Napló, 1984. július (Veszprém, 40. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-14 / 164. szám
\vgvfcoUnoc-. ’ íNwíajp," t ffigcmtuL ^S’Wlv ^vl'ix & ttctn tövt áu«u4* t?u2rfeuf tí&i“riac ffeu fttpw tufewi^t^áa i/j\ky&touifc' ^í^ydÉuj* 0P&vuc VteuuK . nif'/Kvteh&'t&e'diuStiluitf^c*fu--tft£c üw/W cÄtv K’mUxí* ug~íniQ-fa& fhluxzz&* to mivt<^cu ncta ííttX' op ticm taSÍíue* ^vftói wyn&tytikt6tuc. \ít ‘|iur fű^ltv tem tUótfct* m&c tf4 y/b£& 4V *u«u uj ' ^iy bcta^ t^ecn^mo ÁTM£\\• * y Kétszer megtalált nyelvemlék A Königsbergi Töredék szót, a hiányos szövegű pergamencsíkokat, a Königsbergi Töredék Szalagjait — a bőrkötés alól később áztatták ki.) Az első fölfedezés jó százhúsz éve, 1863-ban történt, ekkor tűnt föl a latin kódexet tanulmányozó H. Franz Hipler königsbergi káplánnak a fura idegen nyelvű szöveg a kötet védőlapján, és fölhívtaá a könyvtár igazgatójának, Julius Zachernek figyelmét, aki nem tudván megfejteni, milyen nyelven lehet írva a furcsa kilenc sor, lemásolta s elküldte barátjának, August Friedrich Pottnak, a hallei egyetem nyelvészprofesszorának. Az általános nyelvészet tanára már észrevette, hogy itt a finnugor nyelvcsaládhoz tartozó nyelvről lehet csak szó, s megküldte Altemburgba, Johann Gabelentznak, s híres urál—altáji nyelvésznek, aki fölismerte a kilencsoros szöveg magyar eredetét, s meg is küldte a német fordítással együtt Pottnak. De nemcsak neki: mivel 1858-ban a Magyar Tudós Társaság — az Akadémia — külső tagjául választotta, hálából Akadémiánk titkárának, Toldy Ferencnek is elküldte, s ő mindjárt 1863-ban ismertette is azt „Ó-magyar nyelvemlék a XIII. századból, s a magyar nyelv fejlődési korszakai" címmel. Ugyancsak ő indítványozta, hogy az akkor fölfedezett fontos nyelvemlék a Königsbergi Töredék nevet kapja. A tudósokkésőbb a XVI. század derekára tették a nyelvemlék eredetét, az idő azonban az első ismertetőt igazolta: a Szűz Máriát magasztaló részlet (feltehetőleg egy nagyobb Mária-legenda része) az 1200-as évek első évtizedeiben keletkezhetett, megelőzve a XIII. század végére tehető Őrmagyar Mária-siralom szövegét, amely nemrég tért haza a leuveni (löweni) egyetemi könyvtárból, Belgiumból, ahová német jóvátételként került az I. világháborúban elpusztult könyvtár anyagának pótlásakor. (A jóvátételi bizottság egy müncheni antikváriustól szerezte meg, aki Toscanában vásárolta a magyar verset őrző kódexet.) S itt kapcsolódik valamelyest a két nyelvemlék története: a Königsbergi Töredék a II. világháború viharában tűnt el, s bukkant föl utóbb, hogy most talán visszatérhessen maga is legillőbb helyére. A Magyar Irodalmi Lexikon 1963-ban még azt írta, hogy „A nyelvemléket a kalinyingrádi egyetemi könyvtár őrzi”. (Kalinyingrád lett az egykori Königsberg neve, mikor a Szovjetunióhoz került.) Kiderült azonban, hogy ez megalapozatlan föltevés volt: a frontok közeledvén ugyanis a németek igyekeztek menteni a königsbergi könyvtár értékeit: egy részüket tengeren át, hajón elszállították, a többit vidéki kolostorokban, udvarházakban rejtették el s a hat rejtekhely közül három Lengyelországhoz került a békekötéskor. Az elmúlt év decemberében közölte a Varsói Központi Régi Levéltár igazgatója a magyar kutatókkal, hogy a becses magyar nyelvemléket megtalálták Turun városában. Szilágyi Ferenc Nemzeti értékeink sorsa nem szűkölködik regénybe, sőt gyakran rémregénybe illő fejezetekben, ahogy maga nemzeti történelmünk sem. Tatár, török dúlta kolostorainknak, templomainknak nemcsak arany és ezüst kincsei, ötvösremekei szóródtak annyiszor szanaszéjjel, hanem a nyelv fölbecsülhetetlen kincseit őrző kéziratos könyvek, a kódexek is. Bécsi kódex, Müncheni kódex, Königsbergi Töredék, Dubnici Krónika, Nikolsburgi Rovásóbécé - az elnevezések is jól mutatják vándorlását. Nemrég a régi Dalmácia (ma: Jugoszlávia) egyik kolostorában, Sibenikben bukkant föl a XIV. századi becses nyelvemlékünk, egy magyar nyelvű könyörgés. Gyakran kétszer is föl kellett fedeznünk egy-egy nyelvemléket. Ilyen a Königsbergi Töredék is, a Halotti Beszéd (Latiatuc feleum . . .) után korban a második szövegemlékünk, amelynek örvendetes újrafölfedezéséről a napokban vehettünk hírt. Maga az első fölfedezés sem ment egészen simán. Nem is az eredeti kódexben fedezték föl a becses nyelvemléket, hanem egy latin nyelvű kódex kötésében: a XVI. századi könyvkötő szabdalta szét a számára érthetetlen, idegen szövegű lapokat, egyetlen oldalt hagyva meg csak ún. „védőlevél"-ül a bekötött kódex elején. A szétszabdalt XIII. századi magyarországi eredetű kódexről azt tudjuk, hogy 1393-ban már Boroszlóban — a mai Wroclawban — volt. (A magyar nyelvemlék többi ré • — Mit tárgyalsz az öreg Józsival? — kérdezte, amikor bement afűzfaárnyékos, keményre taposott udvarba. Leültek a csónakbak alacsony gerendájára. — Nem tárgyaltam. — mesélt — válaszolta jókedvűen. Már az is jó volt, hogy az öreg odatelepedett hozzá, ahogy a lépcső mellett, a köveken napozott. Kikötötte a csónakját, vállára vette az evezőit, és feljött a lépcsőn. Lepakolt mellette a partra, és cigarettát sodort. Azon a jól ismert, de egyre ritkábban látott módon, ahogy kiskorában az apja barátai szoktak. Nyelvheggyel ,keskeny nyálcsíkot húzott az összesodoriatott újságpapírra. Aztán bosszankodva mondta, hogy rossz volt a kapás, hajnal óta kint ült a vizen, és semmit sem fogott. Úgy beszélt vele, mint egy felnőttel. Ő maga csak feküdt tovább a napon, és fején keresztbe tett karja árnyékából nézett fel az öregre. Annyira váratlan volt, hogy idetelepedett hozzá, hogy fel sem ült. Azt hitte, nem vette észre őt. — Csak ne mesélgessen neked — mondta a fiú. Komoly, felnőtt srác volt hozzá képest, az idén érettségizett. Szőke hajától elütő napbarnított arca férfiassá tette a külsejét. Miért ne? — kérdezte nevetve. Tetszett neki, hogy előbb az öreg úgy beszélgetett vele, mint egy másik vén tengeri medvével, most meg Laci, a bátyja barátja veszi pártfogásába. — Csak — csattant sokatmondóan Laci hangja. Mint egy bekattintott lakat. Jó lesz, ha elkerülöd. — A Józsi bácsit? — nem győzött álmélkodni. Laci apáskodva, fontos arccal beszélt. Valami nagyon érdekes dolog lapult az egymást követő események alján. — De mért? — Csak. Nem elég? — összevont szemöldökkel nézett maga elé. Erzsi falkorúak megrontásáért.8— NAPLÓ — 1984. július 14., szombat Mezey Katalin. GYEREKEK előrehajolt, és alulról felfelé belenézett az arcába. - Mondd el, kérlek! Nem mondom el senkinek! Becsszó, nem mondom el senkinek! Laci kék szeme fel akart nevetni, ahogy a lány belenézett az arcába, de aztán mégis komoly és titokzatos maradt. - Tudod, hogy ült - mondta elfordítva a fejét. Meztelen sarka mellett elmélyülten piszkálgatta a földet. Tudta, persze, hogy tudta. Nagy orvhalász hírében állt az öreg Józsi, és az ötvenes években lesittelték. Nem is nagyon szégyellte, az előbb is arról beszélt, hogyan verte csónakkikötő lánccal agyon az íváskor kövek közé bújó pontyokat. Kosárszámra szedte ki őket, és vitte eladni a városba. — Jó pénzt adtak érte. Pedig aki evett már rendes halat, bele se tudna harapni. Az ívó hal húsa tejes, édes. Azt csak az afféle marha városi eszi meg. Pfuj! — és kiköpött oldalt. — Persze akkoriban még húst se lehetett kapni, nem hogy potykát. Úgy vitték, mint a cukrot. Épp itt tartott a történetben, amikor Laci kijött érte, és okos pofával behívta. Azt hitte, az anyjával találkozott fent a faluban, és haza kell mennie. Már éppen mérgelődni akart: nincs egy félórája, hogy nagynehezen leengedték, és máris hazarángatják. — Azt is tudod, hogy mért ült? — Tudom hát. Lánccal verte agyon az ívó halakat, meg hasonlók. Apám mesélte. Azért is nem vették be a szövetkezetbe. Azóta partőr. — Ez mind igaz, csakhogy nem ezért csukták le. Ettől még .. . Bár aki ilyesmit csinál, az egyéb gaztettre is képes. — Nem ezért ült? Nem ezért? - szeme-szája elkerekedett a csodálkozástól. De hiszen apu mondta .. . — Hidd el, hogy nem ezért. Lehet, hogy apád nem akarta elmondani, de azért jó lesz, ha vigyázol vele ... - megint rejtélyesen elhallgatott. Erzsi felugrott. Az apja nem akarta elmondani, de Laci biztos, hogy mindjárt elmondja. Mit kéne tennie, hogy elárulja? Látszott, hogy nem akarja könnyen adni a titkát. — Ha elmondod, én is elmondok neked valamit! — vágta rá hirtelen, bár sejtelme sem volt, hogy mit mondhatna el a fiúnak. — Buta vagy nevette el magát Laci. A vonásai megenyhültek. — Azért jöttem ki érted, hogy figyelmeztesselek. Persze, nem bánom, ha elmondasz nekem valamit! — és olyan tréfásan kétértelműen kacsintott rá, ahogy a legények szoktak évődni a bálban a nagylányokkal. Legszívesebben a nyakába ugrott volna, úgy tetszett Erzsinek ez a kacsintás. De inkább elvörösödött, és várakozásteljesen elhallgatott. — Szóval — kezdte Laci lehalkított hangon —, szóval, rontásért ült. FiaFiatalkorúak megrontásáért! Mit jelent ez? Érezte, hogy félelmetes, komoly dolgot, ha ilyen furcsán hangzik, de nem tudta, hogy pontosan mire gondoljon.Felrémlett benne, hogy aha, szóval a Laci őt is fiatalkorúnak tartja, akit esetleg megbonthat az öreg. „Ezért hívott be!” Milyen rendes ez a Laci. Félti őt. Még vörösebb lett. A szíve hallhatóan dobogott, szinte dongott a fürdőtrikó vékony anyaga alatt. „Én is, én is”.... szerette volna mondani, de hálistennek nem bírt megszólalni. — Tudod, mi az? — kérdezte a fiú a lány lesújtott arcát magáhozfordítva. — Hát.. . valami — dadogta, és újra elfordult. Kit rontott meg tulajdonképpen? — Ez a megrontás elég ártatlan szónak tűnt ahhoz, hogy kimondja. — Egy tizenöt éves lányt. Kökényesből. — Kökényes a szomszéd falu. Erzsinek hirtelen megképzett egy fehér bőrű, szőke copfos, telt, lompos nőalak, mintha mutatták volna neki valamikor, valahol. Vagy mondtak róla valami hasonlót. Talán tavaly a búcsúban. Egy fiatal lány meg Józsi bácsi! Hihetetlennek tűnt, hogy a szétcserzett arcú, kérges kezű vén halász, akit olyan nagyra tartottak a gyerekek! Örökké borostás, összehúzott szemű, fakult vászoningben, messziről érződő dohány- és szeszszaggal körülvéve. Mint egy darab igazi mese, mint a víz titkainak legnagyobb ismerője. Megborzongott.. . De hiszen ő még nincs is egész tizennégy éves. Ki is bökte hirtelen, de Laci erre mosolyogva végignézett rajta, és ettől a tekintettől Erzsi újra vörös lett. Nem szégyen volt a vörössége mélyén, hanem fülének hinni nem akaró meglepetés. — Nem az számít — mondta a fiú jelentőségteljesen, és a lába körmével kapargatta a hűvös, letaposott iszapot. A tóparti udvarokat minden tavasszal elöntötte a víz. — Hanem? — kérdezte huncutul Erzsi, aztán hirtelen elszégyellte magát, és váratlan mozdulattal befogta Laci száját. — Jó, jó. Inkább ne válaszolj! — Ugyanabban a pillanatban el is kellett kapnia a kezét a fiú arcáról, mert hirtelen megengedhetetlennek tűnt ez a gyerekes mozdulat. Megérezte, hogy már nem szabad, hogy neki már nem szabad. És tényleg nem, mert a Laci arcának érintésétől furcsán égni kezdett a tenyere, és ez a forróság fölfutott a két karján, és az egész testét elzsibbasztotta. Hallgattak egy darabig. És amikor végre fel mert nézni, látta, hogy Laci éppolyan vörös, mint ő, és hogy zavarba jön a lány kíváncsi' 'tekintetétől. Felegyenesedett és elindult, be a házukba, ami a nagy fűzfa mögött áll, lépcsős fehér tornáccal. — Várj — szólt vissza —, mutatok neked valamit. Ő tovább kuporgott a gerendán, és a szúnyogokat csapkodta barna vállán. Kisvártatva kijött a fiú. Egy könyv volt a kezében. — Idenézz! - hajolt hozzá és kinyitotta. Vastag táblás, sárga papírú, régi, furcsa betűs címlapot tartott elébe: Petőfi Sándor versei. — Idenézz! — az ujjával egy évszámra mutatott: 1846. A dédapámé volt. — A könyv tábláján szálkás, feketetintás felirat állt: Katona László. — Őt is úgy hívták? — álmélkodott a lány, de valahogy hamisan csengett a fülében a saját szava. Mintha mást várt volna az előbbiek után. — Ez családi ereklye — mondta Laci komolyan. — Én öröklöm. Nálunk a családban ezt a könyvet mindig az elsőszülött fiú örökli. — Elmosolyodott, és ebben a mosolyban volt valami gyermeki dicsekvés. A lánynak nevetnie kellett. Felszabadultan, boldogan nevettek. IRODALOM-MŰVÉSZET Szépen magyarul-szépen emberül Ropi és pattinka Az egyik leggyakoribb szóalkotási mód mind régebbi, mind mai nyelvünkben a szóképzés. Mindenki előtt világos, hogy ekkor a szó jelentése módosul, megváltozik, az eredeti szófaj egy másikkal cserélődik. A kicsinyítő képzőkről tudjuk, hogy csak névszóhoz járulnak. Így például a keresztnevekből (Ferenc) becenevek (Feri) válnak. Köznevek is kaphatnak kicsinyítő képzőt, csakhogy ebben az esetben nem becézésről van szó, hanem a jelentés módosulásáról: könyv — könyvecske (kis könyv), szoba - szobácska (kis szoba). Persze ez nem általános szabály, hiszen például a cukorka sokkal nagyobb szemű, mint a cukor. Az otthonka egy ruhadarab jelölője, és nem a menynyiségé. Lekicsinylést, lenézést gúnyt is jelenthet egy-egy kicsinyítő képzős változat: emberke (jelentéktelen ember), diákocska (kezdő diák). Ha melléknevet látunk el kicsinyítő képzővel, akkor a mérték változik meg (az, amit a szó eredetileg kifejez): aprócska (igen apró), nagyobbacska (elég nagy), de a jelentés is módosulhat: szegényke (sajnálatra méltó). Napjainkban igen gyakorivá vált az i kicsinyítő képző használata. Különösen a gyermeknyelvben (husi — hús, lözi — főzelék) és az iskolai nyelvben (töri — történelem, koli — kollégium). A mindennapi életben is sokszor élünk hasonlóképpen képzett szavakkal: cuki — cukrászda, cigi , cigaretta. Vannak, akik ezeket a szavakat jellegzetesen az ifjúságnak tulajdonítják. Az igaz, hogy többnyire~''az ő nyelvhasználatukra jellemzők. Mindez rendben is volna — mondjuk —, de az már túlzás, hogy igéket is ellátunk kicsinyítő képzővel. És rögtön itt a példa: ropi. A népszerű sós rudacskának ez a neve azonban nem közvetlenül a ropog igéből származik, hanem ennek továbbképzett változata, a ropogós (ti. sós rudacska) melléknév volt az elnevezés alapja. Bizony előfordul, hogy nemcsak melléknévből, hanem melléknévi igenévből is új szavakat hozunk létre: röfi (röfögő, azaz sertés), pofi (pöfögő, azaz gőzmozdony), ruginadrág (rugdalózónadrág a csecsemők számára), hogy a múlt idejű melléknévi igenév se maradjon ki: fagyi (fagylalt). Mindössze egyetlen (ha csak a bizalmas használatú, édeskés hangulatú köszönke ) köszönöm szót nem számítjuk ide) „becézett” igét találtam, azt is márkanévként: pattinka. Ez is sós rudacska, és elnevezése nyilván összefügg a pattog igével. Ezt megcsonkították, és alighanem a Katinka hatására képzővel látták el. Mindenesetre újszerű szóalkotás, egy darabig használtuk is, de lassacskán kimegy a divatból. Különben is, a ropi már bármilyen márkanévvel (Borsodi sósrúd, Hegyaljai ropogós) ellátott sós rudacska közös megnevezése. Az esetleges szokatlanság, újszerűség még nem jelenti azt, hogy a kicsinyítő képzővel létrejött szavaink magyartalanok. Többségük a gyermeknyelvben használatos, némelyikük azonban „kinőtt a gyerekcipőből”, szókincsünket bővítette, így a köznyelvben is teljes polgárjogot nyert. Mizser Lajos Zománctechnikával dolgozó magyar iparművészekmunkáiból nyílt kiállítás a Vigadó Galériában. Képünkön Bokor Nelli: Figurák.