Napló, 1987. május (Veszprém, 43. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-30 / 126. szám

Sarusi MihályMagyar Krisztus Mielőtt beérne az ember a nagyfalusi határba, az Ország Utat jó zsombékos lapos ke­resztezi. Ez lenne az Ér. Néha valóban olyan, mintha maga a Maros lenne, most csak amo­lyan vizenyős semmi. De azért áll a híd, jó fahíd, megbírja a négyökrös szekeret is. Itt ér­te utol Verzár úrfi a mi arany Katicánkat. Erős, bivalyerős forma ember ez a Károly, nem okozott neki gondot. Tizenhét éves kis te­remtés, éppen neki való. Még én téged nem láttalak. Nem szállt az egy szót se, végig meg se mukkant. Csak előbb futott. Aztán. Aztán, elképzelhetetlen. Hogy ő, így. Minek. A Károly gyerek máskor se sokat kukoricázott. Hát most miért tett volna másképpen? Nem az ő zsellérei-e ezek a parasztok? Ez a lány nem az övé? Hát nem, az igaz. Mit számít, azzá teszem. Anyává. Termékeny népség ez, szapora, csak rájuk néz az ember, az­tán már le is babáznak! Any­­nyi a gyerek abban a faluban, akad abban Verzár fattyú! Meglátták. Nem is az, hogy meglátták. Az, hogy. A föld mintha vele süllyed­ne. Károly. Igen, hát, hogyne, így hívják. Ő volt az. Őt lát­tam hazalovagolni. Ilyen lett volna Gyurijával is? Biztos más. A lányt az anyja kezdte ke­resni. Csakis azért ő, és nem a szeretője, mert hogy Gyurka semmire sem gondolt. Csak hogy megjöttek a lányok a vá­sárból, beköszöntek Nagyék­hoz. Dicsértessék a Jézus Krisz­tus, hát Kató? Ő milyen vásárt csinált, hogy így elsietett? Mű­­vet, majd elválik, hol marad h­ol marad? Hát nem gyütt még haza, hol csatangol? Biz­tosan összeakadt a jegyesé­vel! Nem az, odament hozzá maga, ott lapulnak a do­hánylevelek alatt! Jó szagosak lesznek. Hát, majdnem. Ez már sok volt az anyjá­nak, még hogy így a nyelvére vegye az ő nagylányát, Katát a falu. Beletürülte kötőjébe a kezét, hogy lesz ebből vacsora az embernek, majd jól ellátja a bajom, indíts Csapóék! György, valóság, otthon dolgo­zott, de ő semmiről se tehet, nem is látta a lányát, vagyis a jegyesét. Úgyhogy már ket­ten keresik. Kereste éjszaka az egész falu. Mert nem olyan lány, aki csak úgy nekivág a pusztának, hogy se szó, se be­ (Részlet) széd, értelmes teremtés. Szólt volna. Nem szólt. Mondom, lát­tam az úrfit. A Háromoltárú puszta kút. Itatná az olaj Szvergyán, le­het, hogy nem is oláh, de ola­jul beszél, itatná a jószágot, no lám. Szvergyán be, Gyuri ki, első­nek. Szvergyán kihúzta, ott is hagyta, halálra rémült. Halálra válton rohant be gyalog a fa­luba! Ott volt a lova, de nem, csak kapta "magát, mint az őrült vágtatott Nagyékhoz, mert hogy jól ismerte látásból a nagylányt. Tán tetszett is neki, mert hogy legényember volt. A legszívesebben benő­sült volna a faluba, csak hát hogy adnának hozzá ezek lányt? Mert töri a nyelvüket, de inkább csak olájul szól, most is csak rémületében nyögte magyarán: Kati, Kati, a kútban! Gyuri nem feküdt le, a töb­bi se, de ő a legkevésbé, míg a falu népe belefáradva az éj­szakai batramoskodásba meg­tért haza, majd csak előkerül, el nem veszhetett, leendő fü­­vével, a Nagy gyerekkel bekó­borolta a fél határt egész le Mácsáig. Azért csak a fél ha­tárt, mert lám, ők éppen erre nem gondoltak, mindenre, csak erre nem, hogy itt lehet, ide kerülhetett, ide dobta le ma­gát, itt fulladt meg, vagy már hamarább, amikor esett. Betör­tek a csárdába, éppen hogy csak össze nem verekedtek az ott tanyázó olaj pásztorokkal, fára, hol van! Betértek minden szállásra, még a kastélynál is érdeklődtek, nem látta-e valaki az ő hazájukat, nem, senki. Károly valamit megneszelt, mert még az éjjel visszalovagolt gyönge paripáján Aradra a városi házba. Nem, nincs se­hol. A farkas ilyenkor nem bánt, az Érbe nem fulladha­tott, fölmentek Aradig, vissza végig az úton, ki látta, med­dig látták, minden szállás né­pét megzavarták, én még lát­tam, korán igyekezett haza, elment a lányok előtt, hát, ak­kor már majdnem hazaért, amikor. És akkor? Hogy van tovább? Visszatértek a faluba, de akkor már világosodott. Nagy Péter nem bírta utol­érni a majdnem füvét, sógo­rát, mert ahogy Gyuri észrevet­te a rohanó, eszeveszetten Ha­donászó, ordító olajt, belenyi­­lalhatott valami, hát, épp arra nem jártunk, csak épp a kutak­­ba nem néztünk, nem, a hat­házi kútba belelestünk, a ku­­tasi kútba is, ebbe nem, mert éppen csak erre nem gondol­tunk! Előbb csak rávetette magát Katicájára, m­eg nem pergett a gyepön vele átölelkezve a vi­lágosi világosság növekvő fé­nyénél, de mielőtt a Nap úgy istenigazában rájuk villantha­tott volna, mielőtt betakarhat­ta volna őket a palástjával, hogy gyerekek, jaj de szépek vagytok, jaj de szépek vagy­tok, mielőtt bárki, elsőként a Gyuri csókos pajtása, minde­ne, amióta kiderült, hogy mi van köztük, mi közük lesz egy­máshoz, hát mire elsőbben is a Nagy gyerek odaért volna, megtartóztathatta volna, mi­előtt visszafoghatta volna. Gyu­ri fölnyalábolta a jegyesét, és belevetette magát így, vele együtt, a kútba. Gyurka, ki tudja, hogy, vég­leg elmerült. Végleg, mindad­­­­dig a víz alatt volt a jegyesé­vel együtt, míg ki nem húzták. Mert éppen ki lehetett húzni, nem arról van szó, de akkor már késő volt. Gyurka szánt szándékkal lemerült a víz alá, valóság, mert kieresztette ma­gából a levegőt, belekapasz­kodott a vízzel megtelt kicsi asszonyába, és rázhatta immár ötét a megvadult édesapja! Csókolhatott belé levegőt, éle­tet az édesanyja, a falu népe állt körbe, csöndbe, vészes csöndbe, pislogva, rémülten, hát most mi lesz. Mert hogy eztet egy ember merte megtenni. Az. Mondja! Ki? Ha nem mondom, akkor is tudja! Hallja, csak azt ne mondja! De. Ha tudja, ne hallgasson! Jobb, ha nem szólok egy szót se, ítélet. Hogy tehetnénk, térjen ész­re, ember! Az lesz, ítélet! A mi ítéle­tünk. Akkor már ott volt a kastély népe is. Jobbára idegeny. Na várjatok csak. Ők vólak? Avval az öreg Nagy elő­kapta a csizmaszárból a disz­nóórát, avval szokta helyben­hagyni a kés alá való hízót, hogy. Részlet a szerző Magyar Krisztus c. könyvének Puszta Zsillérfalu c. fejezetéből (Szép­­irodalmi Könyvkiadó, 1986). tallat a kék tintában. Mártot­­tm volna inkább feketébe, amilyen a gyászjelentésemhez illik. Odakapartam kényelmet­len helyzetemben a gyalázatos megjegyzésemet, szóról szóra úgy, ahogy mondtam, többes szám második személyű raggal a helyhatározóban. Megdöb­bentő volt így papírra vetve a félve tisztelt íróasztalon. Még­is néhány pillanatig az volt az érzésem, hogy ezzel a titkos ügyintézéssel társak vagyunk valamilyen lovagias eljárás­ban. Nem lepődött meg, össze­hajtotta a cédulát, zsebébe tette és szó nélkül elhagyta a termet. Megint csak állva felejtett bennünket. Néhányan előreszaladta­k és faggattak, hogy mit írtam a papirosra. Megmondtam nekik végül fennhangon, de az lett belő­le, hogy ők is magukra vet­ték, ugyanúgy többes szám­ban. Jó negyedóra múlva tért vissza az osztályfőnököm. Mi­re belépett, rendben állt a társaság, én is a katedra előtt. Minden indulat nélkül szólt hozzám: — Holnap a második tíz perc elején jelentkezel a tanári szoba előtt. Tettedért egy bi­zottság von felelősségre. Nem sírtam el magam, pe­dig ez egy hatodikossal is megesik. Nem is tudom, hogy jutott eszembe, de megkér­deztem. — Most távoztam az osztály­ból? — Még nem ítélkezett fö­lötted senki — felelte. — Menj a helyedre! A padban mégis karomra hajtottam a fejem. „Consilium abcundi” — gondoltam, és eszembe jutott, miként ment végbe hajdan a kicsapott di­ákok útra bocsátása harang­szó mellett. Az a harang sem volt meg már, valószínűleg ágyúcsöveket öntöttek belőle a nagy háborúban. Hallottam mégis kongását. Csengett a fülem attól éjszakán át. Egy kis tanácskozóterembe vezettek. Ott ült a bizottság, középütt a gimnázium igazga­tója. Nem emlékszem, kik voltak a tagjai, csak azon csodálkoztam, hogy közöttük volt a tornatanárunk is, az a katonás ember. Azt sem tu­dom pontosan, mit kérdeztek tőlem, miket feleltem, de az bizonyos, hogy a cédula ott feküdt lefordítva a zöld terí­­tős asztalon. Felhozhattam vol­na védelmemre, hogy a lá­nyok kezdték, és azt is, hogy minek néztük őket, de ilyent nem tesz az ember. Vallottam hát töredelmesen. Azután meghallgattam a dorgatóriu­­mot. Egy idő után kiküldtek, majd ismét visszahívtak ítélet­­hirdetésre. Nem lett kicsapás, csak csendes eltávolítás, ami azt jelentette, hogy a tanévet még végigjárhatom, de a hetedik osztályba már nem iratkozha­tom be. Eszerint három hónapra még kollégista maradtam Pápán, és e három hónapról maradt meg bennem néhány figyelem­re méltó emlék a Rab tanár úr­ral kapcsolatosan. Nem sokkal a történtek után lefelé menet a lépcsőn, utol­értem. Rengeteg dolgozatfüzet volt a hóna alatt kék borítás­ban, piros csíkos vignettákkal. Tudvalévő, hogy nem volt va­lami hosszú kezű ember. Meg­kérdeztem tőle, segíthetek-e. Az ilyesmi illik, bár ő nem szokta átengedni. Nekem ak­kor mégis odaadta, de csak felét, talán éppen azért, hogy ne bántson meg kivetett hely­zetemben. Útközben azt is megkérdezte, mi szeretnék len­ni. Kissé durcásan azt feleltem neki: diplomata. Nem vette nyegleségnek, hanem szépen megmagyarázta, milyen elér­hetetlen álom az ilyesmi egy falusi pap fiának a részéről. Be is láttam szívesen, mire a Széchenyi téri lakásukig ér­tünk. Mégis vásároltam a Baum Szidi-féle vegyes tartalmú bolt­ban egy kopott füzetsorozatot, amelynek az volt a címe: Ezer szóval angolul. Sőt makacsul tanultam is belőle egy ideig. Úgy fordult, hogy nem én let­tem diplomata az osztályból, hanem a Mód Péter, ám ah­hoz is nagy történelmi fordu­lat szükségeltetett. Hamarosan egy másik ese­mény már nyilván tanúsította, hogy a történtek ellenére sem viseltetik irántam rossz szív­vel. Még elítélésem előtt je­lentkeztem szavalásra a kép­zőtársaságban. Meg is történt ez a legközelebbi összejövete­len, méghozzá, úgy látszott, sikerrel, nagy tapsot kaptam, és első bírálóim jegyzőköny­vi dicséretet ajánlottak. Az utolsónak felszólalt a társaság egy tekintélyes tagja és ala­posan levágott. Szerinte elő­adásmódom elavult, túl har­sány. Bizonyos gúnyos-humoros megjegyzéseket is tett, szóval megfordította a hangulatot, és nem kaptam jegyzőkönyvi di­cséretet. Ezeken az üléseken időnkint egy-egy tanár is előfordult. Ezúttal éppen Rab István. A korlátnak dűlve csalódot­tan süllyedtem lefelé a lép­csőn, csak úgy araszolva. Most ő ért el engem, az osztályfő­nököm. Látván csüggedése­­met, meg is szólított. — Ne búsulj, hiszen a több­ség melletted volt. — Mégis annak hittek, nem saját maguknak. — Efféle dolgok bizony elő­fordulnak — mondta —, de te ne higgy az egyetlennek. Mond inkább magadban: egy ítélet származhat féltékenységből is, kákán csomót kereső rosszhi­szeműségből, és vannak ün­neprontó emberek. Tedd a he­lyére gondolatban az ilyen nagy önbizalom ítélkezőt, az­tán haladj tovább, ha hiszel magadba­n. Ezt már valóságos gyengéd­ségnek foghattam fel, mint­egy útravalónak szánva a tá­vozó részére. Tán nem is könnyű szívvel bocsát el? Azt meg már szinte kivé­­telezettségnek foghattam fel, hogy máskor is átadta kéré­semre a dolgozatfüzeteket, ak­kor is, ha nem volt az olyan sok. Hazafelé az iskolából az utunk egyfelé vezetett. Egyszer pedig úgy fordult, hogy fel is jutottam a lakásukba. Ott volt az egyik Jilek fiú, akit már ismertem a falunk határában megrendezett közvadászatról. Valami nagy terjedelmű képet cépeltek felfelé, vagy fegy­­vertáblát? Nem tudom már, de igyekeztem segíteni. Az erkélyről az anyja akkor be­hozta a kis Zsuzsit. És hiába tagadja Rab Zsuzsa, ennyi idő után is, határozottan em­lékszem, hogy kérésemre a kezembe adták. Nyilvánvaló, hogy én pontosabban meg­őriztem magamban ezt a jele­netet, mint ő tíz hónapos ko­rából. A Pápai Öregdiákok Baráti Köre A nagy magyar nevelők sorozatban Rab István emlé­kezete címmel könyvet jelente­tett meg szeretett, köztisztelet­ben álló, nagy tudású taná­rukról, igazgatójukról. A köny­vet a hajdani pápai diákok írták, köztük Tatay Sándor, aki íróvendégünk a könyvhé­ten is. A szép kivitelű könyv a veszprémi Pannon Nyomdát is dicséri. SZÁNTÓ TIBOR, A TIPOGRÁFUS Természetes, hogy a Vigadó Galéria-beli kiállításának igen szép, gazdagon illusztrált ka­talógusát is maga tervezte. Címlapján fekete betűkkel, len­dületes írással egy név szere­pel : Szántó. És aki egy kicsit is barátja, ismerője a szép magyar könyv­nek, máris tudja, a tipográfus, könyvtervező Szántó Tibor ki­állítása az esemény, amelyre a díszes összeállítás készült. Hetvenötödik születésnapján életművének háromszáz jeles alkotását sorakoztatja fel a június 7-ig nyitva tartó tárla­ton. A mindig újító, ötletek­ben gazdag Szántó Tibor ez­úttal saját munkásságát is szokatlan módon tárja a láto­gatók elé. Tablókat, kollázso­kat állított össze életének, művészetének alakulását il­lusztrálandó. Szántó Tibor végigjárta a szakma minden lépcsőfokát. Tipográfusi pályáját betűsze­dő tanoncként kezdte, volt képszerkesztő, nyomdai osz­tályvezető, kiadói főszerkesz­tő, művészeti vezető, s eljutott a legmagasabb hazai és nem­zetközi szakmai elismerésekig. Kapott Munkácsy- és Tótfalusi­díjat, Pármában Bodoni-, Lip­csében Gutenberg-díjat. Tag­jává választotta számos tipog­ráfiai, könyvészeti nemzetközi társaság. Tanított az Iparművészeti és­ a Képzőművészeti Főiskolán. És közben rengeteg könyvet tervezett, tipografált, illusztrált, ízléssel, stílusosan, jellegzete­sen. Mert kötéstervei, könyv­borítói bármennyire alárendel­tek a műnek, az író szellemé­nek, mégis sajátosan Szántó Tibor-nak. Eredetiek és összeté­­veszthetetlenek. Rend, logika, és tisztaság jellemzi munkáit — a szó szoros és esztétikai értelmében is. Ezekkel a köny­vekkel számtalan arany-, ezüst-és bronzérmet nyert szerte a világon. Szántó mindent tud a be­tűről, a könyvről, a könyvcsiná­­lásról. S noha művész a javá­ból, ő maga könyvcsinálónak mondja magát. K. M. 1.4. elsoM I este­­Z EMBERI TEST El.l.I PIT­ÉSÉRŐl. Könyv az „ezerarcú Balaton” festőjéről: HALÁPY JÁNOS „Életünkről, kortársakról írta felesége, Lili” — ez a könyv alcíme. Amit ígér, megtartja: a szerző kiadásában megjelent kötet változatos, élvezetes és tanulságos olvasmány mind a művészetbarátok, mind a fes­tészettel és művészettörténettel foglalkozók számára. De ha­ladjunk sorjában. Mitől a Balaton festője Ha­lápy János, az 1960-ban el­hunyt művész? Két okunk is van rá, hogy úgy nevezzük, ahogy a füredi pantheonban emléktábláján is olvasható. Füred volt fő balatoni tábor­helye 1925-től, innen cserkész­te be a tavat, annak fény- és színtüneményeit meglesve és képpé alakítva. Helyi illetősé­ge (nyaralótulajdonosi mivolta) másodrangú, a fő, hogy mű­vészetté tudta varázsolni mind­azt az élményt, melyet a nagy tó mindannyiunknak kínál és ad is, ám legtöbb ember „csak” átélője és nem kifeje­zője a hatásoknak. Halápy János a Balaton fé­nyeinek és virágainak megörö­­kítője és egyéni erejű megje­lenítője volt. Tudta, hogy mit vállal Egry József közelében, programjában szerény volt: „Ha nem tudunk költeményt festeni a Balatonról, akkor jobb, ha riportot írunk, az leg­alább tisztességes és őszinte" — mondta önmagára értve. Aki képeit tanulmányozza, s ehhez nagyon jó, közbeillő és bizo­nyító erejű segítő a feleség szép könyve, többszörösen talál­kozik festett költeményekkel. Harmincnégy kitűnő színes és félszáznál több fekete-fehér reprodukció teszi szemléletessé és hitelessé a mellettük olvas­hatókat. Nem monográfia ez a­ könyv, hanem egy kitűnő megfigyelő és emlékeit élvezetes formá­ban előadó feleség kedves el­beszélő följegyzése, visszaem­lékezése. Ez a fő értéke. Sem Halápy Jánost nem akarja az égbe meneszteni, sem önmaga feje köré nem óhajtja a jósá­gos angyal dicsfényét. Bármi­ről ír is — képekről, kiállítá­sokról, művésztársakról, bala­toni nyarakról, Buda ostromá­ról, társaságokról, híres embe-­ rekről, nagy dolgokról vagy je­lentéktelenségekről —, tollát az igazság szolgálata vezérli, így a művészeti kutatók ugyanúgy haszonnal forgathatják köny­vét, ahogy a kor szellemi éle­tének más szempontú vizsgálói. Hiányoznak az efféle, cse­vegve is tartalmasat és elgon­­dolkodtatót előadó könyvek a hazai képzőművészeti életből, pedig segítségükkel sok téren juthatnánk előbbre. Halápy Lili nem bonyolódik szakmai magyarázatokba, ahol arra van szükség, ott művészettörténé­szek, esztéták véleményét idé­zi. Ám amit ő ad elő a művek születéséről, életük derűs és borús szakaszairól, azt mástól hiába várnánk. És ki tagad­hatná, hogy a körülmények sokszor milyen döntővé válhat­nak egy-egy műalkotás vagy egész életmű létrejöttében. Sok nevezetes emberről esik szó a könyvben, olyanokról is, akik nem Halápyhoz kötődtek, hanem a műfordító feleség pályáján játszottak szerepet — mindahány részlet egy-egy jel­lemző és értékes szín az össz­képben. Egry Józsefet külön kell említenem, akihez Halápyé­­kat - ide értve János szintén festő testvérbátyját, Edét is - szoros szálak fűzték. A bada­csonyi mester leveleiből szá­mosat közöl Halápyné a Füg­gelék című részben. Megtud­hatjuk belőlük, milyen gondok emésztették Egry Józsefet a harmincas-negyvenes évek­ben. Gazdag bibliográfia, pontos képjegyzék, német és angol nyelvű összefoglaló és néhány dokumentumfénykép teszi tel­jessé a kisebb albumnyi ter­jedelmű értékes kötetet, mely Veszprém megyei kiadású könyv is lehetett volna egyben, ha annak idején a közös meg­jelentetést ajánló csendes szó halló és értő fülekre talál. Eljut-e megyénk könyvesbolt­jaiba a Halápy című könyv, melynek címlapján a Tihanyt ábrázoló festmény a híradó? Aki a nyári nagy tóparti vá­sárban is hiába keresnék, for­duljon az írójához Budapesten a Tigris utca 48-ban. Heitler László NAPLÓ - 1987. május 30., szombat­­ 13

Next