Napló, 1988. június (Veszprém, 44. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-01 / 130. szám
1 I— o . 2n 21 Ei 9 * a 1 j j co co CM CM ro\ O O ‘O J o ¡.‚ O) „ o ;o z £ .3 0 "? n E C ‘0» 2 a qj n * V) 0) 0) * · Beérett művészet Bojtor Károly kiállításáról Hat éve egy városban élni nem nagy idő. Bojtor Károly festőművész életében, munkásságában mégis számottevő és meghatározó volt az elmúlt hat esztendő. A művész e rövid idő alatt azonosulni tudott környezetével, Veszprémmel, a megyével, a Dunántúl természeti jelenségeinek kifogyhatatlan témát adó kincsestárával. Ugyanakkor megmaradtak az örök témák, amelyeket Bojtor időről időre érlelt, az ember és a küzdés, az öreg halász és a tenger bűvkörében fogant asszociációk, a kedves, a nő, a feleség állandóan változó, de mindig életerőt adó, szinte már szimbolikus ábrázolása. Az elfáradt vagy pihenő, gondolataiba merülő ember, különböző festői megfogalmazásokban jelent meg és jelenik meg ma is Bojtor vásznain. Talán egy-egy ilyen fáradt, pihenő figurában a művész önnönmagát, a lélek és az ész küzdelmét, a gondolat álomszabadságát feszegeti. A nyugalom, a békesség nemcsak az ilyen jellegű festményein érezhető, hanem ismerve Bojtor emberi habitusát, mindennapjainak velejárója, kísérője. Bojtor Károly SZMT-beli kiállítása több szempontból is figyelemre méltó. Egyrészt jóleső érzés a családias hangulatú kiállítótermet látni, amelyben egyszerű és tiszta, sallang nélküli műveket sorakoztat fel a művész, amelyhez asszimilálódik a rendezés is. Figyelmesség a szakszervezetek megyei tanácsa részéről az is, hogy a SZOT-ösztöndíjas művészt meghívták önálló kiállításra. A művek egységes, kimunkált művészi értékét nézve pedig tudatosság, festői kvalitás, egységes, tiszta gondolatiság a jellemző. Nem véletlen, hogy Tóth Ilona, az SZMT vezető titkára megnyitójában még szavak kíséretében értékelte Bojtor Károly művészetét. „Nyilvánvaló, hogy nem könynyű az út, amit Bojtor Károly választottmagának akkor, amikor élményeit a szakmai fegyelem mindenre kiterjedő szigorú rendje szerint kívánja a művészetben esztétikai értékké transzponálni. Nem keres engedményeket, nincs kitérő, a vállalás és a megoldás összhangja jelenti számára a művészeti programot. Lehet az alkotást ihlető élmény a sorsát motiváló másik ember egyénisége, asszociációt indító táj vagy portré, a kulturális örökség képi megjelenése mindig az alkotót idézi. Képeinek szerkezeti következetessége, gazdag, de tónusaiban visszafogott színvilága, tematikai köre egy magával tusakodó, s ebben a művészeti harcban a kort is megjelenítő művész portréját állítja elénk.” Bojtor Károlynak következetes vállalásra és kitartó munkára volt szüksége ahhoz, hogy helye és rangja legyen a kortárs magyar festészetben. A jelenlegi veszprémi kiállítás hangulata és élménye is ezt tükrözi. A művész piktúrája folyamatos küzdelemben érlelődött, amelynek központjában a környezet, a kulturális értékek és az önmagára is érzékenyen reagáló ember áll. A jelenlegi kiállításon bemutatott tájképeiben, csendéleteiben, portréiban, tematikus képeiben szigorúan gyöngéd emberszeretet fedezhető fel, amely velejárója Bojtor Károly festészetének. A Veszprémben élő festő elmondhatja, hogy a tematikai, formai megoldásai és az igazán bojtori színválasztás, amelyet hosszú évekig érlelt, most beérett. Művészete letisztult, teljesen egyéni eszközei minden művén érezhetők, olyan belső meghitt megnyilvánulásban, amelyet a műpártoló, a kiállításlátogató is azonnal önmagáénak érezhet, és szinte észrevétlenül minden nehézség nélkül tud ezzel a művészettel azonosulni. Veszett Lajos Márta Csobánka II. Fotó: Borbás János Csi CM Csi 2... . pooul tíí — ./» .U » í . g•O 1 ~ * a c0 ® 01 I 6 ro ‘3 ’5a ‘O a. E ‘0» -Xc3 D uc0( ha0) o OH I h.aNM 01 in o E 1O hao 1 ‘O O. C'O Eo o ( V • Margitai Ágit bizonyára nem kell bemutatni e lap olvasóinak, hiszen nemcsak jelentős színházi alakítások, de filmfőszerepek is fémjelzik útját. Az elmúlt hetekben mint vendégművész játszotta a veszprémi Petőfi Színházban Dürrenmatt: Play Strindberg — Haláltáncjáték című művének női főszerepét. Az utolsó előadások egyike előtt szakított időt erre a beszélgetésre. A színésznő magánemberként pontosan olyan, amilyennek alakításai alapján képzelheti az ember. Külsőleg fiatalos, vonzó, modora közvetlen, természetes. Veszprém vonzásábal — Furcsa módon engem Veszprém mindig utolért — kezdi a beszélgetést a művésznő. — Ez az ötödik szerepem, amelyet eljátszhattam a Petőfi Színházban. Egyetlen színházban sem vendégszerepeltem annyiszor, mint itt. — Első veszprémi fellépésedkor, 1962-ben a Háború és békében Natasa Rosztovát kellett eljátszanod. Ez a szerep színésznők, filmszínésznők szerepálma. Mit jelentett a pályádon ennek a hősnőnek a megformálása? — A Háború és békét fiatal koromban olvastam, s nagyon nagy gondolati-érzelmi hatást gyakorolt rám. Ez volt az egyik alapélményem, amely megszerettette velem az olvasást. Képzelheted, mennyire megszeppentem, amikor rám bízták a szerepet. El sem tudtam képzelni, milyen lehet ennek a nagy Tolsztoj-műnek a dramatizálása, hogyan lehet ezt eljátszani. Margitai Ági sikerrel birkózott meg a szereppel. A Napló akkori kritikusa azt írta, arcának egyetlen rezdülésével oldalnyi jellemzést tud helyettesíteni. — Milyen alakítások emlékei fűznek még a városhoz? — A hatvanas évek közepén az Egy vasárnap New Yorkban című amerikai bulvár-vígjátékban, majd az Imádok férjhez menni című komédiában játszottam főszerepet olyan — ma már országosan ismert — partnerekkel, mint Végvári Tamás és Balázs Péter. 1975-ben a Három nővér Olgájának szerepében tértem vissza a veszprémi színpadra. Mindegyik csodálatos szerep volt, s csak kellemes, nagy sikerű előadások emlékei fűznek ehhez a városhoz. A színház éltetője a közönség, a legjobb alakítás ízét is elrontja, ha a publikum nem tapsol. Ezért nem kerülhetem meg a kérdést: — Milyenek a jelenlegi tapasztalataid? Erről szólva szenvedélyessé válik a hangja. — Megmondom őszintén, döbbenten veszem tudomásul a veszprémi közönség érdeklődésének a megcsappanását. Régebben a színház iránt fogékonyabb város volt Veszprém, s most ezt nem tapasztalom. Kutatom, milyen okok rejlenek emögött. Szeretném remélni, ez tán csak annak szól, hogy nincs igazi színházépület, de sajnos nem hihetek ebben, hiszen a színház nem épület kérdése. Azt viszont még hozzá kell fűznöm, hogy akik megnézték a Haláltáncjátékot, azok lelkesen fogadták. Nagy örömmel és várakozással nézek az új évad elé, amikor megnyílik a gyönyörű színházépület. Margitai Ági néhány vidéki évad után került Pestre. Sokoldalú színésznővé érett, érdekes, színes egyénisége egyaránt jól érvényesül drámai szerepekben, vígjátékokban, zenés darabokban. Művészetének értékét rangos elismerések - Jászosdíj, érdemes művész kitüntetés - is bizonyítják. — Több pesti színház színlapján szerepel a neved mellett: m. v., vagyis mint vendég. Melyik színházban játszol valójában? — Jelenleg nem színháznak, hanem a Filmgyár stábjának vagyok a tagja. Mióta mindig kéznél vagyok, azóta kevesebbet filmezem, mint régebben, így egyszerre több színházban is tudok szerepet vállalni. Rendszeresen a Játékszínben lépek fel, de játszom a Pesti Színház Fekvőtámasz című előadásában Tordy Géza partnereként. Ezen kívül Füst Milán Máli nénijében, Szomory Dezső egyik drámájában, valamint a Villa Negra című darabban, melyben egyszerre négy különböző szerepem van. — Mennyire határozta meg az alkatod a szereplehetőségeket? — Nekem nagyon szerencsém van, mert az alkatom és a belső megközelítésem alkalmassá tesz a legkülönfélébb figurák megformálására. Én abszolút főszerepeket játszom, bár sohasem voltam egy szépség. Mindig karakterisztikusan közelítem meg a figurát, mert szerintem minden szerep karakterszerep. Most például a különböző színházakban egészen más jellemű hősnőket alakítok. A Szomory-darabban egy 36 éves szépaszszonyt, aki lágy és akarat nélküli, éppen az ellentéte annak, amilyent a Haláltáncjátékban játszanom kell. A Máli néniben egy hetvenéves öregasszonyt játszom. — Az elmondottakból az derült ki, hogy nem volt szerepválság az életedben. — Így van. Én boldogan elébe mentem az öreg szerepeknek, mert még karakteresebbé tettek. Már harmincéves koromban, amikor a My fair lady Elizája voltam, kaptam öreg szerepet. Nemhogy ellenálltam volna, kifejezetten élveztem ezeket a feladatokat. — Hogyan készülsz egy -egy szerepre? Van-e valami különleges módszered? Hogyan készültél fel a Play Strindbergre? Elolvastad Dürrenmatt és Strindberg műveit, lélektani előtanulmányokat folytattál? — Én egykiváncsi ember vagyok, érdekelnek az emberek cselekedeteinek mozgatórugói. Az élményanyagot azonban nem görcsös igyekezettel, tudatosan gyűjtöm. Látok, figyelek, gondolkozom, olvasok. Igyekszem lépést tartani a színházzal, megnézem a híres produkciókat még külföldön is. Azt nevetségesnek tartanám, ha azért, mert most a Play Strindberget játszom, elolvasnám az összes műveit. Általában sokat olvasok, s most újra átlapoztam a Haláltáncot, amelyből Dürrenmatt írta ezt a drámát. Kiolvastam Enquistnek, a híres svéd drámaírónak a könyvét, amelyet Strindberg életéről írt, de csak azért, mert rendkívül érdekesnek találtam. — Úgy érzem, eredeti, egyéni hangvétel, sajátos humor és irónia jellemzi a játékodat. Egyetértesz ezzel? — Sok mindent érzelmesen és iróniával szemlélek, valószínű, hogy a groteszk látásmód benne van az alkatomban, s ez a darab speciálisan ezt igényli. — Milyen embernek kell lennie a színésznek, hogy jól el tudjon játszani egy szerepet? — Ruganyos belső lénye kell, hogy legyen, s mélyen bele kell merülnie a munkába. Egy szerepet jól megformálni kemény munka, meg kell dolgozni érte. Lehet, hogy valaki nem elég sikeres, de ha kitartó, előbb-utóbb elismerik, mert ez hoszszú távú pálya. — Mennyire vagy elégedett azzal, amit elértél? — Az ember sohasem lehet teljesen elégedett. Bármilyen jól sikerül valami, mindig úgy érzem, még jobban is lehetne csinálni. Borzasztó sok keserűséget, kudarcot, igazságtalanságot tud adni ez a pálya, de ugyanannyi örömet, szépséget is. Az idő észrevétlenül elröppent, az előadás kezdetét jelző csengő rövidre szabta beszélgetésünket. Azzal búcsúzom, remélem még sok szép szerepben láthatjuk viszont a veszprémi színpadon. Kanyar Erika A Háború és békétől a Haláltáncjátékig. Beszélgetés Margitai Ági Jászai-díjas, érdemes művésszel Színház és közönség Szerep és személyiség Margitai Ági Dürrenmatt: Play Strindberg Haláltáncjátékának főszerepében. Badacsonyi Éva felvétele * * * A szocializmus forrpontjai 4 Megjelent a veszprémi „Társadalomtudományi írások” című évkönyv A korábbi jellegtelen, szürke sorozatcím, a „ Közlemények" most a harmadik kötet megjelenésével lekerült a Veszprémi Vegyipari Egyetem marxizmus— leninizmus tanszékének kiadványáról és az egyszerűen tárgyszerű, világos címet vette fel: ,,Társadalomtudományi írások". A névmódosítás nem pusztán formális műveletnek hat, hanem egy önmagával szemben egyre igényesebb szellemi, társadalomtudományi műhely minőségi szemléletének egyre határozottabb körvonalai látszanak. A veszprémi társadalomtudományi nyilvánosság újabb fellépése — a feleslegesen zártkörű terjesztés ellenére —, a kiadványban közölt írásaik tematikája és többségük mélysége határozott igénybejelentés egy szélesebben értelmezett nyilvánosság ellőtt társadalmi kérdésekhez való hozzászólásra. Az egyelőre évkönyvként funkcionáló tanulmánykötet abban is eltér elődeitől, hogy blokkokat, rovatokat alakított ki a felelős szerkesztő Szilágyi István (tanszékvezető egyetemi docens), és a szerkesztő K öveges Ferenc. Megszűnni látszik a helyi kutatók pusztán egy témára koncentráló monologizálása, mintha a „Társadalomtudományi írások" almanach hívna elő tágabb társadalomtudományi horizontot. De talán inkább fordított a helyzet. Az egy Irányban elmélyülő kutató korábban csak saját témaköréből „üzenhetett", most keretlehetőségeiben tágabb és szabadabb gondolkodásmódot realizálhat tanulmányaiban — körbetekinthet. A TÁRSADALMI FEJLŐDÉS PROBLÉMÁI BLOKKBAN Szilágyi István „A szocializmusról gondolkodva" című tanulmánya döntően a legfrissebb magyar nyelvű szakirodalomra támaszkodva a szocializmus, a modernizáció és a fejlettség néhány elméleti összefüggésének felvázolására törekszik. Vagyis elsősorban azt a problémát kutatja, hogy fejlettségi szintünk meghatározásához mely elemek elengedhetetlenek. S ez csak természetesen a „világtörténetiség bázisán" képzelhető el, azonban a modell még túl messze van, mert „olyan történeti helyzet jött létre, amelynek leírását hiába keresnénk a klasszikusok munkáiban". Jáger Ida megújulásunk néhány problémájáról írt esszét, amelyben az új fogalmakkal bombázott magyar társadalom tudatállapotát diagnosztizálja. Esszéje legmélyén egy kifáradt eszmerendszer kritikája és megújítási szándékahúzódik meg. Grazyna Storoniak-Palczak, a lengyel Gliwicei Műszaki Egyetem adjunktusa a lengyel foglalkoztatáspolitikai problémák körét emelte tanulmánya középpontjába. Drámai összehasonlításban a népességnövekedés csökkenése ellenére a lengyel munkaerőpiacon abszolút munkaerőhiány uralkodik - érzékelteti a nem pusztán nemzeti, hanem egyre rendszerspecifikusabbá váló gazdasági válságot. Somogyi Ferenc „Merre talt a magyar ökonómia?" című tanulmányában, a feltett kérdésre közvetetten ad választ: „Azzal, hogy nem kapunk választ a gazdaságpolitika politikai gazdaságtani viszonyára, még kibékülünk", de ha a politikai gazdaságtant megterhelik gazdaságpolitikai kérdésekkel, akkor tönkreteszik, mint tudományt (hivatkozás Zsolnai László tavaly megjelent könyvére: „Mit ér az ökonómia, ha magyar?”). Jaksa Margit a társadalmi modernizáció nyugati elméleteit közelíti meg. Véleménye szerint a neokonzervatív ideológiák (Hegel, Nietzsche, Heidegger) reneszánsza visszhangra talált a szociokulturális válság folyamatában. Ugyanakkor a nemzeti társadalmak szocialista úton leküzdhetik a válsághelyzetet, „a valóságos problémák gyakorlati megoldását a gazdasági és igazgatási racionalitás, a tudományos és a morális racionalitás követelményeit egyaránt figyelembe venni képes elmélet alapján." A kérdés: hogyan támogatja a politikai valóság az elméletkeresőik erőfeszítéseit?! A POLITIKA ÉS TÖRTÉNELEM rovatban Jan Misztal gliwicei adjunktus a második világháború után Lengyelországban maradt német lakosság sorsáról írt, azzal a céllal, hogy hozzájáruljon e német lakosság életkörülményeinek bemutatásához. E témának — nyugatnémet és lengyel szerzők tollából — nagyon gazdag irodalma van. A magyar olvasó, aki erről keveset tudhat, nyilván analógiákat keres a magyar történelemből. Beszteriné dr. Blicke Ilona „A politikai mechanizmus fejlesztése..." című tanulmányában az előző egyetemi évkönyvben megjelent témát folytatja, akkor a pártrendszert, a népfrontmozgalmat, illetve a központi és a helyi állami szervek tevékenységét vizsgálta. A tapasztalatokat számba véve ugyan átugorja az 1956-os őszi eseményeket, ám a most közölt részben a politikai konszolidáció kezdeteit és néhány elvi kérdését széleskörűen elemzi. Gergő Zsuzsanna a szakszervezetek felszabadulás utáni szerepét, az ezzel kapcsolatos vitákat vizsgálja. Lényegében folytatja szakszervezet-történeti kutatását. Andrzej Palczok gliwicei adjunktus tanulmánya izgalmas problémakört tárgyal, a „Politikai földalatti mozgalom a nyolcvanas években Lengyelországban" címmel. Négy irányzatot különböztet meg: a revizionista, reformista áramlatot (KSS—KOR, a Szolidaritás stb.); az agrárius csoportokat; a neoliberális irányzatot és az ultranacionalista áramlatot. Úgy látja, hogy e mozgalmak atomizálódása ma is folyik. A TÉNYEK - ÉRTÉKEK blokkban három tanulmány jelent meg. Albert József a Paksi Atomerőmű dolgozóinak körében végzett vizsgálatot foglalja össze, amely a rádióhallgatás, tévézés, könyv- és újságolvasás szokásokat-igényeket mutatja be. Az NDK-beli, merseburgi Wolfgang Böttner egyetemi tanár a német dolgozók értékorientációit vizsgálta az újítási folyamatokban. Szekeres Imre a veszprémi nagycsaládosok helyzetéről készült felmérés alapján írt összefoglalót. A „Társadalomtudományi írások" évkönyvét Kaszásné Leveleki Magdolna—Závoda Pál: Kulákprés című könyvének elemzése zárja. K. L. NAPLÓ - 1988. június 1., szerda is