Napló, 1986. január (Veszprém, 42. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-25 / 21. szám
Gaál Antal Kórházban Kétségbeesetten kortyolok minden biztató szót, mosolyt, miközben esélytelen küzdelemre vagyok kényszerítve az idővel ,ésönmagammal. Várok és várok. Vajon hogy számolok Imajd el magamnak ezekről a hetekről? Hová könyvelhetem, ha Imajdismét l az arcomba süt a nap és friss levegőt lélegezhetek? Ezek a versekszülettek a vágyódás és gyötrődés ideje alatt. (A gyötrődve vágyódás, kétségbeesés és felvillanó, halvány reménysugarak pillanataiban. De azt hiszem, ezek fa percek, órák, ezek az éjszakák még évekig helyet kérnek s maguknak a sorokközött. Láz este értem jönnek a fekete lovak hiába fényesítem napközben la csizmámat hiába tündöklik nyereg szár ikengyel mégis félek hirtelen jönnek fölnyergelni sincs idő lobogófekete sörényükbe kapaszkodom s forró shullámzó testüket érzem kétségbeesetten szorító combjaim között tudom hogy nincsenekvés a t véletlen és ,a bizonytalan közt vergődöm bár lassan érzem a bajnali lihegő ménesem metamorfózisát a csönd és a fény éltető áradását Jó reggelt rásüt anap ,a kórház fehér falára vastagon gomolyog la füst a nagyképű kéményből és amennyi galamb(piszok) a szomszédoskápolna piros kőcsipkéin homlokomat a hűvös ablaknak támasztom: az idő mint tonnás teher iszonyúkisértet -lélek nélküled ___________________________________________ Epilógus most már tudom: holnap indulhatok hozzád de én már ma éjszaka is (melletted leszek olyan ez, mintamikor a novemberi ,havaseső után hirtelenkisütta nap kisétálsz a kertbe magadhoz öleled a fákat s arrcodat p napnak támasztva azt mondod: Itt a tavasz és igazaid van Könyvszemle Közgazdasági egyetemeinken és főiskoláinkon az oktatásban is tervezik használni Sipos Béla Vállalati árelőrejelzések című módszertani kézikönyvét, amelyet a tanulókon kívül a magasabb matematikai, statisztikai ismeretekkel nem rendelkező gazdasági szakemberek, vagy éppen vállalati vezetők úgyszintén haszonnal forgathatnak. Annál is inkább, mert az utóbbi időben részint megnőtt a vállalati tervezés, és az ezt megalapozó prognózisok jelentősége, részint pedig a vállalati prognosztika művelése hazánkban még csak a kezdeteknél tart. A Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó gondozásában most megjelent kötet - amely a szerző több mint egy évtizedes kutatómunkájának összefoglalása — gyakorlati segítséget nyújt azoknak, akik ár- és konjunktúraprognosztizálással foglalkoznak, s hozzájárulhat ahhoz, hogy önállósuló vállalataink tudományos előrelátásra épített dön- Egy fontos a vállalati tés-előkészítő információkra támaszkodjanak a tervezéskor a célok megjelölésében, s az e célok megvalósítását szolgáló leggazdaságosabb módszerek és eszközök megválasztásában. Mivel a vállalati önállóság terjesztésén túl gazdaságpolitikánk egyik fő törekvése vállalataink világpiaci versenyeztetése, ezért gazdasági prognózisaink között rendkívül fontos szerepe van a nemzetközi munkamegosztásra is építő árprognózisoknak. Ezek kimunkálásához kínál könnyen kezelhető módszereket a szerző, aki egyúttal nyomatékosan figyelmeztet arra, hogy a prognóziskészítés kutatómunka, s művelőitől korántsem mechanikus alkalmazást, hanem rendszerekben való gondolkodást, átfogó szaktudást, kutatási-szervezési készséget és intuitív képzelőerőt követel. A könyv eloszlatja azt a tévhitet, hogy egyes termékek vagy termékcsoportok hosszú kézikönyv — tervezéshez piaci élettartammal rendelkeznek, továbbá azt a tévhitet is, hogy a szocialista gazdaság fejlődése — függetlenül a tőkés országok gazdasági válságától —, lineárisan növekszik. Mindemellett a szerző egyik hangsúlyozott célja, hogy jer magyar közgazdaságtan úttörő művelőinek munkásságára, mindenekelőtt a Heller Farkas professzor körül annak idején kialakult közgazdaságtudományi iskola időtálló eredményeire — azokat felhasználva és kiegészítve - irányítsa a mai szakemberek figyelmét. Mint írja, a könyvtárakban porosodó művekben fellelhető tudományos eredmények „ma is több területen hasznosíthatók”. És: „A Heller-iskola kutatása számos szakember együttműködését igényli, hiszen csak Heller Farkas 45 könyvet publikált. Én csak elindultam az általam megjelölt úton, s remélem, lesznek társaim ..." A. G. 12 - NAPLÓ - 1986. január 25., szombat IRODALOM- MŰVÉSZET Ezen a fényes október végi vasárnap délutánon ünnepségre készült az Árpád utca. Lázár Mária, a 11. sz. ház albérleti szobájának lakója legénynézőbe készült. Búcsúztatására egybesereglett a fél utca: jó tanácsokkal és ajándékokkal halmozták el. Mielőtt közölte volna, hogy elutazik, Lázár Mária már tudta, hogy a legénynézőből nem lesz semmi. Voltaképpen nem is volt senki, aki valahova várta volna, de olyan jók voltak hozzá az emberek, hogy valamiképp viszonozni akarta a jóságukat. - Imádlak, lelkem — mondta Faddi néni egyre sűrűbben, de férfi kéne neked. Egy jóravaló, erős férfi. Az élet rendje ezt diktálja. — Kettesben a bolhacsípés se olyan kellemetlen, mint magányosan — toldta meg Schwartzingerné. Egy ember csak fél ember. És egy fél meg még egy fél az egy egész. — A halk szavú Horn Antalné végezte el ezt a nem túl eredeti számtani műveletet, özv. Ruppertné se rejtette véka alá a véleményét: — A lépés is más, a tekintet is, még a szó is, ha férfi mellől kel föl a nő ... Lázár Mária másfél éve élt e kisvárosban. Ennyi idő teljesen elég volt ahhoz, hogy bedolgozza magát az új munkahelyén, s hogy a kolleginák elfogadják, de igazi barátnője nem volt. A lakóhelyén viszont nagyon megszerették. Most, hogy bejelentette utazási szándékát, három nap óta talpon állt a fél Árpád utca. Nemcsak Faddi néni, a zavaros szemű, de tiszta szívű aszszony, akinél Mária lakott, hanem Schwartzinger Jakabné, a balról, vagy Horn Antalné, a szemben szomszéd, hanem a távolabb lakó ismerősök is. Az örömhírre Faddiné sógornője, a lábfájás Ruppertné ugyancsak fölkerekedett, hogy nyaka köré véve a várost, a Meggyeskert utcából ott lehessen a belvárosnak számító Árpád utca leánybúcsúztatóján. — Elmegy hát, kedves? Csak vigyázz magadra, és járj szerencsével! Máma ez a két dolog nem mindig panszol öszsze, de ne mások aggályaira hallgass! Nyitottam volna ki én is a szemem, amikor nekem választottak. Az én Gyulám a helyembe jött, a nyavalya törte értem, de hiába volt. Már tíz éve deszkát árul földváron, he-he, hóttrál jót vagy semmit, de mint ahogy ő lenn a sírban, úgy az én szenvedésem se bír megfordulni. Eredj szép Mária, te sose tudd meg, mi az: összezárva élni azzal, akit nem szeretünk. Két szem almát hoztam, két szép piros almát, mivel hogy már ketten lesztek. Fiatal fáról valók, amely csupán néhány szemet érlelt, de első termés. Az isten nem ver meg érte, ezt a kettőt az unokák elől loptam el... Mária alig győzött hálálkodni, két cuppanós puszival köszönte meg az almákat. - Nem kellett volna fárasztania magát, Esztike néni, majd vettem volna az állomáson — mondta, közben piros arcához emelte a gyümölcsöket, jelezve, hogy Ruppertné boldogságot szerzett neki. - De szép vagy, Mária, csakugyan, mint a piros alma — állt elő Schwartzingerné. - Te nem is tudod, milyen örömnap ez a mai nekem — mondta, s elfordulva szipogni kezdett. - Én pogácsát sütöttem, azt mondtad, több napig odaleszel. Tudom, hogy a pénzedért útközben is kapnál, de azok bagó ízű utasellátói pogácsák, ez hazai. A renben sült, Cenci nénéd receptje szerint. Szegény megboldogult nagynéném, valamikor Buffalóban hozzá járt a fél magyar utca, még vanyolaiak, nyőgériek is, egy kis süteményre, vasárnapi flörtre. Nem bánnám, ha pár szemet juttatnál a ... hogy is hírják? ... hova is mész? De mi közöm nekem ehhez? A lényeg az, hogy mint a halat, be kell etetni a férfit. Régen úgy mondták, hogy meg kell fogni. Máriának a szeme se rebbent, amikor kimondott két nevet: — Jóska, Hatvan. — Magához fogta a sötétlilán csíkozott vászonszalvétába csomagolt töpörtyűspogácsát, még sütős volt, és mintha tömjénnel illatosították volna. — Elli néni, maguk púpra rakatnák az embert! — Egyél, lelkem, a terhelést bírni kell. Ha eddig nem tudtad volna, a cingár szár nem hoz csévét. Éheztem én épp eleget. Szegény Jani fiamnak nem tudtam elég tejet adni, idő előtt elapadtam. Addig döncölt a mohó gyerek, a Keszeinéhöz vittem jól tartani. Ezután az apró termetű, szószegény Hornné állt elő. Egyik kezével tapintatosan félretolta a nagydarab Schwartzingernét, a másikkal lábaihoz intette a lányt. — Mária, édes, nagy út előtt állsz. Azt tanácsolom, ne csak a szíved, a szád is nyisd ki. Komisz a legény, haj, valamennyi! Csak letépik a friss virágot, aztán elhajítják. Talán azért mégse mind. A nővérem, nem az Erzsébet, nem is a Linda, hanem az Anna eltalálta. Az Annát a férje a tenyerén hordta. Szüntelen a száját csucsorította, annak a csókja állandó volt. Csókkal hintette be az Anna kezét, a nyakát, a haját, még a lábnyomát is. Te áldott asszony, így szólította, ahogy az imádságunk. Azért mondom, ne félj, édes, én egy meleg kendőt hoztam. Amilyen pőrén öltöztök ti, a divatért, szültök egy gyereket, aztán kapkodtok a vesétekhez. Ha férjet választál, azt mondom, ne hiú, inkább meleg légy, divatot ágyneműből csinálj... Máriának le kell hajolnia, hogy átkarolhassa Hornnét. — Ne ám a ... Még egyszer, hogy is hívják? — Jóska. — Jóska. Milyen szép név! - csattintott Horn Antalné. -Biztos barna, és szép szál legény. Ámbár nekem az is mindegy, ha szőke. Csak rendes legyen. Meg okos. — Barna, Idus néni. — Ugye? És szúrós a szeme. Az orra fölött összerándul a homlokbőre. Szegény jó Péteremnek előreállt a fogsora. De azért szép legény volt. Ott maradt a háborúban ... Utoljára Faddiné, a háziasszony lépett elő. Ő egy sok rétre hajtott kék borítékot nyújtott át a lánynak. Sietett gyorsan magyarázkodni: — Nem pénz van benne, kedves, csak egy írás. Előbb nem olvashatod el, csak ha visszatértél. De ne fúrjon a kíváncsiság. Azt hiszem, jól ismerlek, cselekedj mindent a belátásod szerint. Különben nem én írtam a sorokat. Nem is költő. Az anyámtól kaptam örökségbe. Egész eddig rejtögettem. Mivel neked nincs anyád, vagy amint tudjuk, elhajított, szeretnélek fölvértezni az anyám üzenetével. Én nem bántam meg, hogy megfogadtam a tanácsait. Az igazság az, hogy az anyám szegény volt, nem hagyhatott mást rám, ma meg nem is kell más. Eredj kedves! Gondolatban mindannyian veled leszünk. És boldognak várunk vissza. Boldogabbnak, mint eddig voltál... Kint az utcán csípős szél vágott a lány arcába. A gesztenyesoron mintha égtek volna a levelek a lenyugvó napban. Lázár Máriának egy olvasmányélmény tolult az agyába. Szeretett volna szabadulni Móricz Árvácskájából az öreg Csornai szavától („Akinek az állam az anyja, kétszer is gondolja meg, mielőtt a világra jön”), de nem tudott. Hova koslatsz, te szűz arcú, hé? — állta el útját egy borostás arcú részeg férfi. Ahogy a hüvelykujjait a nadrágzsebekbe feszítette, s tántorgott, mintha egy cowboyfilm léhűtő hősét utánozta volna. Szerencsére, mint árnyra a fény, úgy csordult egy édes beszéd: - Csókolom, Mária néni ... Ruppertnéért jött az unokája a Meggyeskertből. Lázár Mária az autóbuszállomás oldalához húzódott. Egymás után érkeztek és indultak a zsúfolt kocsik, az egyikre majdnem fölkapaszkodott. Olyan szép volt a búcsú, kár, hogy nem lesz folytatása. Az egyik buszból egy úttörőőrsre való gyerek öntött szemetet a tőle alig pár méterre lévő kék színű műanyag edénybe. Hosszú utat jártak, ürítettek. Egy sörtebajuszos, ősz hajú ember a kutyáját feddte, amely - mindenki szeme láttára — szemérmetlenül az egyik jelzőtábla alját spriccelte le. Nem messze egy italbolt volt, onnan minden ajtónyílás után áporodott sörszagot terített a térre a szél. - Siófok-Budapest-Szeged felé ... - Ezzel tényleg elmehetnék Hatvan irányába — eszmélt föl Lázár Mária. -, de ha mennék, akkor se Hatvanba, hanem Nyíregyházára utaznék. A nagy karéjú leveleket a fonákjukra fordította, úgy húzta-vonta a szél. A lyuggalt aszfalton és a salakos porban mintha delíriumos látomás állatkái nyüzsögnének. Belevesztek a levelek a kátyúkba, egymásnak torlódtak, összetörtek. Lázár Mária még sokáig állt az állomásnál, nehéz bőröndje mellett. Már kigyúltak a város fényei, de az ő gondolatai sötétebbek lettek. - Nem, azt mégse. Csak egy élet van. Megkeresem az anyámat — villant bele -, hogy aztán tényleg megtalálhassam a páromat. Milyen ember az, aki el tudja dobni szülötte gyermekét, akit ennyi idegen szeret? A fáradhatatlan Schwartzingerné, lám, lefekvés előtt öszszesöpörte a lehullott leveleket az Árpád utcában. Sötét volt már a 11. sz. házban, amikor óvatosan elfordította a kulcsot a zárban. Sötét volt a többi ház is, csak Lázár Mária paplana alatt villant egy másfél voltos elemlámpa. Gyöngybetűs sorok tömkelegén terült szét a gyér fény. Borzasztóan kíváncsi volt a lány, de nem olvasta el Faddiné anyjának az írását. Úgy érezte, egyelőre méltatlan hozzá. Leoltotta a lámpát. Még elidőzött a nevelőotthonok fekete vaskerítéseinek és fehér vaságyainak emlékénél, aztán mint a tévémaci, ölére emelte övéit: az almákat, a pogácsákat és a meleg Teendőt, majd álmot erőltetett a szemére. Márkus Zoltán: Legénynéző Ladányi Mihály Táj költővel Hogy örült volna ennek rég a költősereglet! Szőlőtáblák között édes gyümölcsöket pottyantanak a fák, s a sprésházak előtt bográcsok szaglanak a tábortüzeken. Az ég búzavirág, a dűlő vert arany, és fent az égbe verve egy-egy pacsirta-szeg, s ahatár fajtáját elönti tőgy meleg nyár, muslincák fátyla leng a kútkávák felett. De égből gólyaként csendesen rámkereng a díjbeszedő árnya, az OTP-bika határidőt bődül, s tikkadt ajkamra szárad ezaz egész szelíd, pannon bukolika. Nincs lakatlan sziget, szökés, bozót se rejt, mindenütt rám lel aHáromszögletű Szem, s mint fáradt barmot, a karom felé terel. Viszem, uram, a lakbért, már viszem ! Vészeli Lajos rajza