Napló, 1989. december (Veszprém, 45. évfolyam, 284-307. szám)
1989-12-19 / 299. szám
Mauthausen Európában van? Ugye, visszajött szabadságáról az Isten? Az indokolta kérdésem, mert amikor a mauthauseni tábort az amerikaiak felszabadították, és a kegyetlenkedő német SS-esek névsorát átadó Simon Wiesenthalt megkérdezték, hogy vallásos-e, azt felelte: „Nem. Isten minden jel szerint szabadságra ment." A pénteken és vasárnap este (a tévében) látott film hatása alatt mi, nézők is azt kérdezzük: Hát van Isten?! Hol volt az egyház, a világ, a humanista XX. század, hogy mindazt eltűrte, végignézte, amit a zsidókkal (és más üldözöttekkel) a német koncentrációs táborokban csináltak? Hol volt...? A film kegyetlen, nem is hinnék, ha nem tudnák: ilyen kegyetlen volt a történelem, a lágertörténelem. Különösen a zsidók számára, őket a jól szervezett államgyilkosság füstként küldte égbe. Persze, tudjuk ezt évtizedek óta. De a filmen látható részletek, a sok, aprólékos megalázás-kínzás, a gyilkolás megannyi ötlete, az ökonomikus tarkólövés, nos, mindez ismételten kiérdemli „csodálatunkat". És azt mormoljuk fogaink között: mindez nagy tehetségre vall — emberölésben! Gyakran halljuk áhítattal kiejteni a szót: EMBER ... csupa nagybetűvel. És lám, nincs nagyobb a bűnben, a kegyetlenségben, mint az ember. Állat ilyen aljas nem lehet! * Ki volt Wiesenthal? Galíciai zsidó, Lvov környéki fiú, gyermekként megélte az orosz, az ukrán, a lengyel antiszemitizmus változatait Majd Prágában és Bécsben fiatal építészként belekóstolt a békés Európába, mígnem jött 1939. Számára a végső dráma, a hihetetlen — Mauthausen lágervalósága ... Nagy szerencsétlenségében mellé szegődött a szerencse: néhányszor hajszálon, egy-egy véletlenen múlt az élete. Az, hogy túlélte. A tehetetlen düh meg az építészi-rajzolói tehetség arra késztette, hogy neveket véssen be agyába, arcokat rögzítsen emlékezetébe, s ezeket leírjalerajzolja. A háború után pedig teljes emberi szenvedélyével sokukat fölkutatta: hadd bűnhődjenek a bűnösök. Huszonöt év alatt 1100 nácit juttatott ítélőszék elé, köztük Eichmannt, Mengelét. Hogy miért tette? Nemcsak a bűnhődésért! Hanem azért is, hogy ezek a jövőben ne ismétlődhessenek meg. A filmen láttunk másféle tragédiákat is, olyat, amikor a tisztességes német apa szembekerül fiával, fél a feljelentéstől, a háborúba induló fiú nem köszön el apjától. Az anya meg a két malomkő között a búzaszem őrlődik. A filmet nézve az embernek az jut eszébe: ilyet még csak sztálinista rendszerben tapasztalt. Ilyen szembekerülést családon belül, s ilyen tömegpusztítást. Úgy látszik, a diktatúrák költözzenek bár nemzetiszocializmusba, vagy nemzetközi kommunizmusba - rokonvonásokat mutatnak, csupán a tömegpusztítás módszereiben különböznek. Noha a katyini tarkólövés meg a mauthauseni tarkólövés (meztelenre vetkőztetve, tömegsírba gurulva) félelmetesen hasonlatos. * A gyilkosok köztünk vannak — ez a film címe, amerikai és magyar koprodukcióban készült. Hiteles, drámai erejű, megrendítő alkotás. Történelmi tanúságtétel arról, hogy időnként az ember úgy elaljasul(hat). Mi, magyarok most éljük a nagy feltárások idejét, a lágerlakók, börtönkínzottak mondanak hasonlókat. Hozzátéve: köztünk vannak... Nekem meg az jut eszembe: vajon Mauthausen Európában van-e? És Katyin európai földrészen? Vagy a varsói gettó, az olaszországi Ardennek — Európán kívül esnek? Mert mostanában oly áhítattal mondjuk az EURÓPA nevet, mintha az — mondjuk — Svájc lenne. Vagy a tisztára (szél)söpört kék égbolt, a mosolygós napkoronggal ékes. A történelem távlatában Európa földje hadjárta, politikatépte, nemzetgyűlöletek szaggatta földrész. Tudom, Európa most nekünk a humanista, demokratikus, jóléti társadalmat jelenti. De csak most, mintegy 25-30 éve. Amióta Európa nyugati fele megnyugodott, megigazult, kisöpörte történelmi szemetét Aminek most a magyar, valamint a közép-európai társadalmak nekigyürkőztek. * No de, ne feledjük, Mauthausen, Auschwitz (hogy ne soroljam) szintén Európában volt. És nem is az ántivilágban. Nekünk csupán abban van pechünk, hogy Duna-medencénkbe az Isten később jött vissza szabadságról. Most már van ki meghallgassa imádságunkat. Talán ... Balogh Ödön Köszönet a művésznek és az embernek Szelestey-kiállítás Várpalotán Kevés olyan művész él szűkebb pátriánkban, mint Szelestey László. Az állandóság, a tudatosság, a megtalált út vezette következetesség és alapos szakmai biztonság jellemzi őt ma is. Várpalotához ugyanígy, ilyen belső nyugalommal kötődik, ahol már hosszú-hoszszú éveken keresztül tanítja rajzra, az esztétika szeretetére a fiatalokat. Szelestey egyéni festészete, ragaszkodása a pannon tájhoz, az ő általa megteremtett festői színvilághoz, ma már legendássá teszi művészetét. Szerény embersége, szolid visszavonultsága tiszteletet parancsol kollégától és tanítványtól egyaránt. Szelestey László most ünnepli 50. születésnapját. A város, Várpalota, tanítványai és barátai a Nagy Gyula Galériában rendezett jubileumi tárlattal tisztelegnek a köztiszteletben álló művésztanár előtt. Salamon Nándor, az ismert művészettörténész, a kortárs, a szombathelyi képtár igazgatója így fogalmazott: „Szelestey, a festő, az iskolai rajzterem szolid zsongásában a szépség magvait hintő tanár itt él, alkot, küzd, remél sok-sok év óta. Joggal hiszem, hogy ismerősként köszöntik itt őt az utcák, a házak, az emberek, a fák, a füvek, a virágok, s ha van még?, a madarak, mikor kilép a blokkház kapuján, hunyorítva pillant a napra, hogy dolga után nézzen, magához ölelve a várost, otthonát, élte tőjét és műveinek tárgyát... Szelestey László festőművész elérkezett a Borsos Miklós-i , Tél út" stációjához, ötvenéves, s a kor nem érdem, de ilyenkor megkerülhetetlen a visszapillantás, a közbevetett mérlegkészítés. S talán életútjának teljesítményével, elhivatottságával és ragaszkodásával rászolgált ünnepélyes főhajtásunkra is ... Szelestey László képei Nagy Gyula vásznainak méltó társaként őrzik egy letűnt világ, eldózerolt régi város és életforma emberléptékű lenyomatait Nagy átalakítások idején érkezett ide. A város peremén már emelkedtek egy új korszak fényének hitt jövő jelképei, de a Sintér-domb völgyében a múltat vigyázták a porták, a partot támasztó földszintes házak, szekerek zörögtek a mező felé, megannyi feladatot kínált a gyorsuló élet, a szívében hordozó gyökér hajtást növesztett, ráébresztve a sürgős cselekvés szükségességét. Távol a művészeti élet fő áramlataitól, azokhoz csatlakozott, akik nehéz sorsú őseik eltűnő életformáját, küzdelmét, arcukra barázdált emberségét helyezték művészetük központjába . . . Ő kezdettől a maga útját járta. Indítékot feddhetetlen etikájú mesterétől, Pápán Cziráki Lajostól, Szegeden a tragikus sorsú professzortól, néhai Budai Lajostól kapott. Festészetének alapjait pedig az elbocsátó hőn szeretett, ragaszkodását szüntelen tápláló táj, a Bakony-vidék vetette meg, motívumokban máig kimeríthetetlen piktúrájának. A fentiekből következik képeinek mind markánsabban kidomborodó egyedisége. Parasztporták, falurészletek, jövő-menő, cselekvő, tűnődő parasztokat sokan festenek Közép-Európában. De Szelesteyképeit első ránézésre ki lehet választani. Milyen ismérvek alapján? Ha témáit nézem, akkor óhatatlanul a régi Várpalota sajátos arculata a meghatározó. Kompozícióinak feszessége, a képelemek rendje ugyancsak e talajból táplálkozik. Stílusának egyedisége mégis színeiben, kifejező ecsetjárásában fogható meg ...” Szép, érthető, méltató szavak ezek, ennél jobban nem lehet kifejezni Szelestey tudatos művészetét. Az ismert művészt köszöntjük most mi is a megyei napilap, a Napló nevében; barátai, ismerősei, tisztelői csak annyit kívánhatunk az 50 éves festőnek, maradjon meg olyannak, akinek mi megismertük, küzdő, nyíltszívű embernek és művésznek, mindnyájunk örömére. Vészeli Lajos Magánegyetem-mozgások, avagy : Hol tanult Glatz miniszter úr? Igazán nem reméltem, hogy minapi tudósításom „magánegyetem-ügyben” ekkora visszhangra talál ismerőseim körében. Azt hiszem, jobb, ha inkább nyílt felháborodásról beszélek. Le mertem ugyanis írni, hogy az évi tandíj 60 ezer forint lesz. (Megjegyzem: a Népszabadság százezerről beszél. Feltehetően a lezajlott nemzetközi sajtótájékoztató után az országos napilap kapott egy exkluzív, zárt tájékoztatást) Az újságíró és a szemét Mi ennek a felháborodásnak a mozgatórugója? Az, hogy a pénz betör már az oktatás területére is. Igaz, benne volt már eddig is, de nem ilyen hatalmas mértékben. Az is igaz, hogy az ingyenes oktatás hétről hétre felmerülő ■ költségeit a szülők — morogva ugyan, de — leszűrte Ottóik. „Ám az már mégiscsak disznóság, hogy az elitté válás lehetőségeit az anyagkrkkal jól eleresztettek ezentúl maguk között fogják megtartani. A valódi és konvertálható (szabotton át- és bevártható) tudás immár nyíltan megvásárolhatóvá válik" — így a mozgolódók. Azt hiszem, mindenki ismeri most már a szlogent: nem az újságíró „csinálja" a szemetet, legfeljebb csak elszállítja. Azt már csak én morgom hozzá: gyakran előfordul, hogy az általunk elszállított szemétről később kiderül, hogy igencsak fontos nyers- vagy alapanyag társadalomkritikai dolgokhoz. Szóval, az elitképzést eddig is folytatták Magyarországon, igen zárt, szűk körben, de folyamatosan. Vess Csaba (szociológus, politológus, közgazdász) tanulmányokat tett közzé e témában, no persze, szaklapokban. Világosan levezette már pár éve a minőségi tudástok (mert ilyenből is több fajta létezik!) megszerzésének titkos, ám igen hatékony útjait. Bebizonyította, hogy a titkos utak egyikét, az úgynevezett „lumpenburzsoázia" járhatta be; ez az út kezdetben forintokból, manapság pedig fontokból, márkából és dollárból van kikövezve. Cserébe a társadalomról szóló valódi ismeretek kerültek a lumpenburzsoázia kezébe, melynek segítségével mindazt, amiről mi, kisemberek utólag szereztünk tudomást, ők már előre tudták. Az átlag halandó számára talán fel sem fogható, hogy minden társadalom „srófokra jár" — törvényszerűségek között működik. Itt a baj: ha egyszer mindenki azt mondja,hogy „fel sem fogható", hát akkor inkább ügyet sem vetünk rá. Véleményem az, hogy a folyamat fordított ügyet sem vetünk a valós társadalmi törvényekre, mert kényelmesebb elhinni azt amit elénk tárnak emészthető csomagolásban, emiatt, ha belebotlunk igazságokba, nem veszszük a fáradságot arra, hogy legalább felfogjuk, megértsük ezeket Csak a főbejárat van nyitva! Itt az alapítványi egyetem említésekor is, kánt milyen szépen működik az iménti véleményem. A hatvanezer forintos tandíj egyszerű, érthető, odafigyelést nem igénylő tény. Ami a dologban a valódi nóvum, igazi újdonság, az már elsikkad. Kevesen vették észre, hogy éppen ez a magas tandíj jelent tágasabb felvételi lehetőséget, szélesebb és mélyebb merítési alkalmat a majdani egyetem esetében! Mert ott szerepel mellette az a közlés is, hogy az alapítványi jelleg kiegyenlítésre képes hatása a szegény, de valóban tehetséges ifjak számára is zöld utat biztosít. Ámde mindenki számára kockázat Egyformán kockázat Ha a gazdag a zsebéből kiperkázza azt a hatvan rongyot ám a gyereke nem igazán jó, akkor tehet a pénzével bármit a kölök az első rostán kirepül az egyetemről. Ha a szegény gyerek valóban tehetséges, akkor a szülőknek nem kell erejüket meghaladó kölcsönökbe vágni magukat mert a srác pénz nélkül is megállja a helyét sőt mivel a tanulmányi előmenetelének megfelelően magas ösztöndíjat is kap, még csak szégyenkeznie sem kell társai előtt. És itt nincs mellékcsatorna! Nincs uram-bátyám-pártom féle kiskapuzás! Az ajtó mindenki előtt nyitva is, csukva is. Hogy ezen túl nincs díszcsomagolású ideológia? Hogy ez csupán valódi egyenlőséghelyzet? Hát nem ez a lényeg?! Beleszakadni a fölöslegességbe ? Az ilyesfajta megmérettetésnek visszafelé, ha tetszik, lefelé is van hatása. Számtalanszor kimondtuk, leírtuk: nálunk nem az elvégzett munka menynyiségével, hanem a minőségével van a legnagyobb baj. Gyártunk egy vagon izét, dolgozunk rajta látástól Mikulásig, aztán meg csodáljuk, ha az „izé” a kutyának sem kel. Merthogy rossz, merthogy elavul. Ha ez az alternatív egyetem (és még mások, másfajták) elindult az ottani starttudás lesz lefelé is az etalon, a mérce. Pedagógusok, szülők és nebulók lesznek képesek átlátni azon az információhalmazon, mely reájuk vár és sehova sem vezet Nem tudásmennyiségre, hanem tudásminőségre koncentrálnak. Nekem úgy tűnik, hogy a mostani művelődési miniszter, Glatz Ferenc, többször nyilvánosságra hozott új oktatási „takarító sehn élete" az elmúlt évtizedek legtisztességesebb, legjobb ideája. Ami persze ugyanúgy megbukhat, megtörhet eltűnhet a süllyesztőben, mint az eddigiek. (Ugyanúgy, mint a gazdag, de buta gyerek a magánegyetemről.) Ám ha ez a miniszteri gondolatsor valódi társadalomismereten alapszik, győzni fog. Jó lenne tudni, hogy Glatz miniszter úr hol tanulta a szociológiát __ Üveges Sándor A tévénézők megszokták, hogy az ajkai Mádai Péter sikert sikerre halmoz a különféle vetélkedőkön. Legutoljára december 10-én, vasárnap délután szurkolhattunk neki a Szó, zene, kép című műveltségi verseny adásakor. Egy budapesti hölggyel versenyzett, aki lényegesen kevesebb pontot ért el. Mádai az 51 pontjával szinte bizonyosan készülhet a következő fordulóra. Vajon mi készteti Mádai Pétert, hogy újra és újra ringbe szálljon a nagy nyilvánosság előtt? Ez a kérdés izgatott, amikor felkerestem. A tévévetélkedők ajkai hőse Beszélgetés Mádai Péterrel - Mikor és milyen műsorral kezdődött az ön tévévetélkedési pályája? - Legelső szereplésem 1967- ben volt a Tizenkét szék című Vitray-műsorban. Az oroszszovjet kultúra volt a téma. A háromfordulós játékot nagy fölénnyel megnyertem. A Malév kéthetes leningrádi utat ajánlott fel, amit örömmel elfogadtam. Akkor, 22 évvel ezelőtt láttam az Ermitázsban Rodin Csók című szobrát, amit a mostani vetélkedőn felismertem. A műveltségi versenyben annak van előnye, akiben megmaradnak a művészeti élmények. Bár az évszám adott volt, mégsem nagyon lehet rá készülni. Az ember vagy felismeri a szöveget, a képet, a zenét, vagy nem. - Melyek voltak a legemlékezetesebb versenyei? - Az Elmebajnokság tíz adása volt. A döntőben is sikerült győznöm. A felkészüléshez, a versenyzéshez erőt adott, hogy magam mögött érezhettem Ajka város szurkolótáborát. Televíziós szakemberek állítják: a várjátékok műsort a részt vevő csapatok mentették meg. Nekem csapatban nehezebb vetélkednem, mint egyéniben. Mégis szeretek együtt küzdeni másokkal, talán a közösségi szellem miatt. Ma is ünnep, ha valamelyik „várjátékos” társammal találkozom és ott folytatjuk a beszélgetést, ahol korábban abbahagytuk. Szabadon választható témák közül emlékezetes marad számomra a magyar bányászat, Görgey Artúr, Széchenyi István és a 13 aradi vértanú kérdésköre. — A nyolcvanas évek elején ezek még kényes témának számítottak. Tudatosan választotta pontosan ezeket? — A legteljesebb mértékig. Ugyanis én tanár szerettem volna lenni, de műszaki lettem. Nemcsak a vetélkedés, a szellemi torna öröméért vállalkoztam tévészereplésekre, hanem üzenni is akartam a tévénézők tömegeinek. Közismert, hogy az 50-es években árulónak bélyegezték Görgey Artúr tábornokot. A tévé nyilvánossága előtt próbáltam elsőként oszlatni ezt a tévhitet. Széchenyit is háttérbe szorították. A vetélkedőn valódi nagyságát igyekeztem érzékeltetni. Elsőként én beszéltem a tévében arról a tényről, hogy Magyarországon nincs emlékműve a 13 aradi vértanúnak. Hozzám nagyon közel áll a szénbányászat. A könyvtárakat bújva ébredtem rá, milyen hatalmas szellemi potenciál halmozódott fel az első magyar bányák feltárása óta. Meggyőződtem: nincs magyar ipar hazai szénbányászat nélkül. A sors iróniája, hogy legkedvesebb témámban nem sikerült győznöm. — Az ön műszaki műveltsége széles körű humán ismeretekkel párosul. Kár, hogy eddig nem volt az emberi műveltség egészét átfogó tévévetélkedő... — Ez a nagy fájdalmam. Talán észrevette, hogy Munkácsy Liszt című festményéről nemcsak művészeti alkotásként beszéltem, hanem technikai részletekről is. Németh László ideája az én eszményem is: korszerű műveltségnek a valóság egészének megismerését kell céloznia. — Lehet, hogy tévedek, de nekem van olyan érzésem, hogy Mádai Péter pótcselekvésből, jobb híján pazarolta idejét, energiáját a rangosabbnál rangosabb vetélkedőkre . Lehet, hogy van benne valami, bár én ezt nemigen éreztem. Napi gazdasági munkám mellett szükségem van arra, hogy homlokegyenest más témakörökben elmélyülhessek. Komolytalannak érzem a parttalan olvasást. Sokan kérdezik, honnan van minderre energiád? Bevallom: napi 8—9 órai szakmai munkám után felüdít az irodalom, a zene, a képzőművészet, a történelem. Az utóbbit különösen szeretem, mert szerintem minél mélyebben belelátok a múltba, annál jobban vagyok képes megítélni a jelent és talán kicsit a jövőt is. Most, hogy alkalmam nyílt aktívan politizálni, mégsem hagytam abba a versenyzést. — Melyik pártban tevékenykedik? — A Szabad Demokraták Szövetségében. Megtisztelő számomra, hogy pártom képviselőjelöltje lehetek. Tégla szeretnék lenni az ország gyors, de békés átépítésében. — Továbbra is fog vetélkedni, esetleges megválasztása után is? — Szeretnék. Remélem, a pártom nem tilt el a szenvedélyemmé vált tévés versenyektől. (Horváthy) NAPLÓ - 1989. december 19., kedd -