Napló, 1985. június (Veszprém, 41. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-01 / 127. szám

KÖNYVHÉT ’85 Tegnap kezdődött meg a hagyományos ünnepi könyvhét idei rendezvénysorozata. Me­gyénkben most több író, költő találkozik olvasóival, mint a múlt években. Néhány vendé­günk kötetben megjelent írásaiból válogattuk az alábbi összeállítás anyagát. Alekszandr Rogyin: Házasság­közvetítés (Részlet) Az est tetőpontján valakinek eszébe jut, hogy a „hulahopp nevezetű karikák remekül szol­gálják az egészséget”. Véletle­nül kiderül, hogy az asztal kö­rül ülök közül egyedül Anyecs­­ka tudja forgatni ezt a bizo­nyos hulahoppot. A körülmé­nyek szerencsés egybeesése folytán a háziasszony lakásá­ban előkerül a nevezetes alu­mínium karika. A vendégek zajosan és kitartóan követelik, hogy Anyecska mutassa be a művészetét. Anna Grigorjevna kezdetben szabódik, de aztán mégis kimegy a szoba közepé­re, belebújik a karikába, ki­tartja a kezével, majd spirál módjára mozgatva törzsét és csípőjét alig észrevehetően érintve, elindítja a karikát. Mindannyian csodálkozva ta­pasztalják, hogy a karika való­ban nem esik le a földre, ha­nem néha egy kicsi lejjebb ereszkedve, aztán újra feljebb kerülve pörög, forog az asz­­szony dereka körül. Az esztrádjelenetet a nézők lelkesült kiáltásai kísérik. A kipirult Anyecska csukott száj­jal mosolyog, révülten néz va­lahová a semmibe. A karika pedig, mint a megszállott, csak forog, forog körülötte. Eltelik egy perc, kettő, de lehet, hogy ötnél is több. A vendégek felállnak az asztal­tól, és Anyecska mögött állva figyelnek. Bekapcsolják a ze­negépet, és a karikapörgetés zenéje folyik tovább. Végül mindenkit untat már a forgó karika nézése, de mert senki nem tudja, mennyi ideig kell tartania ennek a procedúrának, a vendégek változatlanul áll­nak, és el vannak ragadtatva. Anyecska azonban már nem mosolyog, szemében a révület kifejezését zavartság váltja fel. Fokin mindezt ülve, tisztes távolból figyeli a szemüvegén keresztül. Végül feláll, és kissé elkomorulva, lassan Anna Grigorjevna felé indul. Mintha vezényszóra történ­ne, a tapintatos vendégek vé­letlenül kimennek a szobából. Fokin megfogja a karikát, és megállítja. — Hagyja abba. Elég volt — mondja. — Üljön le. Anyecska zavartan leül. — Maga tudja, miért hívtak ide minket? — szólal meg Fo­kin egy kis szünet után. — És maga . . . maga tudja? — kérdi idegesen Anna Gri­gorjevna. — Én tudom, össze akarnak hozni bennünket. Anyecska elpirul. — Nem, nem, nekem senki nem beszélt erről — mondja sietve. — Persze gyanítot­tam . . . Mennyire nem akar­tam, mennyire nem akartam eljönni . . . Fokin ránéz a félszeg, csüg­gedt Anyecskára, és azt mondja: — Csak ne forgassa többet ezt a kereket. . . — Jó, nem fogom. — És ebbe a házba jobb, ha nem jön többé. — Jó, nem jövök. Fokin elneveti magát. — Milyen engedelmes! — Magának az kellemetlen? — Egész életemben egy en­gedelmes feleségről álmodtam. — De hát ez még nem ele­gendő! Talán kevés az engedel­mes asszony? (...) Rab Zsuzsa fordítása (A slepp című kötetből, Európa Könyvkiadó, 1985) Dobai Péter: Szobátlanul, naptártalanul, névtelenül Mióta nem láttad már a tenger arcát? Hogy szűz és reménytelen, bátor és korszerű, nyers cselekvés, mióta nem nézted szörnyű szertartásait a szuronyacél nyíltvizeknek, hullámtarajok fehér ejtőernyőit lassan lehullani céltalan célpontok fekete örvényeibe, folyók ágyék­rajzú, szőke deltáit szénkékjébe ömleni, aztán alaktalan anyagba visszapihenni a tormát, mióta nem láttad hajók árbockeresztjét és elmúló, megismételhetetlen nyomdokvizét, horizonton elvesző vitorlák hóvonalát? Mióta nem láttad öblök és strandok alkonyi serlegezüstjét, ha már a Nap lement és időtlen az éjfél és már csak emlék a hajnal, a hajnalok? — Hagyd el szobádat, hagyd el az éveket, hagyd el a mégis megvetett ágyat, felejtsd el keresztnevedet, vezetéknevedet — Mióta nem láttad már ember arcát? Csak tükörből azét az egyét, aki csak te vagy s te, te magadnak csak és másoknak nem az. (Az Éden vermei címü kötetből, Magvető, 1985.) A ház mögött talált rá. Egy fagerendán ült. A geren­da hajdan a fészer hátsó pillére volt, sok idő után kor­hadásnak indult, mint a ház mögötti limlomok s az idő mú­lásának rekvizitumai: a rozs­dás vasak, a megfeketedett kö­vek, lyukas zománcedények, katonai rohamsisakok. — Mit csinálsz itt? — kér­dezte Frank meglepődve. — Látod. Márta kifejezéstelen tekin­tettel bámult a hegytető felé. Mintha már belefáradt volna a nézésbe. A háztól százötven méterre, ahol a fenyőerdő kez­dődött, egy párkány szélén jól ki lehetett venni két sírkeresz­tet. Lentről nézve úgy tűnt, a vascsövekből összehegesztett keresztek függetlenek a hegy­­től, a fenyvestől, a kövektől. Az ég kékjéhez tartoznak. Frank észrevette a lány ki­sírt szemeit. — Van ott fent valakid? A lány feléje fordult. Zavar­tan néztek egymásra. Frank úgy, mintha oka lett volna va­laminek. — Kik azok ott fönt? — ha­jolt le gyöngéden a lányhoz. Márta levette a szemüvegét. Arcát a férfi melléhez szorítot­ta. Komolysága teljesen elve­szett. Sirdogált, mint egy kis­gyerek. — Nem lehet azt elmonda­ni .. . — Mi lett velük? — biztatta Frank. — Semmire sem emlékszem — fúrta magát a lány Frank­hoz, mint aki védelmet keres. — Még csak egyéves voltam. Mindent a bátyámtól meg a fo­gadóstól tudok, aki eltemette az apámat meg az anyámat. — Ők azok ott fönt? — Negyvenöt januárjában, amikor a németek erre vonul­tak, három SS-katona jött fel hozzájuk. Vizet kértek. Apám hozott nekik. A katonák pa­rancsára először az anyámat itatta meg a kannából, aztán ő ivott. A németek megparan­csolták, hogy a bátyámnak is adjon belőle, meg nekem is, de apám nekünk nem adott. A ház előtt lőtték őket agyon. Ott ta­lált rájuk a fogadós . . . A völgy felől egy férfi köze­ledett a magas fűben. Lent, ahonnan az arcvonásait még nem lehetett kivenni, megállt, fehér ingujjával a homlokát törölgette. Pillangó- és növény­gyűjtő gyerekek vették körül, valami vicceset mondhatott ne­kik, mert felhallatszott a neve­tésük. A gyerekek a lepkeháló­kat, ollókat, az itatóspapírral bélelt növénytárolókat vidá­man lengetve, a nyomába sze­gődtek. — Egy ember tart ide — szó­lalt meg Frank. — Hol? — Ott lent. Márta kinézett az újság mögül. — A fogadós — mondta kö­zömbös hangon, de Frank ész­revett valamit: egy kis árnyé­kot, ami átúszott a szemén. A hangját is idegennek találta. — Mit akarhat? — Minden évben le szoktam menni hozzá. Most a tájára se néztem. Nem tudja elképzelni, hogy mi van velem. A fogadós rövidesen megér­kezett. Ingujját leeresztve s begombolva, illedelmesen állt a fény és az árnyék határán, mint egy valódi kerítésen túl, aki engedélyre vár, hogy bel­jebb léphessen. Sárga szalma­kalapját a kezében gyűrögette. Haja teljesen ősz volt, mint egy öregemberé. A három nö­vénygyűjtő gyerek távolabb megállt. — Jó napot, kisasszony! — köszönt a fogadós. — Isten hozta! — válaszolt Márta örömmel, s feltérdelt. — Miért nem jön közelebb? A fogadós közelebb lépett, az otthonosság látszatát keltve le is guggolt, s mintha csak lopva tehette volna, a ház felé pillantott. — Szállás kellene — mondta. A lány elcsodálkozott. — Itt? — Magánál, kisasszony. — Nem szoktam szállást adni. — Tudom — bólintott a fo­gadós. — De van itt egy német házaspár Frankfurtból. Nálam tele a fogadó. Márta elkomorodott. — Akkor menjenek tovább. Frank a lányra nézett. A va­lóságban is látta, hogyan hatol beléje a hidegség, és keríti a hatalmába. — Nagyon megtetszett nekik ez a hely — mondta a fogadós. — Ide szeretnének feljönni. Jómódú emberek lehetnek, mert egy nagy Mercedesszel jöttek. — Hogy juthat ilyesmi az eszébe? Ez nem fogadó! Ráadá­sul németek! — Mit csináljak, ha azok jöttek? Márta a fogadóst nézte, a fe­jét rázta. — Holnapután utazunk haza. A fogadós Frankra pillantott, akiről eddig nem vett tudo­mást. Kérlelni kezdte a lányt: — Kisasszony, csak egy-két éjszakáról volna szó! Megbíz­hat bennem, én leigazolom őket. A barátjuk régi vendé­gem, komoly üzletember. Már egy hete megint nálam lakik, de elfelejtett szólni, hogy jön­nek ezek a frankfurti bará­tai . . . Pénzem van ezekben, rajtam segít a kisasszony. Hol­napután megürül az egyik szo­bám, csak addig . . . Franknak nem tetszett a fo­gadós. Talán a rövid szárú fű­zős csizmája miatt, talán a hangjának, szavainak alázatos­sága miatt. A lány Frankra nézett, ő pe­dig vissza. Megrántotta a vál­lát (. . .) Az elbeszélés-kötet címadó írásából (Magvető, Budapest, 1984.) Thiery Árpád: MENTSÜK MEG LELKEINKET! (Részlet) * Ágh István: Keseredik a föld héja Keseredik a föld héja, keserű lapu utolsó lélegzetében fárm malommá készülődnek, majd elkezdődik az őrjöngő pörgés, őrlik a szárazságot nemsokára korpának feneketlen zsákba. A halál névről ismerős kutyája, míg gazdája a betegeket tologatja, a földet ellepő lapu fonnyadt, keserű lélegzetében szuszog a lét csörtető kanjaként, mibe a mérsékelt égöv évente beleborzad, gyökerestől az ég, nem félem már, épp olyan, mint az este lebukó nap, a függöny leeresztve. Inkább jut hely a kocsmakertben, bal kézzel koccintottam két hete még favirágszirmos sörrel, jobbkezet­en, mintha bátyám régi rajza valósággá válna: egy rokkant lábú meg egy félkarú testvér indul a halhatatlanságba. Elegem volt a nyárból, ó, téli nyárimádat! nyári, őszre furdaló vágyakozás! éltem már annyi évet, hogy semmit ne kívánjak, csak elviseljem, amit mai napom ad, akár a földműves, mindent a maga idejében, az égbolt évgyűrűs óralapjához mérten. Lomb belsejében kísértő sárga szellem, rebbegő szemem káprázata csak a lobogó lepedőben valami külön szélben tán, amit mondana az a legfontosabb: hogyan öli meg egymást napra nap, s amit elkezdtem már be is fejeztem. Szép versek (Magvető Kiadó, Budapest 1985.) Fekete Sándor: Lapcsánka és különböző magánszemélyek A Kék fény bemutatta egy vidéki hotel ,, nagyf­őnökét", aki — a tanúvallomások sze­rint —­ némileg zsarnokosko­dott beosztottaival, viszont egészen különleges előzékeny­séget tanúsított más személyi­ségek iránt: ez utóbbiaknak például egy külön e célra ren­delt teremben jutányos vagy éppen ingyenes lakomákat ren­dezett­­ államköltségen. A nevezetessé vált terem vendé­gei különösen rajongtak a lap­csánka nevű, általam sajnos eddig még nem ízlelt ételért, mely fölöttébb munkaigényes, ezért a lapcsánkák megkíváná­­sakor a konyha utasítást ka­pott a közönséges vendégek el­hanyagolására, hogy minden energiáját a lapcsánka előállí­tására fordíthassa. Néhány nap múlva olvashat­tuk a sajtóban, hogy az egyik megyei tanácsi építőipari vál­lalat volt vezetői ellen ügyészi vádiratot adtak ki — néhány röpke év alatt hatmillió forint kárt okoztak a társadalmi tu­lajdonban. Egyebek közt azzal, hogy a vállalat műszaki fej­lesztési alapjából „vadászház­építési és tetőtér-beépítési munkákat finanszíroztak, kü­lönböző magánszemélyeknek ingyen vagy aránytalanul cse­kély ellenértékért építési mun­kákat végeztek". Nem jó, hogy ilyen üzelme­ket éveken át zavartalanul le­het folytatni nálunk is, bár két­ségtelenül megnyugtató, hogy az állam kontójára szórakozó felelősöket végül is időnként felelősségre vonják. A baj ott van, hogy csupán a felelősök egy részét emlegetik, s homályban maradnak ama titokzatos „különböző magán­­személyek", akik elfogadták, netán kikényszerítették, hogy számukra tanácsi vállalatok „ingyen vagy aránytalanul cse­kély ellenértékért" építési munkákat végezzenek, mint ahogy, ha jól figyeltem, emlí­­tetlenül maradtak a Szatmár hotel kivételezett vendégei is, akik kedvéért a közönséges kuncsaftokat vacsora nélkül eltanácsolták az étteremből lapcsánkák évadján. Magyarországon rengeteg a jogi doktor, ami nyilván jó. Én mégis tökéletesen tudatlan ma­radtam jogi téren, ezért pusz­tán mint laikus csodálkozó fe­szegetem a kérdést. Számomra ugyanis éppen nem mindegy, kik lehetnek azok a különböző magánszemélyek, akik iránt mind a Kék fény, mind az idé­zett vádirat (vagy annak a saj­tó számára készített kivonata) ilyen tapintatot tanúsít. Tegyük fel ugyanis, hogy a hotel nagyfőnökének megszó­lalt a szociális lelkiismerete, s időnként lapcsánkára hívta a környék ama lakóit, akik (egyébként örvendetes) gazda­sági fejlődésünkből kimarad­tak, akik a „hátrányos helyze­tűek" közé tartoznak, magya­rul — szegények vagy nyomo­rultak. Ez esetben hajlanék ar­ra, hogy a „nagyfőnök" kis zsarnokoskodásait kezeljék megértéssel az illetékesek, s nyomatékos mentőkörülmény­nek tekintsék a szegénység tá­mogatására rendezett lap­­csánkiádókat. Ugyanígy elképzelhető, hogy a megvádolt építőipari vezetők az állami lakásépítés hiányos­ságait akarták orvosolni, s ezért megkeresték a megye el­esettjeit, s így beszéltek hoz­zájuk: „Miska bácsi (Mari néni stb.), maga itt él ebben a ko­szos viskóban nyolcadmagával, elhatároztuk, hogy ingyen vagy aránytalanul csekély el­lenértékért építési munkát végzünk családjának. Mondja meg, mit óhajt, egy csinos kis vadászlakot, hétvégi kulipin­­tyet vagy egy mutatós ga­rázst?" Nyilvánvaló, hogy az ilyen jószívű építőipari vezetőt nem lehetne pusztán a társadalmi tulajdon megkárosítójának te­kinteni, hanem inkább a tör­vénytelen eszközökkel is tör­vényt betöltő Lúdas Matyihoz és mesehős társaihoz hasonlít­hatjuk őket. Ha viszont . . . mint sejteni vélem, az államköltségen épít­tető és megtapcsánkoztatott különböző magánszemélyek nem is annyira a privát szférá­ban húzódnak meg, hanem esetleg éppenséggel közéleti szerepük révén jutottak az in­gyen robot és dézsma élvezé­séhez, az ő inkognitójuk meg­­kímélése társadalmi szempont­ból nem kívánatos. Ellenkező­leg, őket kellene a legsúlyo­sabban megbüntetni. S ha már a feltámasztott robot és dézsma korához illő derest nem lehet visszahozni a tör­vénykezésbe, legalább attól nem kellene félni, hogy pellen­gérre állítsák azokat a közéleti személyiségeket, akik eddigelé még nem tanulták meg, hogy mi a különbség a feudalizmus és a szocializmus között. Új Tükör, 1981. augusztus 9. (A szerző A kamasz álma című kötetének Osztályon felüli ál­lampolgárok című fejezetéből) Szépirodalmi Könyvkiadó, Bu­dapest, 1984. NAPLÓ - 1985. június 1., szombat­­ 13

Next