Napló, 1985. június (Veszprém, 41. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-01 / 127. szám
KÖNYVHÉT ’85 Tegnap kezdődött meg a hagyományos ünnepi könyvhét idei rendezvénysorozata. Megyénkben most több író, költő találkozik olvasóival, mint a múlt években. Néhány vendégünk kötetben megjelent írásaiból válogattuk az alábbi összeállítás anyagát. Alekszandr Rogyin: Házasságközvetítés (Részlet) Az est tetőpontján valakinek eszébe jut, hogy a „hulahopp nevezetű karikák remekül szolgálják az egészséget”. Véletlenül kiderül, hogy az asztal körül ülök közül egyedül Anyecska tudja forgatni ezt a bizonyos hulahoppot. A körülmények szerencsés egybeesése folytán a háziasszony lakásában előkerül a nevezetes alumínium karika. A vendégek zajosan és kitartóan követelik, hogy Anyecska mutassa be a művészetét. Anna Grigorjevna kezdetben szabódik, de aztán mégis kimegy a szoba közepére, belebújik a karikába, kitartja a kezével, majd spirál módjára mozgatva törzsét és csípőjét alig észrevehetően érintve, elindítja a karikát. Mindannyian csodálkozva tapasztalják, hogy a karika valóban nem esik le a földre, hanem néha egy kicsi lejjebb ereszkedve, aztán újra feljebb kerülve pörög, forog az aszszony dereka körül. Az esztrádjelenetet a nézők lelkesült kiáltásai kísérik. A kipirult Anyecska csukott szájjal mosolyog, révülten néz valahová a semmibe. A karika pedig, mint a megszállott, csak forog, forog körülötte. Eltelik egy perc, kettő, de lehet, hogy ötnél is több. A vendégek felállnak az asztaltól, és Anyecska mögött állva figyelnek. Bekapcsolják a zenegépet, és a karikapörgetés zenéje folyik tovább. Végül mindenkit untat már a forgó karika nézése, de mert senki nem tudja, mennyi ideig kell tartania ennek a procedúrának, a vendégek változatlanul állnak, és el vannak ragadtatva. Anyecska azonban már nem mosolyog, szemében a révület kifejezését zavartság váltja fel. Fokin mindezt ülve, tisztes távolból figyeli a szemüvegén keresztül. Végül feláll, és kissé elkomorulva, lassan Anna Grigorjevna felé indul. Mintha vezényszóra történne, a tapintatos vendégek véletlenül kimennek a szobából. Fokin megfogja a karikát, és megállítja. — Hagyja abba. Elég volt — mondja. — Üljön le. Anyecska zavartan leül. — Maga tudja, miért hívtak ide minket? — szólal meg Fokin egy kis szünet után. — És maga . . . maga tudja? — kérdi idegesen Anna Grigorjevna. — Én tudom, össze akarnak hozni bennünket. Anyecska elpirul. — Nem, nem, nekem senki nem beszélt erről — mondja sietve. — Persze gyanítottam . . . Mennyire nem akartam, mennyire nem akartam eljönni . . . Fokin ránéz a félszeg, csüggedt Anyecskára, és azt mondja: — Csak ne forgassa többet ezt a kereket. . . — Jó, nem fogom. — És ebbe a házba jobb, ha nem jön többé. — Jó, nem jövök. Fokin elneveti magát. — Milyen engedelmes! — Magának az kellemetlen? — Egész életemben egy engedelmes feleségről álmodtam. — De hát ez még nem elegendő! Talán kevés az engedelmes asszony? (...) Rab Zsuzsa fordítása (A slepp című kötetből, Európa Könyvkiadó, 1985) Dobai Péter: Szobátlanul, naptártalanul, névtelenül Mióta nem láttad már a tenger arcát? Hogy szűz és reménytelen, bátor és korszerű, nyers cselekvés, mióta nem nézted szörnyű szertartásait a szuronyacél nyíltvizeknek, hullámtarajok fehér ejtőernyőit lassan lehullani céltalan célpontok fekete örvényeibe, folyók ágyékrajzú, szőke deltáit szénkékjébe ömleni, aztán alaktalan anyagba visszapihenni a tormát, mióta nem láttad hajók árbockeresztjét és elmúló, megismételhetetlen nyomdokvizét, horizonton elvesző vitorlák hóvonalát? Mióta nem láttad öblök és strandok alkonyi serlegezüstjét, ha már a Nap lement és időtlen az éjfél és már csak emlék a hajnal, a hajnalok? — Hagyd el szobádat, hagyd el az éveket, hagyd el a mégis megvetett ágyat, felejtsd el keresztnevedet, vezetéknevedet — Mióta nem láttad már ember arcát? Csak tükörből azét az egyét, aki csak te vagy s te, te magadnak csak és másoknak nem az. (Az Éden vermei címü kötetből, Magvető, 1985.) A ház mögött talált rá. Egy fagerendán ült. A gerenda hajdan a fészer hátsó pillére volt, sok idő után korhadásnak indult, mint a ház mögötti limlomok s az idő múlásának rekvizitumai: a rozsdás vasak, a megfeketedett kövek, lyukas zománcedények, katonai rohamsisakok. — Mit csinálsz itt? — kérdezte Frank meglepődve. — Látod. Márta kifejezéstelen tekintettel bámult a hegytető felé. Mintha már belefáradt volna a nézésbe. A háztól százötven méterre, ahol a fenyőerdő kezdődött, egy párkány szélén jól ki lehetett venni két sírkeresztet. Lentről nézve úgy tűnt, a vascsövekből összehegesztett keresztek függetlenek a hegytől, a fenyvestől, a kövektől. Az ég kékjéhez tartoznak. Frank észrevette a lány kisírt szemeit. — Van ott fent valakid? A lány feléje fordult. Zavartan néztek egymásra. Frank úgy, mintha oka lett volna valaminek. — Kik azok ott fönt? — hajolt le gyöngéden a lányhoz. Márta levette a szemüvegét. Arcát a férfi melléhez szorította. Komolysága teljesen elveszett. Sirdogált, mint egy kisgyerek. — Nem lehet azt elmondani .. . — Mi lett velük? — biztatta Frank. — Semmire sem emlékszem — fúrta magát a lány Frankhoz, mint aki védelmet keres. — Még csak egyéves voltam. Mindent a bátyámtól meg a fogadóstól tudok, aki eltemette az apámat meg az anyámat. — Ők azok ott fönt? — Negyvenöt januárjában, amikor a németek erre vonultak, három SS-katona jött fel hozzájuk. Vizet kértek. Apám hozott nekik. A katonák parancsára először az anyámat itatta meg a kannából, aztán ő ivott. A németek megparancsolták, hogy a bátyámnak is adjon belőle, meg nekem is, de apám nekünk nem adott. A ház előtt lőtték őket agyon. Ott talált rájuk a fogadós . . . A völgy felől egy férfi közeledett a magas fűben. Lent, ahonnan az arcvonásait még nem lehetett kivenni, megállt, fehér ingujjával a homlokát törölgette. Pillangó- és növénygyűjtő gyerekek vették körül, valami vicceset mondhatott nekik, mert felhallatszott a nevetésük. A gyerekek a lepkehálókat, ollókat, az itatóspapírral bélelt növénytárolókat vidáman lengetve, a nyomába szegődtek. — Egy ember tart ide — szólalt meg Frank. — Hol? — Ott lent. Márta kinézett az újság mögül. — A fogadós — mondta közömbös hangon, de Frank észrevett valamit: egy kis árnyékot, ami átúszott a szemén. A hangját is idegennek találta. — Mit akarhat? — Minden évben le szoktam menni hozzá. Most a tájára se néztem. Nem tudja elképzelni, hogy mi van velem. A fogadós rövidesen megérkezett. Ingujját leeresztve s begombolva, illedelmesen állt a fény és az árnyék határán, mint egy valódi kerítésen túl, aki engedélyre vár, hogy beljebb léphessen. Sárga szalmakalapját a kezében gyűrögette. Haja teljesen ősz volt, mint egy öregemberé. A három növénygyűjtő gyerek távolabb megállt. — Jó napot, kisasszony! — köszönt a fogadós. — Isten hozta! — válaszolt Márta örömmel, s feltérdelt. — Miért nem jön közelebb? A fogadós közelebb lépett, az otthonosság látszatát keltve le is guggolt, s mintha csak lopva tehette volna, a ház felé pillantott. — Szállás kellene — mondta. A lány elcsodálkozott. — Itt? — Magánál, kisasszony. — Nem szoktam szállást adni. — Tudom — bólintott a fogadós. — De van itt egy német házaspár Frankfurtból. Nálam tele a fogadó. Márta elkomorodott. — Akkor menjenek tovább. Frank a lányra nézett. A valóságban is látta, hogyan hatol beléje a hidegség, és keríti a hatalmába. — Nagyon megtetszett nekik ez a hely — mondta a fogadós. — Ide szeretnének feljönni. Jómódú emberek lehetnek, mert egy nagy Mercedesszel jöttek. — Hogy juthat ilyesmi az eszébe? Ez nem fogadó! Ráadásul németek! — Mit csináljak, ha azok jöttek? Márta a fogadóst nézte, a fejét rázta. — Holnapután utazunk haza. A fogadós Frankra pillantott, akiről eddig nem vett tudomást. Kérlelni kezdte a lányt: — Kisasszony, csak egy-két éjszakáról volna szó! Megbízhat bennem, én leigazolom őket. A barátjuk régi vendégem, komoly üzletember. Már egy hete megint nálam lakik, de elfelejtett szólni, hogy jönnek ezek a frankfurti barátai . . . Pénzem van ezekben, rajtam segít a kisasszony. Holnapután megürül az egyik szobám, csak addig . . . Franknak nem tetszett a fogadós. Talán a rövid szárú fűzős csizmája miatt, talán a hangjának, szavainak alázatossága miatt. A lány Frankra nézett, ő pedig vissza. Megrántotta a vállát (. . .) Az elbeszélés-kötet címadó írásából (Magvető, Budapest, 1984.) Thiery Árpád: MENTSÜK MEG LELKEINKET! (Részlet) * Ágh István: Keseredik a föld héja Keseredik a föld héja, keserű lapu utolsó lélegzetében fárm malommá készülődnek, majd elkezdődik az őrjöngő pörgés, őrlik a szárazságot nemsokára korpának feneketlen zsákba. A halál névről ismerős kutyája, míg gazdája a betegeket tologatja, a földet ellepő lapu fonnyadt, keserű lélegzetében szuszog a lét csörtető kanjaként, mibe a mérsékelt égöv évente beleborzad, gyökerestől az ég, nem félem már, épp olyan, mint az este lebukó nap, a függöny leeresztve. Inkább jut hely a kocsmakertben, bal kézzel koccintottam két hete még favirágszirmos sörrel, jobbkezeten, mintha bátyám régi rajza valósággá válna: egy rokkant lábú meg egy félkarú testvér indul a halhatatlanságba. Elegem volt a nyárból, ó, téli nyárimádat! nyári, őszre furdaló vágyakozás! éltem már annyi évet, hogy semmit ne kívánjak, csak elviseljem, amit mai napom ad, akár a földműves, mindent a maga idejében, az égbolt évgyűrűs óralapjához mérten. Lomb belsejében kísértő sárga szellem, rebbegő szemem káprázata csak a lobogó lepedőben valami külön szélben tán, amit mondana az a legfontosabb: hogyan öli meg egymást napra nap, s amit elkezdtem már be is fejeztem. Szép versek (Magvető Kiadó, Budapest 1985.) Fekete Sándor: Lapcsánka és különböző magánszemélyek A Kék fény bemutatta egy vidéki hotel ,, nagyfőnökét", aki — a tanúvallomások szerint — némileg zsarnokoskodott beosztottaival, viszont egészen különleges előzékenységet tanúsított más személyiségek iránt: ez utóbbiaknak például egy külön e célra rendelt teremben jutányos vagy éppen ingyenes lakomákat rendezett államköltségen. A nevezetessé vált terem vendégei különösen rajongtak a lapcsánka nevű, általam sajnos eddig még nem ízlelt ételért, mely fölöttébb munkaigényes, ezért a lapcsánkák megkívánásakor a konyha utasítást kapott a közönséges vendégek elhanyagolására, hogy minden energiáját a lapcsánka előállítására fordíthassa. Néhány nap múlva olvashattuk a sajtóban, hogy az egyik megyei tanácsi építőipari vállalat volt vezetői ellen ügyészi vádiratot adtak ki — néhány röpke év alatt hatmillió forint kárt okoztak a társadalmi tulajdonban. Egyebek közt azzal, hogy a vállalat műszaki fejlesztési alapjából „vadászházépítési és tetőtér-beépítési munkákat finanszíroztak, különböző magánszemélyeknek ingyen vagy aránytalanul csekély ellenértékért építési munkákat végeztek". Nem jó, hogy ilyen üzelmeket éveken át zavartalanul lehet folytatni nálunk is, bár kétségtelenül megnyugtató, hogy az állam kontójára szórakozó felelősöket végül is időnként felelősségre vonják. A baj ott van, hogy csupán a felelősök egy részét emlegetik, s homályban maradnak ama titokzatos „különböző magánszemélyek", akik elfogadták, netán kikényszerítették, hogy számukra tanácsi vállalatok „ingyen vagy aránytalanul csekély ellenértékért" építési munkákat végezzenek, mint ahogy, ha jól figyeltem, említetlenül maradtak a Szatmár hotel kivételezett vendégei is, akik kedvéért a közönséges kuncsaftokat vacsora nélkül eltanácsolták az étteremből lapcsánkák évadján. Magyarországon rengeteg a jogi doktor, ami nyilván jó. Én mégis tökéletesen tudatlan maradtam jogi téren, ezért pusztán mint laikus csodálkozó feszegetem a kérdést. Számomra ugyanis éppen nem mindegy, kik lehetnek azok a különböző magánszemélyek, akik iránt mind a Kék fény, mind az idézett vádirat (vagy annak a sajtó számára készített kivonata) ilyen tapintatot tanúsít. Tegyük fel ugyanis, hogy a hotel nagyfőnökének megszólalt a szociális lelkiismerete, s időnként lapcsánkára hívta a környék ama lakóit, akik (egyébként örvendetes) gazdasági fejlődésünkből kimaradtak, akik a „hátrányos helyzetűek" közé tartoznak, magyarul — szegények vagy nyomorultak. Ez esetben hajlanék arra, hogy a „nagyfőnök" kis zsarnokoskodásait kezeljék megértéssel az illetékesek, s nyomatékos mentőkörülménynek tekintsék a szegénység támogatására rendezett lapcsánkiádókat. Ugyanígy elképzelhető, hogy a megvádolt építőipari vezetők az állami lakásépítés hiányosságait akarták orvosolni, s ezért megkeresték a megye elesettjeit, s így beszéltek hozzájuk: „Miska bácsi (Mari néni stb.), maga itt él ebben a koszos viskóban nyolcadmagával, elhatároztuk, hogy ingyen vagy aránytalanul csekély ellenértékért építési munkát végzünk családjának. Mondja meg, mit óhajt, egy csinos kis vadászlakot, hétvégi kulipintyet vagy egy mutatós garázst?" Nyilvánvaló, hogy az ilyen jószívű építőipari vezetőt nem lehetne pusztán a társadalmi tulajdon megkárosítójának tekinteni, hanem inkább a törvénytelen eszközökkel is törvényt betöltő Lúdas Matyihoz és mesehős társaihoz hasonlíthatjuk őket. Ha viszont . . . mint sejteni vélem, az államköltségen építtető és megtapcsánkoztatott különböző magánszemélyek nem is annyira a privát szférában húzódnak meg, hanem esetleg éppenséggel közéleti szerepük révén jutottak az ingyen robot és dézsma élvezéséhez, az ő inkognitójuk megkímélése társadalmi szempontból nem kívánatos. Ellenkezőleg, őket kellene a legsúlyosabban megbüntetni. S ha már a feltámasztott robot és dézsma korához illő derest nem lehet visszahozni a törvénykezésbe, legalább attól nem kellene félni, hogy pellengérre állítsák azokat a közéleti személyiségeket, akik eddigelé még nem tanulták meg, hogy mi a különbség a feudalizmus és a szocializmus között. Új Tükör, 1981. augusztus 9. (A szerző A kamasz álma című kötetének Osztályon felüli állampolgárok című fejezetéből) Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1984. NAPLÓ - 1985. június 1., szombat 13