Napló, 1989. december (Veszprém, 45. évfolyam, 284-307. szám)

1989-12-19 / 299. szám

Mauthausen Európában van? Ugye, visszajött szabadsá­gáról az Isten? Az indokolta kérdésem, mert amikor a mauthauseni tábort az amerikaiak felszabadítot­ták, és a kegyetlenkedő német SS-esek névsorát átadó Simon Wiesenthalt megkérdezték, hogy vallásos-e, azt felelte: „Nem. Isten minden jel szerint szabadságra ment." A pénteken és vasárnap es­te (a tévében) látott film ha­tása alatt mi, nézők is azt kérdezzük: Hát van Isten?! Hol volt az egyház, a világ, a hu­manista XX. század, hogy mindazt eltűrte, végignézte, amit a zsidókkal (és más ül­dözöttekkel) a német koncent­rációs táborokban csináltak? Hol volt...? A film kegyetlen, nem is hin­nék, ha nem tudnák: ilyen ke­gyetlen volt a történelem, a lágertörténelem. Különösen a zsidók számára, őket a jól szervezett államgyilkosság füstként küldte égbe. Persze, tudjuk ezt évtizedek óta. De a filmen látható részletek, a sok, aprólékos megalázás-kín­zás, a gyilkolás megannyi ötle­te, az ökonomikus tarkólövés, nos, mindez ismételten kiér­demli „csodálatunkat". És azt mormoljuk fogaink között: mindez nagy tehetségre vall — emberölésben! Gyakran halljuk áhítattal ki­ejteni a szót: EMBER ... csu­pa nagybetűvel. És lám, nincs nagyobb a bűnben, a kegyet­lenségben, mint az ember. Állat ilyen aljas nem lehet! * Ki volt Wiesenthal? Galíciai zsidó, Lvov környéki fiú, gyer­mekként megélte az orosz, az ukrán, a lengyel antiszemitiz­mus változatait Majd Prágá­ban és Bécsben fiatal építész­ként belekóstolt a békés Euró­pába, mígnem jött 1939. Szá­mára a végső dráma, a hihe­tetlen — Mauthausen láger­valósága ... Nagy szerencsét­lenségében mellé szegődött a szerencse: néhányszor hajszá­lon, egy-egy véletlenen múlt az élete. Az, hogy túlélte. A tehetetlen düh meg az építészi-rajzolói tehetség arra késztette, hogy neveket véssen be agyába,­ arcokat rögzítsen emlékezetébe, s ezeket leírja­­lerajzolja. A háború után pe­dig teljes emberi szenvedélyé­vel sokukat fölkutatta: hadd bűnhődjenek a bűnösök. Hu­szonöt év alatt 1100 nácit jut­tatott ítélőszék elé, köztük Eichmannt, Mengelét. Hogy miért tette? Nemcsak a bűnhődésért! Hanem azért is, hogy ezek a jövőben ne is­métlődhessenek meg. A filmen láttunk másféle tra­gédiákat is, olyat, amikor a tisztességes német apa szem­bekerül fiával, fél a feljelen­téstől, a háborúba induló fiú nem köszön el apjától. Az anya meg a két malomkő kö­zött a búzaszem­­ őrlődik. A filmet nézve az embernek az jut eszébe: ilyet még csak sztálinista rendszerben tapasz­talt. Ilyen szembekerülést csa­ládon belül, s ilyen tömegpusz­títást. Úgy látszik, a diktatú­rák k­öltözzenek bár nemzeti­szocializmusba, vagy nemzet­közi kommunizmusba - rokon­­vonásokat mutatnak, csupán a tömegpusztítás módszereiben különböznek. Noha a katyini tarkólövés meg a mauthauseni tarkólövés (meztelenre vetkőz­­tetve, tömegsírba gurulva) fé­lelmetesen hasonlatos. * A gyilkosok köztünk vannak — ez a film címe, amerikai és magyar koprodukcióban ké­szült. Hiteles, drámai erejű, megrendítő alkotás. Történelmi tanúságtétel arról, hogy időn­ként az ember úgy elaljasul­­(hat). Mi, magyarok most éljük a nagy feltárások idejét, a lá­gerlakók, börtönkínzottak mon­danak hasonlókat. Hozzátéve: köztünk vannak... Nekem meg az jut eszembe: vajon Mauthausen Európában van-e? És Katyin európai föld­részen? Vagy a varsói gettó, az olaszországi Ardennek — Európán kívül esnek? Mert mostanában oly áhítattal mondjuk az EURÓPA nevet, mintha az — mondjuk — Svájc lenne. Vagy a tisztára (szél)­­söpört kék égbolt, a mosoly­gós napkoronggal ékes. A történelem távlatában Európa földje hadjárta, politi­katépte, nemzetgyűlöletek szaggatta földrész. Tudom, Európa most nekünk a humanista, demokratikus, jóléti társadalmat jelenti. De csa­k most, mintegy 25-30 éve. Amióta Európa nyugati fele megnyugodott, megigazult, ki­söpörte történelmi szemetét Aminek most a magyar, vala­mint a közép-európai társa­dalmak nekigyürkőztek. * No de, ne feledjük, Maut­hausen, Auschwitz (hogy ne soroljam) szintén Európában volt. És nem is az ántivilág­­ban. Nekünk csupán abban van pechünk, hogy Duna-meden­­cénkbe az Isten később jött vissza szabadságról. Most már van ki meghallgassa imádsá­gunkat. Talán ... Balogh Ödön Köszönet a művésznek és az embernek Szelestey-kiállítás Várpalotán Kevés olyan művész él szű­­kebb pátriánkban, mint Sze­lestey László. Az állandóság, a tudatosság, a megtalált út vezette következetesség és ala­pos szakmai biztonság jellemzi őt ma is. Várpalotához ugyan­így, ilyen belső nyugalommal kötődik, ahol már hosszú-hosz­­szú éveken keresztül tanítja rajzra, az esztétika szereteté­­re a fiatalokat. Szelestey egyé­ni festészete, ragaszkodása a pannon tájhoz, az ő általa megteremtett festői színvilág­hoz, ma már legendássá teszi művészetét. Szerény embersége, szolid visszavonultsága tiszteletet pa­rancsol kollégától és tanít­ványtól egyaránt. Szelestey László most ünnep­li 50. születésnapját. A város, Várpalota, tanítványai és ba­rátai a Nagy Gyula Galériá­ban rendezett jubileumi tárlat­tal tisztelegnek a köztisztelet­ben álló művésztanár előtt. Salamon Nándor, az ismert művészettörténész, a kortárs, a szombathelyi képtár igazgatója így fogalmazott: „Szelestey, a festő, az iskolai rajzterem szo­lid zsongásában a szépség magvait hintő tanár itt él, al­kot, küzd, remél sok-sok év óta. Joggal hiszem, hogy isme­rősként köszöntik itt őt az ut­cák, a házak, az emberek, a fák, a füvek, a virágok, s ha van még?, a madarak, mikor kilép a blokkház kapuján, hu­nyorítva pillant a napra, hogy dolga után nézzen, magához ölelve a várost, otthonát, élte­­ tőjét és műveinek tárgyát... Szelestey László festőművész elérkezett a Borsos Miklós-i , Tél út" stációjához, ötvenéves, s a kor nem érdem, de ilyen­kor megkerülhetetlen a vissza­pillantás, a közbevetett mér­legkészítés. S talán életútjá­­nak teljesítményével, elhiva­tottságával és ragaszkodásá­val rászolgált ünnepélyes fő­hajtásunkra is ... Szelestey László képei Nagy Gyula vásznainak méltó tár­saként őrzik egy letűnt világ, eldózerolt régi város és élet­forma emberléptékű lenyoma­tait Nagy átalakítások ide­jén érkezett ide. A város pere­mén már emelkedtek egy új korszak fényének hitt jövő jelképei, de a Sintér-domb völgyében a múltat vigyázták a porták, a partot támasztó földszintes házak, szekerek zö­rögtek a mező felé, megannyi feladatot kínált a gyorsuló élet, a szívében hordozó gyö­kér hajtást növesztett, ráéb­resztve a sürgős cselekvés szükségességét. Távol a művé­szeti élet fő áramlataitól, azok­hoz csatlakozott, akik nehéz sorsú őseik eltűnő életformá­ját, küzdelmét, arcukra baráz­dált emberségét helyezték mű­vészetük központjába . . . Ő kezdettől a maga útját járta. Indítékot feddhetetlen etikájú mesterétől, Pápán Czi­­­ráki Lajostól, Szegeden a tra­gikus sorsú professzortól, néhai Budai Lajostól kapott. Festé­szetének alapjait pedig az el­bocsátó hőn szeretett, ragasz­kodását szüntelen tápláló táj, a Bakony-vidék vetette meg, motívumokban máig ki­meríthetetlen piktúrájának. A fentiekből következik képei­nek mind markánsabban ki­domborodó egyedisége. Pa­rasztporták, falurészletek, jö­vő-menő, cselekvő, tűnődő pa­rasztokat sokan festenek Kö­­zép-Európában. De Szelestey­­képeit első ránézésre ki lehet választani. Milyen ismérvek alapján? Ha témáit nézem, ak­kor óhatatlanul a régi Várpa­lota sajátos arculata a meg­határozó. Kompozícióinak fe­szessége, a képelemek rendje ugyancsak e talajból táplálko­zik. Stílusának egyedisége mégis színeiben, kifejező ecset­­járásában fogható meg ...” Szép, érthető, méltató szavak ezek, ennél jobban nem lehet kifejezni Szelestey tudatos mű­vészetét. Az ismert művészt köszöntjük most mi is a me­gyei napilap, a Napló nevé­ben; barátai, ismerősei, tisz­telői csak­­ annyit kívánhatunk az 50 éves festőnek, maradjon meg olyannak, akinek mi meg­ismertük, küzdő, nyíltszívű em­bernek és művésznek, mind­nyájunk örömére. Vészeli Lajos Magánegyetem-mozgások, avagy : Hol tanult Glatz miniszter úr? Igazán nem reméltem, hogy minapi tudósításom „magán­egyetem-ügyben” ekkora vissz­hangra talál ismerőseim köré­ben. Azt hiszem, jobb, ha in­kább nyílt felháborodásról be­szélek. Le mertem ugyanis ír­ni, hogy az évi tandíj 60 ezer forint lesz. (Megjegyzem: a Népszabadság százezerről be­szél. Feltehetően a lezajlott nemzetközi sajtótájékoztató után az országos napilap ka­pott egy exkluzív, zárt tájé­koztatást) Az újságíró és a szemét Mi ennek a felháborodás­nak a mozgatórugója? Az, hogy a pénz betör már az ok­tatás területére is. Igaz, ben­ne volt már eddig is, de nem ilyen hatalmas mértékben. Az is igaz, hogy az ingyenes ok­tatás hétről hétre felmerülő ■ költségeit a szülők — morogva ugyan, de — leszűrte Ottóik. „Ám az már mégiscsak disznóság, hogy az elitté válás lehetősé­geit az anyagkrk­kal jól el­eresztettek ezentúl maguk kö­zött fogják megtartani. A va­lódi és konvertálható (szabo­tton át- és bevártható) tudás immár nyíltan megvásárolható­vá válik" — így a mozgolódók. Azt hiszem, mindenki ismeri most már a szlogent: nem az újságíró „csinálja" a szeme­tet, legfeljebb csak elszállítja. Azt már csak én morgom hoz­zá: gyakran előfordul, hogy az általunk elszállított szemétről később kiderül, hogy igencsak fontos nyers- vagy alapanyag társadalomkritikai dolgokhoz. Szóval, az elitképzést eddig is folytatták Magyarországon, igen zárt, szűk körben, de fo­lyamatosan. Vess Csaba (szo­ciológus, politológus, közgaz­dász) tanulmányokat tett köz­zé e témában, no persze, szak­­­­lapokban. Világosan levezette már pár éve a minőségi tu­dástok­ (mert ilyenből is több fajta létezik!) megszerzésének titkos, ám igen hatékony útja­it. Bebizonyította, hogy a tit­kos utak egyikét, az úgyneve­zett „lumpenburzsoázia" jár­hatta be; ez az út kezdetben forintokból, manapság pedig fontokból, márkából és dollár­ból van kikövezve. Cserébe a társadalomról szóló valódi is­meretek kerültek a lumpen­burzsoázia kezébe, melynek se­gítségével mindazt, amiről mi, kisemberek utólag szereztünk tudomást, ők már előre tud­ták. Az átlag halandó számára talán fel sem fogható, hogy minden társadalom „srófokra jár" — törvényszerűségek kö­zött működik. Itt a baj: ha egyszer mindenki azt mondja,­­hogy „fel sem fogható", hát akkor inkább ügyet sem ve­tünk rá. Véleményem az, hogy a folyamat fordított ügyet sem vetünk a valós társadal­mi törvényekre, mert kényel­mesebb elhinni azt amit elénk tárnak emészthető csomago­lásban, emiatt, ha belebot­lunk igazságokba, nem vesz­­szük a fáradságot arra, hogy legalább felfogjuk, megértsük ezeket Csak a főbejárat van nyitva! Itt az alapítványi egyetem említésekor is, kánt milyen szé­pen működik az iménti véle­ményem. A hatvanezer forin­tos tandíj egyszerű, érthető, odafigyelést nem igénylő tény. Ami a dologban a valódi nó­vum, igazi újdonság, az­ már elsikkad. Kevesen vették észre, hogy éppen ez a magas tan­díj jelent tágasabb felvételi lehetőséget, szélesebb és mé­lyebb merítési alkalmat a majdani egyetem esetében! Mert ott szerepel mellette az a közlés is, hogy az alapít­ványi jelleg kiegyenlítésre ké­pes hatása a szegény, de valóban tehetséges ifjak szá­mára is zöld utat biztosít. Ámde mindenki számára kockázat Egyformán kockázat Ha a gazdag a zsebéből ki­­perkázza azt a hatvan rongyot ám a gyereke nem igazán jó, akkor tehet a pénzével bár­mit a kölök az első rostán ki­repül az egyetemről. Ha a szegény gyerek valóban tehet­séges, akkor a szülőknek nem kell erejüket meghaladó köl­csönökbe vágni magukat mert a srác pénz nélkül is megállja a helyét sőt mivel a tanulmányi előmenetelének megfelelően magas ösztöndí­jat is kap, még csak szégyen­keznie sem kell társai előtt. És itt nincs mellékcsatorna! Nincs uram-bátyám-pártom fé­le kiskapuzás! Az ajtó min­denki előtt nyitva is, csukva is. Hogy ezen túl nincs dísz­csomagolású ideológia? Hogy ez csupán valódi egyenlőség­­helyzet? Hát nem ez a lé­nyeg?! Beleszakadni a fölöslegességbe ? Az ilyesfajta megmérettetés­nek visszafelé, ha tetszik, le­felé is van hatása. Számtalan­szor kimondtuk, leírtuk: nálunk nem az elvégzett munka meny­­nyiségével, hanem a minősé­gével van a legnagyobb baj. Gyártunk egy vagon izét, dol­gozunk rajta látástól Mikulá­sig, aztán meg csodáljuk, ha az „izé” a kutyának sem kel. Merthogy rossz, merthogy el­­avul. Ha ez az alternatív egye­tem (és még mások, másfaj­ták) elindult az ottani start­­tudás lesz lefelé is az eta­lon, a mérce. Pedagógusok, szülők és nebulók lesznek ké­pesek átlátni azon az infor­mációhalmazon, mely reájuk vár és sehova sem vezet Nem tudásmennyiségre, hanem tu­dásminőségre koncentrálnak. Nekem úgy tűnik, hogy a mostani művelődési miniszter, Glatz Ferenc, többször nyil­vánosságra hozott új oktatási „takarító sehn élete" az elmúlt évtizedek legtisztességesebb, legjobb ideája. Ami persze ugyanúgy megbukhat, megtör­het eltűnhet a süllyesztőben, mint az eddigiek. (Ugyanúgy, mint a gazdag, de buta gye­rek a magánegyetemről.) Ám ha ez a miniszteri gondolat­sor valódi társadalomismere­ten alapszik, győzni fog. Jó lenne tudni, hogy Glatz miniszter úr hol tanulta a szo­ciológiát __ Üveges Sándor A tévénézők megszokták, hogy az ajkai Mádai Péter sikert sikerre halmoz a különféle vetélkedőkön. Legutoljára de­cember 10-én, vasárnap délután szurkolhattunk neki a Szó, zene, kép című műveltségi verseny adásakor. Egy buda­pesti hölggyel versenyzett, aki lényegesen kevesebb pontot ért el. Mádai az 51 pontjával szinte bizonyosan készülhet a követ­kező fordulóra. Vajon mi készteti Mádai Pétert, hogy újra és újra ringbe szálljon a nagy nyilvánosság előtt? Ez a kérdés izgatott, amikor felkerestem. A tévévetélkedők ajkai hőse Beszélgetés Mádai Péterrel - Mikor és milyen műsorral kezdődött az ön tévévetélke­­dési pályája? - Legelső szereplésem 1967- ben volt a Tizenkét szék című Vitray-műsorban. Az orosz­szovjet kultúra volt a téma. A háromfordulós játékot nagy fö­lénnyel megnyertem. A Malév kéthetes leningrádi utat aján­lott fel, amit örömmel elfogad­tam. Akkor, 22 évvel ezelőtt láttam az Ermitázsban Rodin Csók című szobrát, amit a mostani vetélkedőn felismer­tem. A műveltségi versenyben annak van előnye,­ akiben megmaradnak a művészeti él­mények. Bár az évszám adott volt, mégsem nagyon lehet rá készülni. Az ember vagy felis­meri a szöveget, a képet, a zenét, vagy nem. - Melyek voltak a legemlé­kezetesebb versenyei? - Az Elmebajnokság tíz adá­sa volt. A döntőben is sikerült győznöm. A felkészüléshez, a versenyzéshez erőt adott, hogy magam mögött érezhettem Aj­ka város szurkolótáborát. Te­levíziós szakemberek állítják: a várjátékok műsort a részt vevő csapatok mentették meg. Nekem csapatban nehezebb vetélkednem, mint egyéniben. Mégis szeretek együtt küzdeni másokkal, talán a közösségi szellem miatt. Ma is ünnep, ha valamelyik „várjátékos” tár­sammal találkozom és ott foly­tatjuk a beszélgetést, ahol ko­rábban abbahagytuk. Szaba­don választható témák közül emlékezetes marad számomra a magyar bányászat, Görgey Artúr, Széchenyi István és a 13 aradi vértanú kérdésköre. — A nyolcvanas évek elején ezek még kényes témának szá­mítottak. Tudatosan választotta pontosan ezeket? — A legteljesebb mértékig. Ugyanis én tanár szerettem volna lenni, de műszaki lettem. Nemcsak a vetélkedés, a szel­lemi torna öröméért vállalkoz­tam tévészereplésekre, hanem üzenni is akartam a tévénézők tömegeinek. Közismert, hogy az 50-es években árulónak bé­lyegezték Görgey Artúr tábor­nokot. A tévé nyilvánossága előtt próbáltam elsőként osz­latni ezt a tévhitet. Széchenyit is háttérbe szorították. A vetél­kedőn valódi nagyságát igye­keztem érzékeltetni. Elsőként én beszéltem a tévében arról a tényről, hogy Magyarorszá­gon nincs emlékműve a 13 aradi vértanúnak. Hozzám na­gyon közel áll a szénbányá­szat. A könyvtárakat bújva éb­redtem rá, milyen hatalmas szellemi potenciál halmozódott fel az első magyar bányák feltárása óta. Meggyőződtem: nincs magyar ipar hazai szén­bányászat nélkül. A sors iró­niája, hogy legkedvesebb té­mámban nem sikerült győz­nöm. — Az ön műszaki műveltsége széles körű humán ismeretekkel párosul. Kár, hogy eddig nem volt az emberi műveltség egé­szét átfogó tévévetélkedő... — Ez a nagy fájdalmam. Ta­lán észrevette, hogy Munkácsy Liszt című festményéről nem­csak művészeti alkotásként be­széltem, hanem technikai rész­letekről is. Németh László ideája az én eszményem is: korszerű műveltségnek a való­ság egészének megismerését kell céloznia. — Lehet, hogy tévedek, de nekem van olyan érzésem, hogy Mádai Péter pótcselek­vésből, jobb híján pazarolta idejét, energiáját a rango­sabbnál rangosabb vetélke­dőkre . Lehet, hogy van benne valami, bár én ezt nemigen éreztem. Napi gazdasági mun­kám mellett szükségem van arra, hogy homlokegyenest más témakörökben elmélyül­hessek. Komolytalannak érzem a parttalan olvasást. Sokan kérdezik, honnan van minder­re energiád? Bevallom: napi 8—9 órai szakmai munkám után felüdít az irodalom, a ze­ne, a képzőművészet, a törté­nelem. Az utóbbit különösen szeretem, mert szerintem minél mélyebben belelátok a múlt­ba, annál jobban vagyok ké­pes megítélni a jelent és talán kicsit a jövőt is. Most, hogy alkalmam nyílt aktívan politi­zálni, mégsem hagytam abba a versenyzést. — Melyik pártban tevékeny­kedik? — A Szabad Demokraták Szövetségében. Megtisztelő számomra, hogy pártom kép­viselőjelöltje lehetek. Tégla szeretnék lenni az ország gyors, de békés átépítésében. — Továbbra is fog vetélked­ni, esetleges megválasztása után is? — Szeretnék. Remélem, a pártom nem tilt el a szenvedé­lyemmé vált tévés versenyek­től. (Horváthy) NAPLÓ - 1989. december 19., kedd -­­

Next