Napló, 1989. április (Veszprém, 45. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-08 / 82. szám
A Költészet napja, 1989 , egyik legismertebb latin mondás szerint Inter arma silent musae, azaz háborúban hallgatnak a múzsák. Mint minden közmondásnak, ennek is van fonákja, és hosszan lehetne sorolni az ellenpéldákat csak a magyar művelődéstörténetből is, a még latin nyelven író Janus Pannoniustól Balassi Bálinton, Petőfi Sándoron át Radnóti Miklósig. Háborúban, fegyverek közt sem hallgatnak feltétlenül a múzsák, sőt, legalább ugyanannyi a példa arra, hogy békében hallgatnak el, akkor apad el az ihlet, akkor forrad az érvényes szó a költő ajkára. Háborúban igazából nem is a múzsák hallgatnak, hanem az olvasók, azazhogy nem tudják tenni azt, ami a dolguk: nem tudnak olvasni, mert nincsenek arra alkalmas helyzetben. S mi van ma Magyarországon? Hiszen ha figyelmesen körülnézünk, mintha hallgatnának a múzsák. Háború volna? Nem hallatszik, szerencsére, a fegyvercsörgés zaja. Akkor megújult béke volna? Tudjuk, az sincs, szerencsére. Nincs béke, mert éles politikai harc folyik, amelyben végső soron mindenki egyet szeretne: felvirágoztatni az országot, de a nagy bajból odáig vezető utat sokan sokféleképp gondolják megvalósíthatónak. Éles politikai harc folyik, s egyre inkább a politika eszközeivel. Ezek egyikeként meg kell említeni a költészetet is, a magyar hagyományok tapasztalatával nem is a legutolsók között, de semmiképpen sem meghatározóként. A költészet akkor lép — nálunk szinte szükségszerűen — a politika helyére, ha nem lehet közvetlenül politizálni. Ilyenkor érzi a politikai hatalom a cenzúra szükségességét, s ilyenkor válhat egyetlen védtelen vers is hol vízválasztóvá, hol a megtorlás ürügyévé. Benjámin Lászlónak talán legnagyobb verse, a Vérző zászlók alatt, negyedszázada, első megjelenésekor még azon nyomban elítéltetett hibás nézetei miatt, hogy aztán alig három esztendő múltán már a Hét évszázad legszebb magyar versei között kapjon helyet. Nagy Gáspár verse 1986 nyarán még botránykő volt, s nemcsak szerkesztők rúgattak ki és kaptak fegyelmit, de a közlő lap is megszűnt gyakorlatilag létezni - s ma már csak néhány versbarát figyelne fel rá. Sokkal hosszabb időt, több mint három évtizedet kellett várnia Illyés Gyula 1952-ben írott, s először éppen 1956 őszén megjelent művének, az Egy mondat a zsarnokságról címűnek, amely újólag csak 1986- ban vált olvashatóvá. A versek kibírták, a költők is, mi olvasók is, mégis szegényebbek lettünk, mert olyan szabadságban éltünk, ahol nem mondhattuk el az egy mondatot a zsarnokságról. A politikai harcnak ma sokkal inkább van szüksége az állam-, a jog-, a politikatudományokra, mint a költészetre. De mindezek a tudományok tudják, érzik genezisükben és történetükben őrzik mindazt, amit a költészettől, a művészettől kaptak és kapnak folyamatosan. A költészet előőrs volt mindig, az utóbbi négy évtizedben is, s mondta a mondhatatlant, azt is, amit civil szóval soha nem lehet igazán kimondani, csak költőivel, a világ elgörbíthetetlen gyémánttengelyére függesztve figyelő szemünket, hogy átmenekíthessük „a Szerelmet a túlsó partra", s mondta azt is, amit a mindenkori napi politika nem engedett civil szóval mondani, sőt sokszor még költőivel sem. A tudományok tudják és érzik ezt az igazságot, a gyakorló politika azonban már kevésbé „emlékszik rá" Vagy azért kényelmetlen számára, mert még jó fél esztendeje is harcban állt ezzel a költészettel, vagy azért, mert ha az úttörő érdemekre mutatni rá, ő maga csak követő lehetne. Dehát az emberiség értelmes egyedei mindig követői voltak annak a néhánynak, aki kimondta az igazságot, s aki annak szellemében próbált cselekedni. A költészet azonban régi igazságainak fényében nem pihenhet meg, félre sem vonulhat, mondván, megcselekedte, amit megkövetelt a haza. Továbbra is tennie kell a dolgát, megfogalmazni azt, ami ma mondhatatlan. S én úgy látom, tudja és teszi is ezt mai nap is a magyar költészet. Majd egy boldogabb korból, mondjuk az új évezred hajnalából visszatekintve pontosabban fogjuk látni a nyolcvanas évek végének magyar líráját, s annak igazi értékeit, de az már most is látható, hogy nem a meghátrálás, nem a megalkuvás, hanem a szembenézés költészete ez. Az olvasó azonban nem ér rá ezt észlelni. Nem ér rá verset olvasni, mert a politikát olvassa, az országgyűlési tudósításokat, a pártprogramokat, a tüntetések petícióit. S ez természetes is. De soha ne feledjük, hogy Petőfi és kortársai számára a Tizenkét pont és a Talpra magyar együtt és egyszerre jelentette a megújulást, a forradalmat. Az utca embere tudta, vagy legalábbis érezte a maroknyi magyar értelmiség meghatározó szerepét a megújulásban, és büszke volt rájuk. S talán hálából is: olvasta őket. Nem a politika helyett, azzal együtt. Ebben is tanulhatunk elődeinktől. Ha például ma valaki pontosan le tudná kottázni azokat a dallamokat, amelyek meghatározzák 1989 közhangulatát, s az eredményt egybevetné húszharminc év magyar lírájának dallamaival, az eredmény meglepő azonosságot, hasonlóságot mutatna. A magyar költészet - ellentétben a nem művészi megszólalásokkal - azt mondta, ami volt, azt látta előre, ami ma van. Nem elismerés jár ezért: ez volt a dolga. S ha tette a dolgát — és tette —, akkor annyi azért kijár neki is, hogy beépülhessen a nemzeti köztudatba. Vagyis: váljunk olvasóivá a mai magyar költészetnek. Azért is, mert így a mai Magyarországot jobban meg tudjuk érteni. Vasy Géza A présházról ráláttak a tóra, alattuk a rózsaszínbe öltözött mandulafák, szürkeselymű füzek, a zöldellő és néma nádas. S minden mozdulatlan volt. Méltóságteljes nyugalommal bontakozott ki a tavasz, egyedül a madarak karcolták meg itt is, ott is a látványt pengevékony szárnyukkal. REPÜLÉS• — Magasabban vagyunk, mint a madarak — állapította meg a kislány apja. — Mert a hegytetőn állunk - világosította föl a kislány. A kislány lemászott a korhadt, mohával befutott fatörzsről, már-már elveszett a páfrányok zörgő levelei között. — Olyan, mint az apja. Érzékeny! - fordult hozzám az anyja. — Amikor a fejére koppintottam, mert valami butaságot mondott, s megjegyeztem, hogy valaki kiszívhatta az agyát, órákig zokogott. Azt hitte, hogy valóban kiszippantották az agyvelejét. Az apja is lelépett a fatörzsről, a lánya után indult virágot szedni vagy bámészkodni. — Költő lesz - álapítottam meg. — Még egy csapás! - szögezte le az asszony. Nevetgéltem, és a barátom után mentem, hogy megmutassam neki féltett kincseimet, a virágzó leánykökörcsineket. Hiszen erre mind fekete szirmú. De az erdő szélén csak a kislánnyal találkoztam. A gyermek egy tavalyi lombját még el nem hullajtotta tölgyfa alatt állt, s egy bottal piszkálgatta a valami ragadozótól megpocsékolt madár tetemét. — Mit csinálsz? — Semmit. Csak nézem - felesek. — És mit nézel, te kölyök? — Mit, mit. Nincs szemed? — Nekem bizony van, de akkor sem látom, hogy mit mutatsz azzal a bottal. — Találtam két szárnyat. — No és? — Mit gondolsz, elég lenne nekem ez a két szárny? — Csak nem repülni akarsz? A lányka hátracsapta a fejét és elvörösödött, amiért kitaláltam a gondolatát. Picit tétovázott, hogy bevallja-e vagy sem, a cipője hegyével megbökdöste az avart, de valamiért úgy döntött, hogy őszinte lesz. - Igen. - Akkor bizony ez kicsi lenne neked. Ez a két szárny csupán egy kis madarat tudna fölemelni. - És ha nagyobb lenne? - Akkor talán téged is. Bár ahhoz sokkal nagyobb szárny kell. Olyan, amilyen talán nincs is ezen a világon. - Az apa nekem olyan mesét írt, amelyikben nem kell szárny a repüléshez. Az a címe, hogy Hi-Szen, a guruló madár. - Olvastam. - Na látod, hogy szárny nélkül is lehet repülni. - A mesében mindent lehet. - Az én apám meséjében nem lehet mindent! - Ó!-de visszafojtottam mosolygásomat, lássa a kicsi, hogy mennyire komolyan veszem. - És mit nem szabad csinálni abban a mesében. A kislány leguggolt, a pálcával köröket rajzolt maga köré. - Hát például rosszalkodni. Vagy megverni a húgomat. És a rókák se mehetnek be abba a mesébe, mert a rókáktól fél a húgom. Hosszan elmerengett, még arról is megfeledkezett, hogy bármit is tegyen a botja végére akadt két madárszárnynyal. Fölnézett az arcomra. — Azt hiszem, én is félek a rókáktól. Ezt a madarat is ő ette meg? Kicsi volt még az a madár, nem tudott előle elrepülni. — Olyan kicsi, mint én? — Nem. Még nálad is kisebb. Beszélgetésünk abbamaradt, mert a cserjésből előkerült az apja. Szajkótollat tartott az ujjai között, kék-fekete kockást, acélosan csillogót. Itt a tollad! A szajkó ejtette el. Még láttam elrepülni. És csak azért hullajtotta a kezembe, hogy a tiéd legyen. - Mátyásmadár - helyesbítettem apja szavát. — Szajkó. — Mátyásmadár. A kislány nem tudta eldönteni, kinek adjon igazat. De a toll, az tetszett neki. Beletűzte a hajába. - Most akkor melyik? - szögezte nekünk a kérdést. Felvilágosítottam. — Ennek a madárnak két neve van. Hol szajkó, hol mátyásmadár. - A felnőttek mind buták. Ahogy felnőttebbek lesznek, úgy válnak butábbakká. - Netene - billentette meg látszatbosszúsággal az apja. - Nekem egy nevem van. Mindenki másnak egy neve van. Akkor miért van ennek a madárnak két neve? — Hogy jobban tudjon repülni - mondtam. Ott hagytuk a lányt a cserjésnél, nem messze az oszladozó madártól. A gyermek óvatosan vette ki a hajából a tollat, és megforgatta gyönge ujjai között. Aztán az egyik, majd a másik vállához próbálta. Mi pedig néztük a tájat, ittuk a mandulakeserű rizlinget, és örültünk a tavaszi napsütésnek. A kislány hamarosan utánunk jött, szemében könynyel. — Síró, pityogó! - dörrent rá az apja. Ettől aztán rázni kezdte a vállát a zokogás, s a könnyek szétáztatták az arcát, s apró, izzadt öklében a madártollat. — Ha nem mondod meg, hogy mi bánt, akkor nem tudok segíteni — kérlelte az apja, de a lány nem engedte megfogni magát. — Taníts meg engem röpülni! — sikoltott föl cérnányi hangján. — Hisz te ember vagy! — Én madár vagyok. Tanítsatok meg repülni. — Elég legyen a butaságból. Ember vagy, és kész. Az emberek pedig nem tudnak repülni - szigorodott meg az apja. — Ha megnősz, majd repülhetsz, repülővel, rakétával - vigasztalta az anyja. — Taníts meg repülni. Hiszen neked mindent tudni kell. — Én csak a versben repülök. És azt is csak képzelem. Képzeljed te is. — Akkor repülni fogok? — Ha nagyon akarod. De akarni kell. Fecskefarkú lepke körözött a kislány feje fölött, lustán, magát kelletve szállta körbekörbe. Majd siklórepülésben elhagyta a présház előtt kitaposott teret, s a meredélyt elzáró támfalra hajló szőlőveszsző hegyébe ült. A kislány abbahagyta a sírást, vállán, a pulóverbe dugta a tollat és elszaladt. — Figyeljetek! Repülök! - kiabálta hamarosan. Ott állt a tíz méter mély partot határoló támfal keskeny peremén. — Akkor is megtanulok repülni, ha ti nem akarjátok! - s széttárta a karját. A nap a félsziget fölött vörösen izzott, s elvakította azt, aki belenézett. Eltört korsó 12 - NAPLÓ - 1989. április 8., szombat Utassy József Magamnak írok Mit bánom én, ha olvassa, ha nem verseimet a Nyájas olvasó! Magamnak írok. Nem csábit siker. Átlényegi az ég alatt a szó. Tudom, hazudni nem hazudtam. Minden betű ragyog. Arany sisakot hord a tollam, s fényes gondolatot. Pusztai Zoltán Jelentés a pokolból már egy hete langyos vízben pancsikázunk többünk alól eladták a kondért csak a rongyosra irt panaszkönyvek éltetik az osztályon aluli tüzet a szenet még a lángok közül is kilopják s lucifert istennek csúfolják a segédördögök Mátyás Ferenc FOHÁSZ Ki vezényel, énistenem, hogy mindig az ördögé a trón, s balga hitünk tiszta fohásza hozzád az égig nem hatol? Szakadékok fölött a sóhaj rozoga hid, tudom, alá temeti a naiv hiteket, megoldást az ész hol talál? Bizony, a jóság megcsalatott, elkésve száll hozzád imánk, ó, reménységünk zöld angyala, te hozz vigaszt végre miránk. Hadd léphessünk jövő századunk küszöbére fegyvertelen, s ne zúdítson le tüzes nyilat csak Érosz útján a szerelem. IRODALOM Rózsa Endre A nyár festőjének Hatalmas nyár zúg: zöld rengés fortyog, égig örvénylő jegenyelombok tölcsére szívja madarastól a tájat magába; hullong szárnyuktolla. Csapkodnak mélyén gyümölcsös ágak, zöld ágyúgolyók bolygókként szállnak, mind szűkebb körben, mind hevesebben őrület őröl a dongós kelyhekben. Tévés mezőn, hol minden kihalt-kék, tarlagosul már Van Cogh-i tajték, lendkerék-varjak hajtják a tornyot, vízimalom jár, része rács forrott -Vincent! Az ember túl sokat szenved. Értünk is jó vagy, míg magad mented. Ne félj, a tenger harsog, hisz süket, köszöni szépen, megvan nélküled! Búghat már - halljuk! - elhagyott partján a véres kagyló, levágott füled...