Napló, 1984. augusztus (Veszprém, 40. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-15 / 191. szám
Pedagógusok nyugdíjban " -j • 1 „Hánytam borsót a falra eleget” Bakonykoppány. A falu közepéről rálátni az erdőre, talán a kiáltást is meghallaná, noha nem visszhangozza. Kicsi falu, az erdő tartja karjaiban. A központban lakik a nyugdíjas pedagógus házaspár, Balla Tibor és felesége. Szép ház, tágas, megfér benne a két öreg. Báli József veszprémi tanárnak jó ismerősei, valamikor együtt tanítottak ligában. Ő ajánlotta, hogy kopogjunk be Balláékhoz. 1. örömteli fogadtatás, ölelkezés, hogy ragyozás. Aztán betessékelnek a hűvös szobába. Leülünk, hallgatunk, velünk hallgat az öreg zongora. — Kinek a kezes szerszáma? — kérdem. — Anno dacumát én játszottam — somolyog a házigazda. — Tibor nagy muzsikus, több hangszeren játszik — jegyzi meg Báli, aztán sorolják a hangszereket, melyek megszólalnak a keze alatt. És nem is akárhogyan! — Én vagyok a házimuzsikusa az ugodi erdészetnek, csak szólnak, veszem a harmonikát, és magyar dal, német dal, minden megy ... Egy időben pávakört vezettem Koppányban — újságolja. — És miért szűnt meg? — Egy családból tevődött össze a szülőkből és három lányukból. A lányok férjhez mentek. Hát ez a pávák sorsa. Kiderül a beszélgetésből, hogy Balla Tibor amolyan néptanítói lelkülettel megáldott pedagógus. A faluban 11 évig (1982- ig) volt népművelő. Azért hagyta abba, mert valaki megkérdőjelezte a 800 forint tiszteletdíjat. „Ha sok, hát vigyétek” — jelentette ki, és felhagyott a kultúrmindenességgel. Biztatom hogy unalmas óráiban elő a harmonikát és ki a térre, vagy a kocsmába, hadd szóljon a magyar meg a német dal. Nevetnek hangtalanul. 2. Balláné nem él a nyugdíjas „semmittevés" jogával, tanít az ugodi iskolában. Elsősöket a betűvetésre, olvasásra. Eleven, mosolygós asszony, elképzelem, mennyire szeretik a kisgyerekek. — Bevezették a guruló módszert. Az egész napos iskola lényege az, hogy a két tanító között megoszlik a tanítás, egyik a humán, másik a reál tantárgyakat oktatja, délelőtti meg délutáni váltásban. Később ez módosult, a főtantárgyakat délelőtt, a könnyebbeket, mint ének, rajz, satöbbi, délutánra osztják be. A gyermekek érdeke ezt kívánja — újságolja élénk gesztussal. Elgondolom: egy asszony, aki 36 éve tanít, öreg fejjel megújítja módszerét. Van képessége, ereje hozzá. Balláné nevetve kardoskodik : — Nem tudom, miért küldik el nyugdíjba az embert? Mit csinálhat itthon napról napra? Valamit biztosan lehetne kezdeni vele! Férje mosolyog, afféle rezignált mosollyal. — Önnek nem hiányzik az iskola? - kérdezem. — Ebből 38 és fél év elég. Sok iskola küszöbét tapostam, itt 13 évet húztam le. — Jó szám! — Mindent csináltam. Tanítottam, iskolai kórust vezettem, pávakört irányítottam. Hánytam borsót a falra eleget itt, ott, amott. — Valami azért maradt is ... a falon — jegyzem meg. — Hát, amikor visszajöttek a középiskolai jelzések, elég megnyugtató volt — enged meg egy kis elismerést pedagógusi munkájának. Bali, mint „objektív szem” teszi rá a pecsétet a lassan kikerekedő oklevélre: — Négy évig tanítottunk együtt s úgy tudom, azok közé tartoztál, akiket a gyerekek a legjobban szerettek. Bólogatás a válasz. Olyanféle, mintha nem tehetne róla az ember, hogy ilyen. - És most mi az elfoglaltság? — Edzősködöm a focicsapatnál. Anno dacumál magam is futballoztam — mondja. - No, meg a szőlő. Másképp nem lehet inni t(r)isztán „Izoldát". 3. Bakonykoppányon jó ideje megszűnt az iskola, a gyermekek Ugodra és Szűcsre járnak. Maradt az óvoda. Meg a délutáni napközi otthon az alsósoknak. Van könyvtár, kölcsönző. Kultúrház, bálozásra. - Az iskola megszűntéről miként vélekedik a falu? - Nem merném azt mondani, hogy visszaköveteli. De azt igen, hogy jobban szeretné. Mert a kis falu megérzi ennek hátrányát... Persze gyermek nincs! Hát ez a bökkenő. Pontosabban a bukkanó az iskola számára. — És a néptanítói lelkűlét, nem követeli jussát? — Nincs mód rá. Elfoglaltak az emberek, eljárnak dolgozni. Pedig én olyan voltam a falu számára, mint - a német mondás szerint — „Lehrer und Schumacher", vagyis tanító és suszter. No de, ha nincs miből cipőt csinálni, a kaptafa ott hever a cipészszék alatt. B. ö. Hamar Imre: Résnyi ragyogás 20. — Nyugodtan mondd csak el a barátomnak is, mi volt az a nagy tanulság számodra! Ő nem adja tovább, annyi mintha magadnak mondanád, vagy kőre kötnéd, s kútba dobnád! — Hát csak annyi volt, hogy régen jártam már a járásiak nyakára, adjanak hárommilliót, hogy a köbölkúti hidat megépíthessük. Amiatt nem járhat be a faluba az autóbusz. A régi már annyira megrokkant, hogy összegyeklene a nagyobb teher alatt. Meg aztán ti is mekkora kerülővel tudjátok csak elszállítani a terményeiteket. No, szóval eleget rágtam a járásiak fülét, Csonka mindig azzal, tért ki kérésem elöl, hogy most fontosabb dolgokra kell a pénz. Vegyem már egyszer tudomásul, hogy az ő dolga rangsorolni, mire mikor adnak pénzt. Egyszer aztán, éppen nem voltam itthon. Csonka meglátogatta a hivatalunkat. Tintike elsírta nagy panaszunkat. Nem tudom, miként zajlott le a beszélgetés kettőjük között, annyi tény, hogy este, amikor megjöttem a megyéről, Tintike boldogan újságolta, meglesz a hárommillió. Csonka elvtárs megígérte. Felkaptam a vizet. Egész éjjel nem aludtam. Reggel felpattantam a kenyérgőz masinámra, s bekerekeztem a járási pártbizottságra. Elpanaszoltam a titkárnak, hogy az én szavamat kutyába is veszik, bezzeg . Tintike mosolya egyszerre megnyitja az állam elvtárs bukszáját. A titkár azonnal áttelefonált a tanácsra, öt perc múlva megérkezett Csonka. — Mondd csak, Csonka elvtárs, honnan van neked hárommilliód ! — Nekem nincs egyetlen millióm se. — Hát dehogynem, amit a köbölkúti hídra megígértél, a Tinikének! Csonka vörös volt, mint a főtt rák. Azt hittem, felnyársal a szemével. Végül is kimagyarázta magát, hogy csakugyan szót ejtett Tinikével nemrég a köbölkúti hídról, de ő csak annyit ígért, hogy megnézi majd a pénzeszközeiket. Ezért érthette félre Tintike. Együtt jöttünk el a járási titkártól. Amikor felszálltam a járgányomra, ezt szúrta utánam: — No, most már várhatod, hogy legyen valami abból a hídból! Te címeres ökör! Akkor ébredtem rá, ha nem tekintem annyira a hiúságomon esett foltot, ma már meglenne az a híd! — Elnök, mivel most a jobbik inged van rajtad, megérdemelsz egy pohár italt. Elfogadod? — A, dehogy is... — kis lélektani szünetet tartott, aztán folytatta — utasítanám én vissza az ilyen szíves kínálást! Egyébként is ritka alkalom, hogy én Ribáry elvtárssal koccinthatok. — Hanem a faluban még sok embernek a hegyében vagy! A hátad mögött csak így titulálnak, kulákfaló. A járásiak is beszélték egy időben, hogy kettős játékot űzöl. Délelőttönként a hivatalodban gyapálod a kulákokat, este pedig végigjárod őket a pincesoron, együtt kvaterkáztok! — ugratta az elnököt Szűcs Laci. — Lacikám, te politikus ember vagy. Te megérted, s elvárom tőled, hogy méltányold is, én minden pohár borral, amit ide az ingnyak mögé lehűtöttem — az osztályellenséget gyengítettem. Ilyen magasabb szempontok alapján kell megítélni az én poharazgatásaimat. — Ahhoz képest elég alacsonyan kerültél haza nemegyszer is! Magam is hazatoltalak tragacson néhányszor, amikor elfeküdtél a szárazérben. Erre is gyártottál már valami ideológiát? — Hagyjuk a múltat, Lacikám. Ami megtörtént, emberrel történt meg. Többet kellene neked is forgatnod Marx elvtársat, aki azt írta, hogy nem idegen tőlem semmi, ami emberi! Ezen mindnyájan jól derültek. — No, erre akkor inni kell még egyet! — mondta Laci, s töltött a poharakba, de a szája még tele volt jóízű, friss nevetéssel. — Van kurázsi ebben a borban! - mondta Ribáry Zoltán, s zengő, mély baritonján kieresztette. Márvány kőből, márvány kőből Van a Tisza feneke. Gyönge vagy még, gyönge vagy még Babám a szerelemre ... — Nem is tudom, mikor volt nekem utoljára ilyen, virágos kedvem! Afiók gond elapasztja az emberben azokat a szép, lélekemelő közös danolászásokat.Többet kell jönni Nyárasra, Ribáry elvtárs! Itt még megterem a jó hangulat, az aranyhegyi szőlők ontják férfividító nedvüket! — mondta a tanácselnök, s miután végzett a papírmunkával, elköszönt. — Lacikám, nekünk is menni kellene, ránk esteledik! — Tőlem már indulhatunk is. Ez a Sasvári beletrafált a délutánunkba. Jó szíve van, sokat tesz a faluért, ezt a pusztát is gyakran látogatja. Néha ugyan csáléra járnak a szavai, de amit igér, megtartja, öles léptekkel hagyták el a kastélyt, s aztán, hogy elérték a káposztáskerteket, megcsendesedett a járásuk. -Jó volna gyakrabban feloldódni köztetek, Lacikám. Feledni a nagy politika cikkcakkjait. Azért ti, akik a föld közelében éltek, sokkal egészségesebben ítélitek meg a dolgokat, mint ahogy néha én érzem, látom. — Ne hidd, hogy itt jobb, mint máshol! Sokat szorongatnak engem is. A tavasszal egy fegyelmit is a nyakamba akasztottak. De nem bánom. Nem magamért tettem, amit tettem. — Mi van azzal a fegyelmivel? — A zöldár elvitte a búzavetésünk jelentős részét. Az árvíz elvitte a legjobb szénánkat. Éjszakákon át nem tudtam lehunyni a szemem. Tudhatod, milyen gyengék a mi földjeink, gyakrabban kellene trágyázni, visszatáplálni az erőt. Nehéz utolérni magunkat, nem tudunk elegendőt akkumulálni. Tagjaink nagy része mind uradalmi cseléd volt. Nekik sincs kitartásuk úttól újig. Nem ők tehetnek róla, hogy nincs bankbetétjük, így aztán el kell néznem, hogy olykor szombatonként is, de leginkább vasárnap a módosabb falusi gazdáknál napszámoskodnak. Nem lehet, hogy zárszámadáskor vékony legyen a boríték. Arra szántuk magunkat, hogy néhány fejszés emberrel nekimegyünk a Diós-dűlő alatti állami erdőnek. Kivágtunk negyven-ötven sudár akácot, s itt a major végében összeütöttünk egy nyári szállást. A tavalyi szalmából került a tetejére és az oldalára is bőségesen. Hozattunk húszezer naposcsibét. Azóta már harmadszor cseréltük az állományt. A pecsenyecsirkék kihúztak bennünket a slamasztikából. De én azért kaptam egy fegyelmit a kivágott fák miatt. Nem kevesebbről van itt szó, mint megőrizni az emberekben a hitet, hogy egyszer majd igazán talpraállhatunk. De hát addig, addig is élni kell. A múlt évben a fagy sújtott bennünket, előző évben az aszály, idén az árvíz. Ha nem mocorgunk, ha nem akarunk valamit tágítani a sorsunkon, nem jutunk ötről hatra. Azt is a szememre vetették már a járásiak, hogy túlzottan a mi képünkre akarjuk formálni az épülő szocializmust! Meghogy nem látok előre az időbe, kishitűsködöm. Más fenekével könnyű a csalánban ülni... — Szépen elmunkáltak a földjeitek. Azt hiszem, jó gazdája vagy te ennek a kis közösségnek, Lacikám! — Azért ilyen baráti erősítés gyakrabban is rám férne! Te mégis magasabb szintről látod a politikát, a nagyobb összefüggéseket. A mi békaperspektívánkból nehéz reálisanlátni a helyzetet, nehéz eligazodni a sok kuszaságban. — Hidd el, nincsenek könnyű helyzetben ott fent sem. Ez a sok kitérő, tili-tologatósdi nem véletlen. Hegyre fel, völgybe le, átnedvesedett az ingük. Megálltak egy szusszanásnyira. — Magadról is szólj már! Zoli! Gyógyul-e az a régi seb a szíveden? Még mindig nem tettél le róla, hogy Laurával találkozhatsz? (Folytatjuk) Kiadvány a tudományos információkról Az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság kiadványt jelentetett meg a műszaki fejlesztéshez szükséges információk forrásairól és azok megszerzésének módjairól. A négyszáz oldalas könyv részletesen ismerteti a hazai és a nemzetközi műszaki és tudományos információs rendszereket. Tájékoztat arról, hogy miként lehet ezekbe bekapcsolódni, az itt tárolt adatokhoz hozzájutni. A könyv ismerteti azokat a hazai és nemzetközi adatbázisokat is, amelyek segíthetik a speciális témájú tanulmányok elkészítését. A kiadvány egyelőre az Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtárban, a Közgazdasági és Jogi Könyvesboltban és a Műszaki Könyváruházban kapható. Különleges építőtáborok Bezárta kapuit a KISZ KB két különleges építőtábora, amelyek résztvevői nevelőotthonok felújításán dolgoztak. A tiszadobi gyermekvárosban a négyszer kéthetes turnusokban mintegy 100, a bicskei nevelőotthonnál pedig 150 szakmunkástanuló végzett összesen egymillió-kétszázezer forint értékű munkát a rekonstrukciós tervek alapján. A Bólyi Mezőgazdasági Kombinát ajándéka, Trischler Ferenc szobrászművész alkotása diszíti az ország legfiatalabb községét, Sátorhelyet. A Termékenység című nagyméretű bronszobor egyben a község első köztéri szobra is, amelyet a régi cselédházak helyén állítottak fel. Ismered-e a csöndet? Ablakom alatt, az utcán autók bőgnek, egy pinceklubban valaki gitárt penget. Az előbbi a zaj hangja, az utóbbi a csöndé. Ebben a monoton zúgásban, az időnként fölharsanó motorzajban olyan a gitárhang, akár egy emberi sóhaj. Sóhaj az elveszett csöndért. Megszoktuk a zajt, civilizált emberek vagyunk. Otthonunkba, nyaralásunkba is magunkkal visszük a huszadik század zajait. Közlekedésben, zenehallgatásban, tévézésben, gondolkodásban zajosak vagyunk. Csak akkor vesszük észre a csend hiányát, ha életünkbe betoppan a természet — hol kisgyermekarcot öltve, hol az öregség képében megjelenve. Emberéletünk kezdetén és végén olyan lételem a csend, mint a falat kenyér. Magam tapasztaltam, midőn egy kisgyereket altattam a lakótelepi utcán, hogy mennyire hiánycikk a csend. Az autók csak hagyján, ám a fejed fölött mennydörgő helikopter, a melletted elzörgő játékautó, egy-egy „csatakiáltás"a játszótéren — mind, mind olyan életjelenség a városi létben, mint a fűnövés a réten. Nem kerülheted ki. Hol lakik hát a csend? Ismerjük-e az arcát? Önkéntelenül jön a gondolat: a csendnek emberarca van. Ám rákontráz egy másik észérv, hogy a zaj sokkal „emberibb",már ami a születését illeti. Az ellentmondás úgy gondolom, éppen abból adódik, hogy emberi énünkben együtt él egy jó darab természet meg egy jó darab civilizáció. A csendet természeti örökségként kaptuk, beépült életünkbe. Pihenni, aludni, szeretni igazán csak csendben lehet. A kisgyermek álmában nő nagyot, és álmodni jóízűt csak lábujjhegyen járó életben lehet. Persze, ha nem jön a csend, akkor is elalszik mind a gyermek, mind a felnőtt (a természet rendelése ez), ám idegzetébe észrevétlenül belemar a zaj, a nyughatatlanság. Gyermekkoromból, ifjúkoromból - falun élvén - nagy csendek emlékeit őrzöm. Amikor szinte hallani lehetett a növekvő fű sercegését, József Attila ír le ilyen mély csöndeket, íme: „Hallod-e csont a csöndet, összekoccannak a molekulák". Ilyenkor a napsütés, a patakcsobogás, a madárének még inkább mélységet és távlatot ad a csöndnek. És ilyenkor tud igazán önmagával maradni az ember, megbeszélve önnön lelkével, lelkiismeretével a világ s benne a maga dolgait. Az ész mintegy eltársalog a lélekkel, lévén egyik a dolgok tudója, a másik meg a dolgok érzője. Mostanában ritka vendég a csönd otthonainkban, életünkben. Figyelem a fiatalokat, a kamasz gyermekeket: este, a csönd óráiban is bejáratos benső énjükbe a televízió a maga krimijeivel, erőszakos drámáival. A zene - mely a maga klasszikus műfajában elhozhatná a lélek emlékező enyhét — többnyire a kemény ritmus lábdobbanását, erőszakos jajgatását vagy pökhendi fölényeskedését improvizálja. A huszadik század egyik csodája, hogy a zene zajjá változott. Inkább a letűnt századok muzsikája őrzi a világ letűnt csendjét. Aki ezt hallgatja, önmagába hallgat. Van benne valami harmatos tisztaság, lélekfürdető harmatosság. A csendnek olyan mélységei vannak, mint a hatalmas fenyőerdőnek vagy mint az emberi léleknek. De hát meszsze esnek ezek tőlünk. Balogh Ödön V_________________________________) Kisplasztikai kiállítás Az idén 26 ország 94 művésze vesz részt alkotásaival a budapesti nemzetközi kisplasztikai kiállításon. Szeptember 6. és október 28. között immár hatodik alkalommal ad otthont a Műcsarnok az e művészeti ág mindenkori legfrissebb eredményeit bemutató tárlatnak. Az 1971-től kétévenként, 1978 óta pedig háromévenként jelentkező seregszemlére a hagyományokhoz híven az idén is a jelentkező országok jelölték ki résztvevőiket. Országonként 484 művész, összesen 351 munkáját tekinthetik meg a tárlat látogatói. Elsőként vesznek részt a budapesti triennálén Egyiptom, Kína és Törökország alkotói. A magyar kisplasztikát az idén Bakos Ildikó, Csiky Tibor, Fusz György és Pál Zoltán alkotásai képviselik majd. NAPLÓ - 1984. augusztus 15., szerda -5