Napló, 1990. március (Veszprém, 46. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-15 / 64. szám
Krimibe illő tragédiák írók pusztulása Figyelemmel olvastam Tömöry Péter Anekdotika sorozatát, melynnek legutóbbi részlete („Kormányzó úr, nem bírják már sokáig!") némi „kiegészítésre” szorul. Lévén szó javarészt Szőcs Kálmán marosvásárhelyi költőről, akit személyesen is jól ismertem. Főleg a halála körülményei tisztázatlanok a mai napig, és az azt megelőző, valamint az utána történt események. Tudnunk kell, hogy akkor (1974-ben) egy Báink nevezetű „elvtárs” volt a megyei első titkár, akit mindig a „legforróbb” helyekre küldtek megoldani a nemzetiségi kérdéseket... Ő szorgalmazta, hogy tulajdonképpen a helyi magyar nyelvű napilap (akkor Vörös Zászló) hű tükre kell legyen a román nyelven megjelenőnek, magyarán, minden írást le kell fordítani, és azt közölni a Vörös Zászlóban. Ez ellen Szőcs Kálmán személyesen és erélyesen tiltakozott. Akkor kezdődtek körülötte a bonyodalmak. Állandó jelleggel megfigyelték, és egy közlekedési ellenőrzésnél elvették jogosítványát, mely után pert akartak indítani ellene. Ezek után „találták” meg 1974. augusztus 20- án (tehát „figyelmeztetőül" Szent István napján) felakasztva a fürdőszobájukban. Felesége „bevallása”, és feltételezéseink szerint nem öngyilkosságról volt szó. Akkor Szőcs Kálmán 32 éves volt. Később felesége Magyarországra szándékozott áttelepülni, de egy alkalommal Bukarestből, a magyar nagykövetségről való visszatérésekor kigyulladt és elégett autója, alig tudta megmenteni életét (?!). Emlékszem: Szőcs Kálmán temetése után rögtön egy író barátommal „elzarándokoltunk" Ady Endre szülőfalujába, Érmindszentre (ma Adyfalva). Egy év múlva mögöttem zárult be az enyedi börtön kapuja, majd pedig következtek az ismeretlen és közismertebb áldozatok, főleg a '80-as években. Visky Árpád színész barátom 1986-ban történt felakasztatásától Sütő István költő haláláig folytathatnám a sort. Emléküket talán úgy tudjuk a leginkább megőrizni, hogy az apróbb részleteket, körülményeket is megvizsgáljuk, felidézzük, így kapunk teljesebb képet egy a fasizálódásig „eljutó” rendszerről, melyet vörös zászlók lengetése közepette „adtak el” Nyugaton, és sajnos, itt Közép-Keleten olyan sokáig eltűrtünk. Vajon milyen folytatása következik? Mintha mostanában véres kardokkal hadonásznának ... Pethő László Tőkés László Sepsiszentgyörgyön A társadalmi tavasz nem igazodik a naptárhoz, lám, Erdélybe és egész Romániába tavaly karácsonykor jött el a tavasz. Több évtizedes telet - társadalmi telet! - kergetett el országból és lélekből. Most márciust ünnepel Erdély magyarsága, s azon belül Sepsiszentgyörgy székely népe. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség sepsiszentgyörgyi szervezete elhatározta, hogy idén ismét megünnepli március 15-ét. Megkoszorúzzák a városi központ parkjában lévő 48-as emlékművet, melyből több mint tíz éve kivésték a „magyar szabadságharc” felírást. Kivonulnak? — jut eszembe. Mert az utolsó nyilvános ünneplésen, 1946-ban, amikor a Székely Mikó Kollégium diákserege kivonult az emlékműhöz, magam is ott voltam, kisdiákként. Mondták a nagyok, hogy nem engedélyezett a „tüntetés”, de mi megyünk, és én is beálltam a sorba, barátaim közé, félve-lesve, vajon nem csap-e közénk a rendőrség. Csendben zajlott az ünnepség, s amit a főtéri felvonulás és éljenzés után föllélegezve siettünk be az „alma mater”, a gimnázium nagykapuján. A védettségbe. Ez volt az utolsó március 15-ei ünnepség. És idén — 44 évi csend után — ismét felkér a nép a márciusi tavasz ünneplésére! Idén volt már két olyan megmozdulás, mely eme március jegyében, a szabadság és nemzetiségi jog kinyilvánításával zajlott. Az egyik február 25-én volt, amikor Tőkés László, a romániai nemzetiségi politika nagy „reformátora” és igehirdetője istentiszteletet tartott. Sereg lett a nép (a képen jól látható), hogy átérezze ezeket a szavakat: „Isten szabadító kegyelmét ritkán élte át az ember oly valóságosan, mint hazánkban múlt év decemberében. Ezek azok a ritka pillanatok, amikor Krisztus szabadító kegyelme egészen történelmivé válik, a maga tényszerűségében jelenik meg a történelmi időben. Hatalmasan cselekedett velünk az Úr, ezért örvendezzünk!" - hirdette Tőkés László. Amint a Háromszék című napilap írja, a sepsiszentgyörgyi kisstadionban sok tízezer ember hallgatta a hős lelkészt. Az újságíró így tudósít a lelkész igehirdetéséről: „... úgy közvetíti, adja át az Evangélium üzenetét, hogy a hitüket veszítettek visszanyerik azt, mások megerősödnek benne, a tévelygők utat keresnek szavai nyomán. Hit és nemzetiség, hit és megértés - íme, ezek voltak Tőkés László hatalmas erejű prédikációjának gondolati pillérei.” A másik nagy esemény idén február 10-én volt, amikor a békés tüntetés jelszava az volt: „Anyanyelvi oktatást minden fokon!” A néma tüntetés jelszavai közül néhány: „Magyarul alkarunk tanulni!”, „Egyenlő esélyeket minden nemzetiség számára", „Magyarul akarunk álmodni, sírni, nevetni!" És a híradás szerint ezúttal magyar és román egyetértett abban, hogy az természetes juss. A „anyanyelv" tudósító így ír a Romániai Magyar Szó című újságban: „Több mint 40 ezer sepsiszentgyörgyi magyar, az itt élő románság képviselői és a környező települések küldöttei tüntettek, példát mutatván, miként kell békésen, civilizáltan, európai módon kiállni egy igaz ügyért, jogos követelésért." Nos, küzd március, küzd ez a télűző tavasz, hogy mindenhová eljusson az éltető társadalmi napsütés. (be) Karácsonytól kitavaszodott fotó: Albert Levente Csanády János: " ORKÁN ORDÍT ... forgatja csáklyáját mint vitorla fátylát, kókadozik, pedig A zászlórúd orra Keletnek integet, a komp forgolódik mondát morzsolgatva viharok seprője itt kell tusakodni, orkánját ordítva a vérpiros este, egy-egy felhőt ránt le - nem fújja szél fent, lobogót vitorlát a lobogó selyme hej-de-égre kelne! Nyugat felé mutat, recseg-ropog a tat, visszavágyva egyre mesés napnyugatról a mesés keletre! De nem, nem lehet ezt, lelked-szived-lelked az éji Hold-fényben, arrafelé nincs nyom elverte-törölte, ha oda is húzna visszatérsz reggelre, itt kell hadakozni, a két roppant part közt göngyölt be felleglánccal horgonyozni, új verset koholni... itt kell, itt kell, itt kell... míg viharos este vásznait vörösbe, a fülünkbe fújja, bont és szaggat ujja v ______y Gyün Kosút! Gyüjjön! Hájjá, nem Kosút az! Tuggya, mög. Rákóczi! Hájjá, mint mond? Rákóci. Meghalt aztán jó száz éve! Bolond öreg embör. Bolond, aki mondja, Rákóci! Azért is Rákóci. A fia kis nemerusába került öreg Dalmadi mondja. Rákóci gyün! Nem érti? az Nem. Rákóczi nem halhatott meg, őt Isten küldte a magyarnak, hogy megszabadítsa! Azt mondja kend, gyün? Szóval gyün Kosút! Gyüjjön, hájrá, gyüjjön, még nem késő. Jönne, jönne az, ha tudna. Elég régóta várom. Eddig nem mondta! Nem volt minek. Gyün Kosút! x Amoda már verbuválnak, állj be Kosút-katonának! Csak gyünnek ide is. Gyünnek azok, ne féljen kend. Hát. Jól mondta az öregapám, egyszer megjön. Eccörcsak. Hadd el. Máshol évente bont szerződést az uraság, Verzárék nem. Közhírré tétetik, a szabadság kihirdettetik! Kihirdettetett. Előbb csak Aradon, majd itten is. Nem messze van ide Arad város. A magyar Golgota. Pedig milyen jó hely ez az Arad. Már az úrfélének. Na, azért Arad mindenen túltesz. Gyulát csak úgy mondtam. Hogy másba kössek. Hallja, Aradba harmincezren élnek! Mint égen a csillag. Húszszor annyian, mint mink. Rác, tokos, zsidó, olaj, leginkább csak magyar. Már hogy lassan a másfajta is csak magyarul szól az emberhez. Jó hely az. Hát, jó piaca van. Ez még jobb. Ez az ő falujuk. Arad csak ünnepre. Sátoros ünnepre. Mint mostan is. Hallja, igaz ez? Igaz? Már hogyne lenne az. Magam láttam. Talpra magyar! A pesti postakocsis hozta a hírt, hogy szerdán kitört a forradalom. A pénteki hetipiac népe is hamar meghallotta, az aradiak a színháznál tüntetnek. Mert hogy vége a rabságnak. Lássunk csudát! Vége? A föld a miénk? Lassan, hallja, lassabban! Mondja mégegyszer! Nem álmodt a kend? Engem ne ugrasszon, hallja! Azt mondják, hogy Talpra Magyar! Itt az idő! A jobbágy tökéletesen szabad, még dézsmát se kell fizetni! Éljen! Éljen! A jobbágy, de mink azok vagyunk? Hallja, mindenki szabad! Ezt ordítja egész Arad. Hallja, idehallik! Napjába beszalad valaki Aradba, máskor is majd mindennap bement valaki a városba, valami dolga valakinek mindig akadt arrafelé, de most aztán szinte megszervezik, hozzák hírt! A jó hírt. Igaz, amit mondanak, a igaz-e? Hát az igaz. Arad már: piros-fehér-zöld. PIROSFEHÉR-ZÖLD lobogók, piros-fehér-zöld festés a falakon, szerdán már tördeli a nép a kétfejű sast, az úri asszonynép által osztogatott selyemszalag rózsakokárdából Nagyfaluba is jut. Majd idehallik az esti zenés, fáklyás vonulás, némely kerge falusi is beáll, mejjen neki is keresztbe széles selyemtrikolór, a magyar trikolórba szerelmes aradiakon, nagyfalusiakon, mindeneken PIROS-FEHÉR-ZÖLD! Kovács István nagyfalusi kertész megfeledkezvén magáról, nem ültette el az asszonyság harminc szellővesszejét, emiatt negyvenkét öt árok ásására és az elmaradt búza dézsmájának kétszeri megadására szoríttatott. Közhírré tétetik. Micsoda, a csalás? Akad, hol széttépik a szerződést. Kerül, hogy abban a szent esztendőben akkor nem ültetünk dohányt, kilincselnek a vármegyénél, valamennyinél, erre a mi Alföldünkön, dohányos szerencsétlenség. Kosút, Kosút, hogy engedi? Igen, ez nem Rákóci, csak Kosút. Hállja, gondolja meg. Mert a Kosút megírta a levélbe, csak ide Apácára: azt akarom, hogy a kertészek boldoguljanak és gyarapodjanak! Isten engem úgy segéljen, ígérem, hogy a legközelebb összeülő nemzetgyűlés elé terjesztem! Abba a törvénybe az fog állni, hogy Éljen a magyar! Hallja, fogja be! az Abba a törvénybe az fog állni, hogy ilyen, mint mi, a dohánytermelő haszonbérlők is az eddig általuk haszonbérlett földeknek tulajdonosai vagyunk! Leszünk vagy vagyunk? Még nem vagyunk, de leszünk! Arra a zsidó se ad. Ez ád! Adna is, ha lenne neki miből. Az a kicsi csöndes hite ennek a parasztzsidónak. Nem paraszt ez, csak hát velük él, nem úri zsidó. Akkor most mienk a föld vagy nem a mienk?! Jani sehogy se érti, egyik se érti. Ha egyszer mindenki. ■ Megint csak a remény. De az aztán hatalmas. Azért most mégiscsak több a remény, mint eddig lehetett. (Részlet a szerző regényéből.) Sarusi Mihály Magyar Krisztus Anekdotika UNIC TRIUM NATIONUM A történelmi Erdély államiságának egyik alappillére volt ez a latin mondás. A három nemzet egysége. Persze a nemesi rendek ezt nem a valós lakosságba értették, hanem a kiváltságos nemzetekre, a nemességre, így a három nemzet a magyart, a szászt és a székelyt jelentette. A történelem azonban a jogos mondásokat nemhogy kiürítené, hanem mindig új és igazságos tartalmakkal tölti meg. Hiszen a három nemzet akkor is, létezett Transsylvániában, ma is Ma már különbséget nem kell tennünk a magyar és a székely között, mind etnikumában, mind kultúrájában, mind nyelvében egy ez a kettő. S hogy a sajátos közép-európai politikai mozgások a szászok és magyarok mellé a harmadik nemzetet is az erdélyi egységbe vonták, az nemcsak ma, hanem már három-négy évszázada realitás. A transsylvanisták, Kós Károlyok, ennek a realitásnak alapján próbálták mind a három erdélyi népcsoportban tudatosítani az együvé tartozás szép érzését. Ki akarták kerülni — a területi hovatartozás óhatatlanul többség és kisebbség viszonyrácsába záró törekvései ellenére - a megalázó, százalékokba nyomorítható léttér meghatározóit. De az az ember, aki ezen a szellemi jóindulaton túllépett először, a politikus, aki ebben a vonatkozásban az első alkalommal merte kinyilatkoztatni az új vonást, az Király Károly volt. Ő nem beszélt többé együtt élő nemzetiségekről, nem próbálta a már meglévő politikai sémák szerint létszámarányokban kifejezni e népek politikai ismérveit. Ő volt az, aki a Magyarországon szamizdatként megjelent Beszélőben első alkalommal a három erdélyi nemzetről beszélt. Okosan, higgadtan, történelmi tradíciót, néplélekben rejlő sajátosságokat, kulturális egységet, számszerűséget és anyai nemzetektől való különbözőségeket elemezve. És így jogos önrendelkezésük reális lehetőségei közé visszahelyezvi a^,,erdélyi nemzeteket. Hiszen kisebbség, nemzetiség csak többség vagy anyanemzet viszonylatában mozgásképes, míg a nemzeteknek önálló akaratuk lehet, maguk kell legyenek urai és alakítói sorsuknak. A kisebbség vagy nemzetiség kapja, ajándékként, vagy a többség érdekei szerint a jogot, míg a nemzetnek ez szuverén életéből fakadó, önszervező létérdeke. Főként olyan területen, ahol ennek a három nemzetnek a történelemből meríthetően a leghaladóbb hagyományai vannak Európában az együttélés megszervezésére anélkül, hogy autonómiájuk sértené az egységet, anélkül, hogy különbözőségük egyik vagy másik ellen lenne negatív vagy pozitív. Király Károly és Cornea asszony, vagy az immáron Nyugaton élő Richard Wagner és társai nem álmodozó felelőtlenséggel beszélnek ma már a három nemzet hazájának, Erdélynek, új és végleges megoldást adó, konfliktusokat távlatban is időtállóan feloldó esélyeiről. És nem nyugati vagy keleti modellek alapján. Hanem a történelmi Erdély kialakította sajátos viszonyokból merítve ... Király Károly, miután elvált sepsiszentgyörgyi feleségétől, egy erdélyi szász nőt vett feleségül. És intenzíven németül. Arra gondoltam tanult én már akkor, amikor ez megtörtént, hogy saját személyes életével is példázni akarja, hogy a közeledést csak a különbözőségek elismerésével lehet megvalósítani. Aminek mozzanata a megismerés, első az elismerés, az egymásról való tiszteletteljes tudás méltóságba helyezése. Hogy Erdély népe — a három nemzet: román, magyar és német — ne úr vagy szolga, de polgár lehessen saját hazájában. Ehhez világos, az Egésztől és Részletig egyforma realitásérzékkel kutató szem és felelősség szükségeltetik. Politikusi és emberi tisztesség. Mint amilyen az övé. Tömöry Péter NAPLÓ - 1990. március 15., csütörtök -