Napló, 1985. augusztus (Veszprém, 41. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-09 / 186. szám
A konferencia kedvence Nem tudom megkedvelték-e a norvég gyerekek a lekváros palacsintát, de hogy volt alkalmuk megízlelni, az Saroltának köszönhető. Sarolta, ez a hétéves csintalan tündér Norvégiában született és él, magyar nyelvtudását, választékos kifejezésmódját, nyelvi gazdagságát azonban egy honi középiskolás is megirigyelhetné. Oslo egyik magánóvodájába jár, több külföldi társával együtt. Az óvoda minden héten más-más nemzetiségű gyerek hazájának megismertetésére szentel egy napot. Bemutatják az adott ország érdekességeit, földrajzi, állatvilágát, megtanítják népdalait, s megsütik-főzik jellegzetes ételét. A magyar napon Sarolta tiszteletére palacsintát tálaltak fel az óvodásoknak. A kislány édesanyja, dr. Tatár Mária Magdolna most az V. Anyanyelvi Konferencia vendége. Magával hozta Saroltát is. A kislány a konferencia kedvence. Beül az előadásokra, figyel vagy rajzolgat, s részese a bemutató tanításoknak. Hétéves korára megjárta Mongóliát, Finnországot, az NSZK, Dánia, Svédország, Ausztria, Olaszország és Törökország nemzetközi konferenciáit. Élénk, érdeklődő gyerek. A Marica kávéházban társalgunk, kortyol a kólából, nézelődik, érdeklődik, beszélgetni indul. A szomszéd asztalnál ülő bajszos férfi ölébe telepszik. - Magyar vagyok, de Norvégiában élek - magyarázza tökéletes kiejtéssel. - Mondd meg nekem, mit jelent az, hogy „ciki"? Figyelem ezt a kislányt. Semmi felesleges gátlás, szorongás nem bénítja a szándékait. A túlfegyelmezett magyar óvodák vajon tudnak-e ennyire eredeti, erős személyiséget nevelni? — A norvég óvoda szabadabb, játékosabb, nem oktatnak elméletet - mondja az édesanya. — Viszont síelni, szőnyeget szőni megtanítják a gyereket. Talán némi elméleti felkészítés az iskolára Norvégiában sem ártana. — Holt tanult meg ilyen szépen magyarul a kislány? — Az anyanyelvet az anyától kell tanulni. Norvégiában 1800 magyar él, a fiatalok a vegyes házasságok következtében eltűnnek a színről. Oslóban két gyerekről tudok, aki jól beszél magyarul. Az egyik Saroktka. — Idehaza arról vitatkoznak a szakemberek, hogy szabad-e óvodás korban idegen nyelvet tanítani? — A kétnyelvűség fájdalmas és nehéz állapot, ezt az állapotot önként előidézni felelőtlenség. Kosztolányinak hiszek: nyolcéves kor előtt, míg az anyanyelv meg nem szilárdult, nem szabad más nyelvet tanítani a gyereknek. Más a helyzet az idegenben élő magyarokkal, ott erkölcsi kötelesség - nekem természetes igényem is —, hogy a gyermek tudjon magyarul, s annak az országnak a nyelvét is birtokolja, ahol él. Egyébként képtelen beilleszkedni bármilyen közösségbe. Saroltkával kivételes szerencsém van. Lappföldön lappnak, Norvégiában norvégnak hiszik, idehaza magyarnak. - A kislány ősztől iskolába jár. Lesz-e módja szervezetten foglalkozni az anyanyelvével? — Ha egy norvég iskolákban három más anyanyelvű gyerek van, akkor ragaszkodhatnak nyelvük intézményes oktatásához. A mi kerületünk általános iskolájában is tanít egy tanár magyar nyelvet, de nem merem rábízni Saroktkát. A tanár egyébként 1977- ben jött el Magyarországról — sumérista. A világ legrégebbi kultúrnépétől származtatja a magyarokat, ezáltal hamis történelmi és nemzettudatot ad a gyerekeknek. Dr. Tatár Mária Magdolna hét éve az Ural -Altáji Kutatóintézet kutatója. Szakterülete a mongolisztika, a lappok kereszténység előtti vallása, s a szibériai nyelvek. De a konferencia ideje alatt is minden nyelvészeti, kultúrtörténeti érdekesség iránt érdeklődött. Megemlítettem a pápai Gránátalma patikamúzeum érdekes és feldolgozatlan könyvét, Zsoldos János „Asszonyorvos . .című munkáját. — Gyere Saroltka, Pápára megyünk — intette magához a kislányt. Készülődés közben kérdeztem a gyerektől. - Melyik magyar szó tetszik a legjobban? — A csikó! - vágta rá. - Nemcsak a szó szép, hanem az állat is. Figyeld meg, ha én megnövök, lótenyésztő leszek. A kezét nyújtja. Rámaevet. Szervusz. Ugye találkozunk még? Hajba Ferenc Fotó: Assai H. P. „ . . . a Balaton, ketté osztva félszigete által a legtisztább szem, amely valaha egekbe tekintett.. (Vörösmarty Mihály) Másfél száz évvel ezelőtt írta e talán máig is legszebb sorokat költőnk a tóról, s bizonyára nekünk is szánta üzenetül —, a XX. században. Számunkra, akik most élünk a valaha „legtisztább, szem" közelében, ma ez a vidék jelenti nekünk is a legcsodálatosabb tájat és az otthont. A hovatartozás „naprakész” értékelése, a lokálpatriotizmus tisztességes megítélése máig sem tartozik az egyértelmű és könnyű feladatok közé, s ezért maradnak meg a feladatok, de a hitek is! Balatonarács. A kis község, melyet legtöbben ma is csak Arácsnak említenek, lassan tizenöt éve lesz, hogy szomszédjával, a nagymúltú Füreddel egyesülve várossá terebélyesedett. A falutáblákat 1971 májusában gyorsan átfestették ,,Balatonfüred"-re, s így az elnevezést ma már csak az Arácsi út és a kicsiny, de büszke vasútállomás neve őrzi. Balatonarácson a gyorsvonatok még ma is megállnak. A település valamikor az I. Endre király alapította tihanyi bencés apátság birtokai közé tartozott, így a helybeliek jogos büszkeséggel említik ittott ma is ezt az ősiséget. De valódiak a régebbi emlékek is Arácson. Fejes Sándor bátyám még jól emlékezett Mátyás Imre házára, aki 1901 telén Arácson római sírköveket talált, de tudott Kis Mihály eltűnt római kövéről is. Dr. Kuzsinszky Bálint, aki Arács római kori emlékeit is feldolgozta, könyvében megerősíti ezt: „...Egy római telep feküdt Arács alatt, délkeletre, Kis Mihály szőlejében, a Séd jobb partján s azon túl a balparton Fejes István s szomszédjainak széleiben .. Ha ma Füredről Arácsra sétálunk, vagy a valamikor legszebbnek tartott kis balatonarácsi vasútállomás felől közeledünk a falu felé, a történeti emlékek helyébe a szorgalom és gyarapodás új jelei kerültek. A vidéket, a tájat az ember minden korban és mindenütt a saját valódi, alkotó képére formálja; így válik tanúvá az ember kezenyomát viselő táj az utódok előtt. Jelent alakító és jövőt formáló munkát, gyermekeink kötelező napi ítéletgyakorlata lesz, vagy már az is! A nagy tekintélyű híres geológus — Lóczy Lajos — nevét viselő utcától nyugatra, ahol fél évszázaddal ezelőtt még szőlő, kert és szántóföld volt, ma, ugyanott, piros palatetős „ház-rönkök” rúgják fel a természet emberrel szoros szövetségben kötött, de talán láthatatlannak tűnő törvényeit! Igaz tapasztalat: a szükség törvényt alkot és kényszerít. Embereknek fedelet ad, embereket egymásra utal házfalak és lépcsőházak között. Nekik, elsősorban az embereknek, de a tamáshegyi cserszömörcének is szurkolok, hogy majd azt is láthassa minden gyermek, amikor kora ősszel vörösült a hegy derekán, de szurkolok a bakhátszárító szélnek, a szőlőt érlelő napfénynek is, hogy a telepi házak minden ablakán — ha csak rövid időre is - be tudjon majd jutni megpihenni egy gyermekágyon, vagy egy félig telt könyvespolc tetején. Az úttól jobbra, a Kerekediöböl felé néző oldal is egyre jobban kezd beépülni; az utca két oldalán egymást váltogatják a századeleji polgári nyaralók és a közelmúlt jelennel ölelkező szép, ízléses, de akor visszataszító épületei is. Ki, s mikor lesz ízlésficamaink perében itt, s majd igazságtevő, s megnyugtató módon igazságot osztó? A kertekből lassan, de egyre biztosabban kátránypapírral bevont gépkocsitárolók válnak, s a kivágott fákból két szalonnasütésre elegendő tűzifa ha marad. Hová lettek kamaszkorom emlékei, Kolleth János bácsi félszáz aranyérmet is nyert a bácsi borának tőkéi? Talán tőle hallottam valamikor. A boldognak kert a világ, a vesztesnek vadon. A kis településnek valamikor öt temetője is volt. A templomok keresztje és kakasa, a helytelenül örökített hitek külön földbe parancsolták a katolikusokat, reformátusokat és a zsidókat. A temetők mára közelebb kerültek egymáshoz. Ajkán láttam —, s már nem csoda —: egy „tagban” háromtemető van —, kerítés nélkül. Az arácsi kisebb temető utcára néző oldalán — egymástól félszáz méterre se - szovjet és német katonák nyugszanak. Ugyanabban a temetőben. Hittől, világnézettől és szülőföldtől függetlenül és messze. Halottak napján a gyertyák egyformán égnek a sírokon; a temetőben egyformák a helyek is. Most béke van, de a megnyugvás megszenvedett és az egymás kezének keresés-időszaka is emel újabb és újabb hantokat —, az embertől függetlenül. A délutánonként idelátogató napsugár — van talán félszáz éve is — az öreghegy és Tamáshegy felől egyre-másra hordja az életreményű üzeneteket a Juranek-sír töviskoszorús Krisztusához. Vannak temetőt járók, akik a kapuból visszatekintve megnyugvásukat hiszik benne. A 14-es arácsi halottak ritka tisztességgel gondozott emlékműve mögött, fákkal övezett parkból tűnik elő a Széchenyi Ferenc által 1782-ben, barokk ízlésben építtetett, s a Jókai legendás „Aranyember”-e tartózkodási helyéhez ihletet adó kastély. Ma itt évente jó félszáz szőlész-borász szakmunkást képeznek; sokan tesznek érettségi vizsgát is. Száz évvel ezelőtt a szeretet háza volt, ma kultúrát vetnek falai között, hogy tudást arathasson az ország. Az idegenek, sétálók és kirándulók, de időnként mi magunk is végig-végignézzük az emlékmű halottainak névsorát, s ötük beépített képét is. A régi arácsiak úgy tudják, hogy valamikor a két temető között, ahol ma egy kis pihenőpark van, szintén temető volt. Bari Gábor még kergetőzött is e mára feledésbe merült temető foghíjas sorai között — jóllehet, még ő sincs ötvenéves. Az elhagyott, felszámolt temetőkről — a jogszabályokban rögzített eljárástól eltekintve — nem kell utólag senkit sem tájékoztatni. S ma ott kar karba fonódik, s talán éppen a nagyszülők porai felett pattannak ki újra és újra, féktelenül és kacagva a friss életrügyek, hogy aztán minden mehessen majd tovább az élet visszafordíthatatlan, szigorú törvényei szerint. Itt, Arácsony néhány héttel a költő halála előtt szerezték barátai Vörösmarty Mihálynak 1855-ben az utolsó „aranynapot”; bizonyára ők sem igen emlékezhettek a Koloska patak keleti partján meghúzódott másik apró településre. A középkori oklevelekben számtalan esetben említett Magyaró falu emlékét a Balaton professzora, Dr. Zákonyi Ferenc ásta elő, s mentette meg a végső feledéstől, talán a legutolsó órában. Ma utca őrzi az eltűnt település nevét. S Arács ,,főutcáján” még ma sem szégyell sűrűn találkozni lovaskocsi külföldi gépkocsicsodával ; a XIX. századi népi műemléképületek között nem ritka a dicsérő idegen, csodáló szó sem. A táj: a Péter- és Tamáshegy, a Koloskavölgy nem tagadja meg magát - ha nem bántják! A régi arácsiak számon tartják egymás lakodalmát és keresztelőjét csakúgy, mint a pincéjüknél megfordult jószomszédot, vagy az egy-két pohár borra betérő idegent. De számon tartják az arácsiak a városuk fejlesztéséből az őket megillető, a rájuk eső hányadot is: a megszüntetett iskolát és a belőle kialakított tágabb óvodát, a Szakközépiskola újabb épületszárnyait, a szűk boltokat. Az arácsiak ápolják fiatalon távozott orvosaik emlékét, ráhagyatkoznak tavasz idején a barackfametszés idős, nagy tudorára; figyelik a Koloska patak egyre vékonyabban csordogáló vizét, de nem felejtik el felkeresni nyaranta az árvalányhajas Péterhegy-tetőt sem. Számon tartják — ember módjára — szükséges dolgaikat, vállalt kötelezettségeiket, az otthon parancsoló törvényeit és a közösség éltető, alkotó rendjét egyaránt. Arács. Végül csak így írom a nevét, hiszen a település már nem létezik, csak emlékei maradtak fenn a túlélés furcsa és utánozhatatlan szabályai szerint: „ ... Környéke olyan, mint egy derült arc, melynek nyílt, felhőtlen homlokát horág koszorúzza, s ez a Balaton, ketté osztva félszigete által a legtisztább szem, mely valaha egekbe tekintett... (Vörösmarty Mihály, 1835) Szekér Ernő Levél Balatonarácsról Üzenet Ausztráliából Szobrok a konferencián Országszerte nagy érdeklődés kíséri a Veszprémi Vegyipari Egyetemen zajló anyanyelvi konferenciát. A világ minden tájáról ideérkezett vendégek az ülésteremnek berendezett aulában különleges szoborkompozíciókban is gyönyörködhetnek. A jelenlévők nagy érdeklődéssel szemlélik azokat a faszobrokat, amelyek Ausztráliából érkeztek ide a konferencia tiszteletére. Alkotójuk Steiner Endre, aki szobraival együtt vendége is volt a veszprémi anyanyelvi konferenciának. Rövid beszélgetésre kértem meg a szobrászművészt, aki meghatottan szólt arról, hogy mennyire örült, amikor a Magyarok Világszövetsége felkérte erre a tárlatra. Elmondta, hogy Molnár István nagykövet volt a közvetítő a magyarországi bemutatkozás létrehozásánál. Nagy megtiszteltetésnek érzem - mondta -, mert egyben ez az első külföldi kiállításom is. örömömre szolgál, hogy az első bemutatkozásom Magyarországon, szülőhazámban jött létre. Harminchét éve élek Adelaide-ben, Dél-Ausztráliában. Eredetileg színész akartam lenni, de a szobrászat mégis inkább vonzott, így Ausztráliában tanultam a képzőművészeti intézetben, majd Londonban stúdiumokon vettem részt. Szobraim különleges fából (huon pine) készültek, amely semminemű más európai fához nem hasonlítható. Hét százalék olajat tartalmaz, amely megvédi magát az anyagot és érdekes színezetet is ad. Illata pedig a legfinomabb parfüm illatával vetekszik. Steiner Veszprémben bemutatott szobrai elvont kompozíciók, mégis él bennük a természet forma- és színvilága. Legtöbb művén hallatlan finoman megmunkálva tárul elénk a fa különleges formarendszerén keresztül a gondolati tartalom, amely történést és látomást hordoz. Más eszközökkel is, más anyagokkal is kapcsolja kompozícióit. Például a vas, mint kiegészítő, szerves részévé válik az egésznek. Olyan érzékeny munkák Steiner alkotásai, amelyek közelről megnézve érezhetően a féltett, gondos átélés örömét, sugárzó tartalmát hordozzák. Mint formák, a külső szemlélő számára első látásra szépek, igénylik a belső enteriőrt. Ha közelebbről megnézzük, akkor tudjuk élvezni igazán a fa lényegét. Az alapanyagokat folyókból, erdőkből szerzi be a művész, ezekből alakítja elképzelése szerint a kívánt formát. Steiner művei szóbeszéd tárgyát képezik a veszprémi konferencián és egyben a pihentető szünetekben felüdülést adnak az idelátogatóknak. Megkérdeztem a művészt, hogy érzi magát Veszprémben? A válasz: rém érdekes város, nagyszerű hangulatával és a kitűnő hangversennyel, ami a várban volt. Steiner Endre a konferencia minden előadásán részt vett, és így nyilatkozott: a magyar nyelvet imádom, egyik szenvedélyem. Vészeli Lajos Tisztelet (részlet) Fotó: Vida András Gótikus forma: Libegő-lebegő (II.) NAPLÓ - 1985. augusztus 9., péntek — 5