a múlt idejű mel­léknévi igenév se maradjon ki: fagyi (fagylalt). Mindössze egyetlen (ha csak a bizalmas használatú, édeskés hangulatú köszönke ) köszönöm szót nem számítjuk ide) „becézett” igét találtam, azt is márkanévként: pattinka. Ez is sós rudacska, és elnevezése nyilván összefügg a pattog igével. Ezt megcsonkí­tották, és alighanem a Katinka hatására képzővel látták el. Mindenesetre újszerű szóalko­tás, egy darabig használtuk is, de lassacskán kimegy a divat­ból. Különben is, a ropi már bármilyen márkanévvel (Borso­di sósrúd, Hegyaljai ropogós) ellátott sós rudacska közös megnevezése. Az esetleges szokatlanság, újszerűség még nem jelenti azt, hogy a kicsinyítő képzővel lét­rejött szavaink magyartalanok. Többségük a gyerme­knyelv­­ben használatos, némelyikük azonban „kinőtt a gyerek­cipőből”, szókincsünket bőví­tette, így a köznyelvben is tel­jes polgárjogot nyert. Mizser Lajos Zománctechnikával dolgozó magyar iparművés­zek­­munkáiból nyílt kiállítás a Vigadó Galériá­ban. Képünkön Bokor Nelli: Figurák.

Next