Napló, 1990. október (Veszprém, 46. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-31 / 255. szám
Az inotai Béke Művelődési Központ könyvtártermében kiállítást rendeztek Török János alkotásaiból. A tanyavilágot elénk táró képeken a naiv festészet sajátos látásmódjával ismerkedhettek meg a látogatók Csősz Sándor felvétele A Gyerekjáték című film 16 éven aluliaknak nem ajánlott, ami már mutatja, hogy nem gyerekeknek való játékot látunk, hanem hátborzongató filmet. Krimi ez, de nem hétköznapi, hanem fantasztikus krimi, nélkülözve minden tudományosságot. Egyszerűen a forgatókönyvíró teljes szabadságú fantáziájának terméke. S hogy ez a műfaj mit céloz meg azonkívül, hogy derekasan hátborzongatja a nézőt ezt nehezen lehet kihüvelyezni belőle. Az angyali hatéves kisfiúnak születésnapja van. Anyjától hiába kap szép farmert meg társasjátékot, neki más vágya volt és ebből nem is csinál titkot. Ő, egy olyan babára vágyott, amelyiket a televízió képernyőjén látott, s amely egy csibészképű, „jódumájú” baba. S milyen a szülő, megszerzi neki a babát egy meglehetősen gyanús külsejű utcai árustól. A baba remek pofa, szinte akkora, mint a boldog gazdája, aki máris úgy tárgyal vele, mint egy eleven pajtással. Az ám, csakhogy kiderül, hogy ez a baba meg szokott elevenedni... És elkezdődnek GYEREKJÁTÉK a vérfagyasztó jelenetek a család életében. Tom Holland rendező, precízen vezeti végig a fantasztikus sztorit Chuchky (ejtsd Cseki) baba tervezője, David Kirschner hathatós segítségével. Ez a baba a jópofa műanyag fickóból egybe rútabb és gonoszabb pofává válik. Úgy tud verekedni, mint akármely krimihős, jól forgatja a kést és közben a szemeit, harap mint egy vámpír, és úgy ki képes hajítani valakit az ablakon, hogy holtan ér földet a szerencsétlen. Nem is csoda sem rútsága, sem gonoszsága, hiszen nem más ő, mint a hírhedett és sokáig körözött fojtogató gyilkos, akinek lelkét egy néger varázsló átplántálta a játékbabába. Ezek után nem csoda, hogy a rettenthetetlen nyomozónak, aki egyszer már végzett vele, most meggyűlik a baja a bosszúszomjas babával. A baba agyonlőve, elégetve, cafatokban és darabokban is működőképes gyilkos. A közönség néha nevet és néha borzong. Persze mindenki szigorúan 16 éven felül... (kvázi) V annak városok, melyek este sokkal szebbek, mint nappal. Számomra Várpalota ilyen város. Különösen akkor, ha a Nagy Gyula Galériába érkezem, hogy részt vegyek egy születésnapi bulin. Az ünnepelt látszólag már elhullajtotta csikófogait, hiszen pont hetvenéves. Ám, hogy jogos a „látszólag”-osság, íme a bizonyíték: a Bányász Kórusról van szó. Melyben most, hetvenévesen is együtt énekel idős és ifjú. Már csak az a kérdés: hogyan? Tíz éve immár „fesztiválkórus"-szinten. Minősítésük, melyet a Kórusok Országos Tanácsa adott nekik 1980-ban, eleve magas nívót ígér és követel, különösen akkor, ha ezt megtartani is kívánják. Kívánták — meg is tartották, mind a mai napig. Karnagyuk, aki igencsak jól ismert személyisége megyénk kórusmozgalmának, G. Somos Margit (vajon mennyire „véletlen egybeesés”?) az ünnepi estére is fesztiválszintű műsort állított pódiumra. Teszi ezt már 11 éve ! Remekül! Praetorius, Peuers, Kassier és Distler jelentették az első harmad szerzőgárdáját; a művek lényegesen árnyaltabb, melegebb megszólaltatást igényelnek, mint amik az önálló estek kezdetét jelenteni szokták. Némiképp a jövő is karnagyi dobogóra állt, hiszen Margitka helyébe előbb Schwarczingerné Köveskuti Zita, majd pedig Borbás Károly lépett dirigálni. A későbbiek során két Kodály-mű (az Ének Szent István királyról és a Szép könyörgés) számomra némiképp billenést jelentett a műsorválasztás és a teljesítőképesség egyensúlyában, ám Járdányi Árva madara feledtette az előbbi „túlvállalásgyanút". Az egész koncert egyik legsikerültebb produkciójává lépett elő. Mert a záró műsorszám, Karai Esték nótázása (zongorán Egyed Istvánná kísért) örökösen oda nem illő feszültségeket hordozott, és nem annyira nótázásra, mint inkább műsorszámra emlékeztetett. Vendégkórusként az osztrák Arbeitergesanverein Frantschach vegyes kar közreműködött, Hassler, Widman, Brahms -művekkel. Thomas Haudel karnagy láthatóan az együtténeklés örömét igyekszik elsősorban kórustagjaiban fenntartani, így a tiszta hangzásra, valamint a kori belső örömök kisugárzására (amit művészi hatásnak nevezhetnek — nagyképűen) lényegesen kisebb gondot fordít. Lasso népszerű Zsoldosszerenádjára például csak a refrénben lehetett pontosan ráismerni az eltolt szólamarányok miatt. Ám amint osztrák népdalokat kezdtek énekelni, kinyíltak, felszabadultak - pompásak voltak. Nyitószámnak Bach Festborját, zárásként pedig két művet is együtt énekelt az osztrák és a palotai kórus. Slusszpoénként Beethoven Karfantáziáját. E mű igen nehéz zongoraszólóját kiválóan, valóban fantáziadúsan adta elő Nyírő Gábor, melyre G. Somos Margit keze alatt ámulatba ejtően feleltek az énekesek. Dramaturgiai mesterfogás volt így zárni az estet. A hatást fokozandó begurult a hatalmas szülinapos torta, majd a kórusbarátság jegyében többen is virágcsokorral gratuláltak a várpalotai énekeseknek. Bár Csővári János, a város utolsó tanácselnöke még a program elején bejelentette, hogy a Jószerencsét Művelődési Ház által fenntartott Bányász Kórus Várpalota városért arany fokozatú (némi pénzmaggal is dúsított!) kitüntetést kapott, az „arany” ekkor, a gyertyafényben csillogott igazán selymesen. Az irigylésre méltóan nagyszámú közönség szívében is. (vs) Hetvenéves a Bányász Kórus Születésnapi koncert Várpalotán Lipcsey Attila felvételén a jubiláló kórus. Pont Danilo Kis, aki úgy halt meg tavaly, hogy nem kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, hasznos, de meg nem szívelendő tanácsokat adott kezdő íróknak, művészeknek. Ő, aki kényszerűségből Franciaország és Jugoszlávia között ingázott, mert nehezen viselték el amit és ahogy írt és mondott, kellett, hogy tudja: minden korban másra kell ügyelni a gondolkodóknak, alkotóknak, mindig máshonnan várható a veszély. Amely van. S leselkedik. A mi tájékunknak bizonyosan legnagyobbjai közül való ő, csöppet sem véletlen, hogy hazánkban alig tudhattak róla az olvasók. Az pedig jellemző, hogy a szakmabeliek sem. És szakmabelinek mondom most az újságírókat is, akiknek legalább olyan szükséges a nyelv, a mondatok, az összefüggések ismerete, mint az íróknak — de hát a gondolatiság megromlásával persze hogy szétzilálódik a nyelv is. Nyelvvédővé kell válnunk, még úgy is, hogyha tudomásul vesszük a napról napra sűrűsödő hírek, információk özönét. Könnyű bedőlni az események terrorjának, de kérem, higgyék el, a publicisztikusság már-már közveszélyessé vált. Mert ez az, ami szakmán túlra is terpeszkedik, eluralja a művészeteket, a tudományokat, s az, hogy ott van köznapjainkban, már szót sem érdemel. A veszprémi fiatal alkotók egy szűk rétege — a Kör - okosan és férfias gőggel ez ellen is lázong, látható volt augusztusi városi akciójukban, s most az ifjúsági ház kiállítótermében, ahol a nyárvégi demonstráció dokumentumaiból teremtettek időszakos összeállítást. Drukkolok nekik, mert ha több egyelőre nem is, de kiderül róluk: mások. Mások mint a felnőttebb felnőttek, bár meglehet, különböznek az életkoruk szerinti fiataloktól is. Igazuk van, hogy nem vesznek tudomást - nem tehetik! - az előttük járókról, hiszen értelmezésük szerint, előttük senki nem járt. Ennek a megyének, ennek a városnak nincs meg az a szellemi hagyománya, amely folytatandó lehetne. Amit annak mondhatnának egyesek, azok országosak készültek, vagy olyan mucsaiak, hogy még Mucsán sem szabad számolni velük. Érteni vélem, hogy miért hivatkoznak szüntelen Danilo Kisre. Azt pedig tudom, többségük nem ismeri Danilo Kist. Vagy nem eléggé. Hiszen Kis sosem lehet zászló, nem lehet kisajátítani semmi közösségi szándékának, mozgalomnak, tervnek. Kis korán megtalálta magát, s nagyon tudta, hogy a műalkotás, a műegész létrehozásához mindenekelőtt individuum kell, olyan, aki csak az ént hiszi központi erejének. Az én nélkül nincs lehetőség semmire. Azaz, ha mégis, csupán rövid időre, amíg fölfüggesztődik, és csak annyi nyilvánul meg belőle, amennyit a mi engedélyez. A Kör alkotói éppen ebben a fázisban vannak. Nagyon kell magukra figyelniük, s nagyon kell őket segíteni. Például abban, hogy megértsék, könnyen a publicisztikusság felé térülhetnek. S hogy tudatosuljon bennük, nem kevesebbek és nem többek egy lehetséges csoportnál, amely egyáltalán nem azonos a korosztállyal, s nem egy esztétikai közösséggel. És csak akkor lesz esélyük a város elfoglalására, befolyásolására, ha előbb az országot nyerik meg maguknak. Ne akarjanak vidékben létezni; lássák meg, elődeik éppen ebbe buktak bele. Nem nagy kunszt a helyi viszonylatban a legjobb szerkesztőnek, írónak, festőnek, síoktatónak lenni" - idézem Tömöry Pétert. Drukkolok nekik. És javaslom, minél többen nézzék meg a vár kapuja előtti épületben Pont című kiállításukat. Nem mindennapi élmény annak, aki nem gyakorlott látogatója Európa kisebb galériáinak, klubjainak. És örüljünk, hogy köztünk mernek lenni. Nem árt, ha szembesülünk hajdani magunkkal. Tanuljunk tőlük. S tanuljanak tőlünk ők, hogy olyanok ne legyenek, mint mi. Akar-e Veszprém egyetemi város lenni? Ha jól láttam a veszprémi önkormányzati képviselő-testület alakuló ülésének szüneteiben, egyetlen ember volt, aki a leköszönő tanácselnökkel és a megválasztott polgármesterrel, alpolgármesterekkel egyaránt hosszabb ideig beszélgetett. Nem öncélúan tette ezt dr. Liszi János, a Veszprémi Egyetem szeptemberben e tisztségében megerősített rektora. Hiszen alig másfél évnyi rektorkodása alatt több ízben elmondta már: a Veszprémi Egyetemet igazi universitasra akarják fejleszteni. A kérdés viszont mindig újból felvetődik: akar-e Veszprém egyetemi város lenni? Ottignies példája Veszprém és belga testvérvárosa Ottignies Louvain la Neuve ' sokban hasonlít egymásra, mondják, akik jártak már ott. Ezek egyike, hogy Ottignies is egyetemi város. Amikor az egyetem építése elkezdődött, 18 ezer körül volt lakosainak száma. Mára anynyian élnek ott, mint Veszprémben. De a belga kisvárost az egyetem tette naggyá. A rektor szerint a VeszprémiEgyetem is nagyobb szerepet játszhatna a megyeszékhely életében, de ehhez több feltételnek teljesülnie kellene. Tábla végre már jelzi, hol van Veszprémben az egyetem, de vajon az itt élők tudatába bevésődött-e: itt van egyetem? Egyetem, ahol hatalmas szellemi tőke halmozódott fel, csak eddig ebből a város - különböző okok miatt - viszonylag keveset profitált. Ottignies példája talán ragadós lesz... Kétezer hallgató Már megkezdődött annak ahátránynak a leküzdése, ami az egyetem egykorúságából fakadt. Az idei ősztől működik a tanári kar, egyelőre angol—kémia szakos tanárokat képezve. Már megkapták az engedélyt a hároméves, egyszakos nyelvtanári képzésre, is, amire a jövő évben lehet jelentkezni. A nyelvtanárok égető hiánya szülte ezt akezdeményezést, csakúgy, mint az orosznyelv-tanárok szeptemberben megindult hároméves átképzését A héten tartott egyetemi tanácsülésen a rektor másfajta elképzeléseket is felvázolt. Ezek a matematikai, számítástechnikai, informatikai képzésre vonatkoznak elsősorban. Gondolom, másokra is a meglepetés erejével hat viszont, hogy előrehaladott tárgyalások folynak a hittanári képzésről, amit szintén nyelvtanárival párosítanak. Ennek a tanterve is elkészült első megfogalmazásban, s itt is a „szellemi tőke” gyűjtésével kezdtek munkához. Az egyház és az egyetem között a szándéknyilatkozat megszületett, de sok mindent tisztázni kell még. A rektor azonban bízik abban: legkésőbb 1992-ben e képzés is megkezdődhet. S akkor még nem is említettem, hogy Székesfehérváron jövő ősszel indulhat a kihelyezett tanári kar, s Pápa sem hiába reménykedik a főiskolát illetően. Mindkét helyen a Veszprémi Egyetem az anyaintézmény. Megkeresték ugyanakkor a veszprémieket Dunaújvárosból is, hogy az ottani főiskolával közösen indítsák meg az anyagtudományi szakemberek képzését. Ha minden elképzelés megvalósul, nem reménytelen a cél elérése: a Veszprémi Egyetemnek kétezer hallgatója legyen. (Most hatszázan vannak.) Mi lesz az ígéretekből? A kétezer hallgató, s a régi és új tanszéken oktató, kutató tanárok százai — óriási pezsgést hozhatnának a város életébe. De kollégium, lakások, s nem utolsósorban oktatási helyiségek kellenének. Az egyetemnek van például telke kollégium építésére, nincs viszont hozzá pénze, ígéretben azonban nincs hiány. A volt pártiskolát, ahol tantermek és kollégiumi helyek is vannak, az egyetemnek ígérte az MSZP országos titkára. Ezt a célt szánta az épületnek a régi városi tanács is, amikor erről szavazott. Ma még azonban szállodaként üzemel ... Van ígéret a volt szovjet laktanya területére és épületére vonatkozóan is, de, hogy ennek teljesítése kín múlik, és főként mikor teljesülhet, arra a választ talán senki nem tudja. A bizakodás egyelőre még él. A kérdés továbbra is az: akar-e Veszprém egyetemi város lenni? A választ az önkormányzatnak kell megadnia, s később tetteivel igazolnia. Azt mondta a rektor: ha Európába tartunk, akkor mérnökökre, tanárokra van szükség. A rektor azonban azt is megemlítette: december végén, tíz napig szünet lesz az egyetemen. Költségvetésük ugyanis forintban egyezik a tavalyival, csak hát az infláció ... A szünetet takarékosságból rendelik el, csak temperáló fűtés lesz. Az elképzelések után, ez a valóság. Horváth Éva SZABADON Gyermekkoromban volt egy visszatérő álmom: lassan-lassan felemelkedtem, aztán repültem, szálltam a levegőben, hegyek, mezők és tengerek felett, alattam ezüstkígyóként kanyarogtak a folyók, arrébb a házak apró ékszeresdobozok, suhantam súlytalanul, testetlenül. Felébredve csodálatos utazásaimból, sóvárogva néztem az égre — nem a gépcsodákon szállókat irigyeltem, hanem a madarakat. Azok közvetlenül érintkezhettek a levegővel, fürödhettek a simogató, lágy szélben, szabadon, meghatározott irány nélkül repkedhettek a nap felé. Vágytam a magasba, fölfelé, vágytam utazni, világot látni, szabadon, korlátlanul. A madarak felfelé ívelő szárnysuhogása egyet jelentett a szabadsággal. Aztán - mint annyian mások — rátértem a magam által megrajzolt kényszerröppályámra. Sok helyen megfordultam, még több helyre soha nem jutok el. Közben elfeledkeztem egykori álmomról. Egyik nap, a szerkesztőségi folyosó egyik ablakának külső párkányán megpillantottam egy madarat Egy sárga hasú kis énekest. Hanyatt feküdt,mozdulatlanul, ég felé görbülő, merev lábakkal. Hogy került a kormos, füstös házak közé, mi érte, nem tudta senki. A rossz levegő okozta pusztulását vagy ösztönei kódrendszerében támadt zavar, tán rosszul vette az irányt, s az előtte tornyosuló falnak ütközött? — nem tudom. Elnéztem élettelenül lecsüngő szárnyait, s eszembe jutott a régi álom. Lám, itt fekszik előttem a szerencsés, a szárnyakkal megáldott, boldog, szabadnak született kis lény. Néztem, és rádöbbentem, hogy már rég nem vágyom repülni. Mert hiába a szárnyak, hasztalan, ha előttem a magas fal. Elég egy rossz mozdulat, elég, ha kevés az erő, elég, ha elvakít a nap, ha elfogy a levegő... * * * Már tudom, hogy lehet béna a láb, lehet törött a szárny, ha a képzelet szárnyal, ha a halhatatlan lélek és a gondolat szabad. E. Hargitai Márta NAPLÓ - 1990. október 31., szerda - 5