Napló, 1992. október (Veszprém, 48. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-21 / 249. szám

A NAPLÓ KÖRNYEZET- ÉS TERMÉSZETVÉDELMI MELLÉKLETE Minthatározó A bükk (Fagus silvatica) Közép-Európában ősho­nos faj. Középhegységeinkben összefüggő állományokat al­kot, de megtalálható a magas hegységekben is, egészen 1300 m magasságig. A tápanyagok­ban gazdag, közepesen kötött, üde, meszes talajt kedveli. Miután gyökere erőteljesen szerteágazó, megél az egészen sekély talajokon is. Kérge hamuszürke, mindvé­gig sima és vékony marad. Szabad állásban hatalmas, szétterülő koronát fejleszt. Zárt állásban koronája a magasba szorul, törzse szép egyenes, hengeres, oszlopszerű. Rügye hosszú, a hajtástól el­álló, világosbarna színű, he­gyes, orsó alakú és csupasz. Fiatal hajtásait finom fehér, selymes szőrzet borítja, később kopasz lesz. Barna színű hajtá­sa gyakran lecsüng. Levele bőrnemű, fényes, to­­jásdad alakú, fiatalon finom pelyhes szőrzet fedi, ez később lekopik, csak a levél fonákján, a gerinc mellett és az érzugokban marad meg. A levél éle ép, eset­leg kissé hullámos lehet. A zöld lombok megjelenésé­vel egy időben, május végén vi­rágzik. Termése barna színű, háromélű, sima héjú makk, mely szintén barna színű, haj­lott tüskével borított kupacs­­ban ül. A bükk fiatalon nagyon las­san nő és árnyékot kíván. 10-15 éves korában aztán erőteljes nö­vekedésbe kezd, 80-100 éves korára eléri a 30 m magasságot, 80-100 cm-es törzsátmérőt. -vébé - Tavasztól télig gombák a Bakonyban A pikkelyes pöfeteg A több kisebb családot ma­gában foglaló pöfeteggombák rendjébe általában a gömbö­lyű, burgonyára vagy körtére emlékeztető alakú, zárt ter­mőtestű gombák tartoznak. Jellemző rájuk, hogy eleinte fehér vagy szürkés belsejük idősebb korban teljes egészé­ben barnás-feketés spóratö­meggé érik. Fiatalon néhány kivétellel ehetők. Az ide tarto­zó gombák közül olykor fél méter átmérőt és 10 kg-ot is elérhet az óriáspöfeteg. Ezút­tal azonban nem azt, hanem egy kevésbé ismert pöfeteget mutatunk be. A legelőkön, erdei tisztáso­kon, általában füves helyeken a Bakonyban is szinte mindenfelé előfordul a pikkelyes pöfeteg (Lycoperdon caelatum). A vas­kos, hengeres, felfelé kissé szé­lesedő termőtestek inkább nyá­ron és ősszel jelennek meg, de általában májustól egészen no­vemberig találkozhatunk velük. A felül gyakran lapos gomba (szemben az óriáspöfeteggel) legfeljebb 8-16 cm nagyságúra nő meg. Alsó része finoman szemcsés, felül táblásan pikke­lyes. Színe eleinte fehér, majd később okkersárgás. Az idős gomba felső része cafatosan szétesik és az így keletkező nyí­láson át láthatóvá válik az olív­­barna, csaknem fekete spóratö­meg. A gyakran kehelyre emlé­keztető meddő rész szárazon sokáig megmarad és folyamato­san terjeszti a spórákat. Ha egy ilyenre rálépünk, akkor valósá­gos spórafelhő távozik a gom­bából. Fiatalon ehető és szárít­ható, az óriáspöfeteghez hason­lóan (mellyel olykor összeté­vesztik), és kirántva is finom. Dr. Tóth S. A szerző felvétele A hónap védett növénye: Füves lejtők dísze, a csinos őszirózsa A szép őszi idő kellemes ok­tóberi napsütése sok természet­­járót csalogat ki a szabadba. A nagy nyári virágpompa rég le­tűnt, sőt a kedvelt őszi kikerics­nek is csak egy-egy elkésett lila virága bújik meg az elszáradt növények között. Kifejezetten ilyenkor nyílnak azonban a ne­vükkel is szimbolizáló ősziró­zsák. A sokféle vadon élő őszi­rózsa közül a Bakonyba kirán­dulókat is gyakran megörven­dezteti a csinos őszirózsa. A fészkesvirágzatúak népes családjába tarotzó csinos, más nevén csillag őszirózsa, vagy csillaggerebcsin (Aster amel­­lus) nevéhez méltó szépségű növényünk. Magános szálan­ként, vagy kisebb-nagyobb cso­portokban megjelenő csinos te­lepei hangulatos színfoltjai a sárguló őszi hegyoldalaknak, erdei tisztásoknak. A csinos őszirózsa legfeljebb 30-40 cm magasra nő. Szára el­ágazó, alsó levelei szélesebbek, a felsők hosszúkás lándzsásak, színüket és fonákjukat egyaránt apró szőrök fedik. Fészekvirág­zatának közepén a tömötten álló csövesvirágok sárgák, a nyelves virágok („szirmok”) kékeslilák. Mészkedvelő, elsősorban szik­lafüves vagy pusztafüves lejtő­kön tenyészik, de előfordul karsztbokorerdőkben is. A Ba­konyban sokfelé találkozhatunk vele, helyenként (pl. Cuha­­völgy, Gerence-völgy) elég gyakori. Védelmét inkább szépsége indokolja, mivel csinos virágát a kirándulók gyakran leszedik, ez hosszabb távon megritkulá­­sához vezethet. Eszmei értéke 500 forint. Dr. Tóth S. A szerző felvétele Tessék választani! FELADATOK FIATALOKNAK Legújabb rejtvényünk né­hány soros versrészleten ala­pul. íme, a Csalogányok és pacsirták című költeményből vett idézet: És ti elkésett dalnokok, Hallgassatok! Bár lenne oly szívszaggató S egyszersmind oly szívgyógyító, Mint csalogányé, szavatok. Már vége felé jár az éjszaka, A hajnal közeleg; Most a világnak Nem csalogányok, Hanem pacsirták kellenek. (Szatmár, 1846 szeptembere) 1. Első feladatunk arra kíván­csi, ki írta a költeményt. A -Tompa Mihály B -Arany János C -Petőfi Sándor 2. Vajon melyik madárfajra gondolt a költő csalogányként? A­­réti tücsökmadár B -fülemüle C -énekes nádiposzáta 3. Záró feladatunkban három pacsirtafaj neve szerepel. A versrészletben vajon melyikük­re utalt a költő? A -búbos pacsirta B -széki (vagy sziki) pacsirta C -mezei pacsirta Beküldendő a három feladat egy-egy betűjele. A megfejtése­ket legkésőbb szombatig adjá­tok postára szerkesztőségünk címére. A levelezőlapra írjátok rá mellékletünk nevét: Pro Na­tura -A természetért. * Az előző (október 7-i) rejt­vényünk helyes megfejtése: 1=C 2=B 3=A Könyvet nyertek: Sárosi Er­vin, Kemenesszentpéter, Rá­kóczi út 56.; Mészáros Viktó­ria, Ajka, Zalka M. u. 5. fsz. 3.; Kugler Viktória, Várpalota, Bán Aladár u. 16.; Iván Ancsa és Zsuzska, Pápa, Beke J. u. 11.; Borsod­ Éva, Karakószörcsök, Petőfi u. 53.; Bödöcs Róbert, Veszprém, Madách u. 5. Zörög az avar Fagytól ropogós fehér bér­szőnyegével kérkedik a hajnal. Lefogja a rétek nyári illatát, kel­leti magát a ködnek és a zúzma­rának csak azért, hogy minél hosszasabban uralkodhasson. A Naptól vezérelt virradat azon­ban hajkurászni kezdi az alacso­nyan járó felhőket, s mind több résen át vet sápadt sugarakat a felszín felé. A világosság még fakó, ám ahhoz lassan-lassan elegendő, hogy a derességet lucskos harmattá változtassa át. Órák múlnak el, mire felszárad a határ. A ligeterdők alján meg­mozdul az avar. Néhány platán­levél széle repülőgépszárnyként pöndörödött fel, s most légi tu­tajként lavírozik a tisztás felett. Kényszerleszállás és ütközés persze nagyon gyakori... Meg a sikertelen nekikészülődés is. Néha nem érkezik kellő erőssé­gű áramlat, máskor pedig csu­pán bukfencező sodródásra te­lik. Zörög az avar! A fölösle­gesség felismerésével bajlódó lomblevelek évszakos tánca ez, melyeknek koreográfusa a szél, díszlettervezői viszont az an­­tociánok. Tőlük színesednek ugyanis meg az elválásra kény­szerülő képletek. A bükklomb - ki ne tudná, vörösbarna. Csiga­házként összepöndörödő. Nyílt terepről a legkisebb szellő elin­dítja... Elég egy óvatlan lépés, s tovaterjed a neszezés. Az avar tehát sűrűn árulkodik. Igaz, a hallgatózóra sincs tekintettel... Az Elő-erdőhöz tartozó Sütlek­­dombon B. Pistával kucorgunk a magaslesen. Oldalkocsis Pan­nóniája valamivel lejjebb egy vadkörtefánál várakozik. Táv­csővel pásztázzuk a Bakony­­koppány felé táguló vidéket. Szinte ugyanabban a másod­percben azonosítjuk a barázdá­ban sompolygó rókát. Kúszásra emlékeztetően halad. Szaglász­va, nyilván egerészik. Hátunk­ban gyertyános-tölgyes csupasz koronái közt bóklászik a szél. Már közvetlenül leshelyünk al­ól hallatszik a szöszmötölés, a­­mikor karunkkal jelezzük: ész­leljük a sejtelmes dolgot. Ván­­szorgónak érezzük az időt, amelynek végén kitrappol az er­dőből egy mezei nyúl. Elénk. A dombhajlaton van még mit rág­­csálgatni. Látszólagosan önfe­ledt nyugalomban, nem gondol­va: a hangoskodó levelek elárulták... Az évszakos helyke­resővel persze a megszokás is együtt járhat... Mindenütt. A parkerdő szegélyén húzó­dó fagyalsövény maga alá gyűj­tögeti az útnak induló lombot. Sőt, párnává vastagítja, meleg takarónak szánva a legkegyetle­nebb téli napokra. Az avardun­nába hamarosan lakók költöz­nek. Apró pókok a jellegzetes ö­­környálon, csigák bőrizomtöm­­lőn és rovarok ízeltlábon. Áttelelésre készülődő fedélke­resők valamennyien. S táplálék­jelöltek. Nem csoda, ha nap­hosszat rigócsőrök (és lábujjak) munkájától zajos itt a levélpár­na. A feketében járó madarak csak akkor riadoznak és perle­kednek tettetőleg, amikor a kör­nyék mindenre szemet vető cir­mosa megjelenik. Távolabb ju­harok koronáit fosztogatja a tél­be hajló idő. A hosszúnyelű levelek zöme színével terül el a talajon. Bordaként kiálló, szál­lítószöveti edénnyalábjaikat - azaz erezetüket -mutatják fölfe­lé. A fonákjukat. Különös megoldás ez! Való­színűsíthető eleme a tehetetlen­ség szégyene is... A bolydult összevisszaságot a felerősödő szél teremti. Hintáztatja, pörge­ti, kalandos utakra viszi magá­val a súlytalanná lett leveleket. Néhol kupacot rak, avarszobrot formáz, hengergeti maga előtt a félholt vándorokat. Kijelenthet­jük, innen származik a mondás: nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja! Ez általánosítás. De látott-e már valaki a Miklóspál­­hegy derekáról avarpályán sér­tetlenül lecsusszanó gyerekha­dat? Tanúskodhatnánk az ügy­ben néhányan... Az ősz fanyar­­kás illatát lassan-lassan elragad­ják a terhükkel bajlódó fellegek. A horizontról vetési ludak ne­­szezése hallatszik. Gegyentésük a titkaikat magukkal vivők szó­váltása. A völgyzugokból elin­duló köd maga alá gyűri a tájat, s párájával összetapasztja az avart. Az évszakos szőnyeget, melyet az ősz komponál, a tél havával meleg dunnaként hasz­nál, a tavasz pedig évről évre le­velenként megformáz. Báli József Grafika: B. Dancsó Irén NAPLÓ -1992. október 21., szerda - 7

Next