Napló, 1993. március ( 49. évfolyam, 50-74. szám)
1993-03-13 / 61. szám
1993. március 13., szombat HIT-VILÁG A pápai kollégium 48-ban A kollégiumot szabad iskolának rendelte a sors. Szabadságáért, létéért, megmaradásáért harcolt, s történelmi próbákban edződve tanulta meg a másság tisztességét, az egység igaz szolgálatát, s mindenekfelett a haza szeretetét. Az 1848-as megmérettetésben Tarczy Lajos Képzőtársaságának Petőfit, Jókait, Orlait is megihlető lelke nagy lángra lobbant. A híres Bocsor professzor képviselő lett, a diákok közül számosan hadba mentek, s jelesen kitüntették magukat. Noszlopy Gáspár hősi harcát mártíri áldozat koronázta, Papp Gábor, a későbbi püspök üldöztetést szenvedett, Baráth Ferenc, Kossuth futára, a szabadságharc századosa a jogtudós tanáraként tért vissza szeretett alma materébe. A nagy napok alatt mindenki a fedélzeten volt. A főiskolai nyomda kinyomatta a Nemzeti dalt s a Tizenkét pontot. Bocsor István lelkesítő szavakkal bocsátotta el tanítványait: „ Önök a hazáért harcolni indulnak, s ha önök nem azt tennék, amit tesznek, mint kárbaveszett munkát, széttépném irataimat, s darabokra törve katedrám, mint tanári működésem hitvány emlékét, irataimmal együtt elhamvasztanám." Mának szóló tanúskodás lehet, hogy mennyire egy volt az akaratban a város is. A keresztény (keresztyén) egyházak papjai mellett a református kollégiumban tanító Lőw Lipót zsidó főrabbi is a haza védelmére toborzott lelkesítő beszédében: „Oh népem, légy te méltó nagy őseidhez, a szent prófétákhoz és ragadj fegyvert és siess védelmezni a magyarok hazáját, mely a te hazád is.” S ha hamu alatti parázzsá is vált a nagy honfiúi lángolás, s ha egy időre meg is törte a kegyetlen ítélet a szent történelmi akaratot, az iskola falai között megmaradt a szabadság szelleme. Alig négy évvel a szent napok után, 1852-ben titkos megemlékezésre gyűltek össze a kollégium diákjai a református templomban. Ez volt az első tisztelgés 1848 példája előtt. A megemlékezés a Helytartótanács tudomására jutott, s a helyzetet csak Nagy Mihály püspök és Vály professzor bölcs közbenjárása mentette meg. A szabadság szellemét az iskola belső elhivatottságával mindig őrizte, ápolta. A közös városi megemlékezés gondolata is a kollégium falai között született meg. 1900- ban elhatározták a diákok, hogy nem elégszenek meg március 15-e előestéjén kőszínházi ünnepléssel, hanem kimennek az utcára, megkoszorúzzák a honvédszobrot, elszavalják a Nemzeti dalt, Kossuth-nótákat énekelnek, hogy ismét mindenki ünnepe lehessen a nagy nap. Ettől kezdve azután hagyománnyá vált a kollégium által szervezett ünnep. A színházi esteknek fennmaradt egy lélekbemarkoló emléke is. A költőpüspök, Medgyasszay Vince emlékezése nyomán: „ 1889 március 15-ét ünnepeltük a színházban. A páholyokban ott ült a helybeli honvédhuszárság tisztikara is. Az ünnepi verset egy kollégiumi diák írta és szavalta a magyar nyelvről, a magyar dalról. Felmagasztalta ennek szépségét, erejét, még az idegen hallgatót is megragadó bűbáját. Azután ilyenformán kiáltott fel: Én szeretlek, édes szép magyar szó, szép magyar dal, ajkon nyílt virág...Mikor idáig ért, váratlan dolog történt. A honvédtisztikar a páholyban felugrott, vigyázzállásba merevedett, karját tisztelgésre emelte fel. A nagyközönség egy pillanatig csodálkozva nézett oda, azután mindenki felállt, s halotti csendben hallgatták végig a hátralévő verssorokat. A végén olyan taps, olyan éljenzés harsogott fel, amilyen tán sosem reszkettette meg a színház falait." Hogy mi váltotta ki a tisztikarból az elementáris reakciót? Az, hogy az akkori hadúr parancsára tiszti vizsgát csak német nyelven lehetett tenni. Évtizedeken át ilyen lélekkel ünnepelt Pápa. A kollégium szabad szelleme lengte be március 15-én az emlékezés szent helyeit, Széchenyi ter ret, a Jókai- és a Petőfiházat, az Ókollégiumot. Egészen 1948-ig. Attól kezdve egyre visszaszűkült az ünnep, szinte a családi mécsvilágig. Új világunkban ismét felfigyelhet a város a kollégium üzenetére, hagyományaira. Mert meg kell érteni újra, hogy magyarnak lenni sors, megmaradásunk sorsa. Senki ellen nem irányul, magunkért, életünkért, jövőnkért való szent toborzó minden március. Most is erre a példaadásra készül a kollégium. Kövy Zsolt Lőw Lipót rabbi, a református kollégium héber nyelvtanára A katolikus ifjúsági pasztoráció Jelentős megbeszélést tartottak a közelmúltban Budapesten az Országos Lelkipásztori Intézetben lelkészek, világiak, lelkiségi mozgalmak, iskolák ifjúsági bibliaköreinek, katekéziseinek képviselői. A konferencia témája a katolikus ifjúsági pasztoráció szervezeti együttműködési és információs kérdéseivel, az ifjúsági munka belső mondanivalójával foglalkozott. Az egyházmegyei határok rendezésének célja nem csupán a területi ésszerűség megteremtése, hanem egyúttal a teljes lelkipásztorkodás megújítása is, melyben az ifjúsági munka az egyházi megújulás húzóágazata lehet. Szó volt az Esztergomi Egyházmegyei Zsinat előkészületi munkálatairól, rávilágítva: hatalmas feladat vár majd a veszprémiekre is, ha e téma napirendre kerül. Az ifjúság körében végzett felmérések és beszélgetések alapján az esztergomiak megállapították: van mit változtatni a jelenlegi pasztorációs gyakorlaton. Az aktív területeken is, ahol az ifjúsági misék, a vigíliák, a bűnbánati liturgiák folyamatosak, a fiatalok többsége igényelne speciális lelkigyakorlatokat, szabadtéri miséket. Felvetették, hogy a plébániákon -amennyiben van káplán -, célszerű volna, ha plébánosa felszabadítaná a fiatalok közötti feladatok ellátására. Sok jó kezdeményezésnek a gátja ma is a világiakkal szembeni bizalmatlanság - hangzott el. Szó volt még az egyházmegyei ifjúsági központok felállításáról. A konferencia ezután elfogadta, hogy az országban regionális elosztásban, öt központot szervezzenek a készültségi állapot első lépéseként. Május végéig az egyházmegyei referenseknek minden plébániáról be kell gyűjteniük az adatokat az ifjúsági munkáról. Nyáron pedig a kismarosi ifjúsági táborban a régiók munkásai öttagú programbizottság vezetésével egy komplett technikai tervet készítenek majd el az ifjúsági pasztoráció új feladatairól. Rejtvény E heti kérdésünk: A szép termetű, bátor és nagylelkű férfiú jellemének volt egy árnyékosabb oldala is. Bukását heves természete és alkalmazkodásra képtelen személyisége okozta. Még saját családtagjai is szinte lehetetlennek tartották a vele való együttélést. Kiről szólnak a fenti sorok? Beküldési határidő: március 19. Múlt heti rejtvényünk megfejtése: „Ez az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm.” NAPLÓ - 5 Nagyböjt Az örök életre szökellő vízforrás A római katolikus egyház ez évi evangéliumi beosztása szerint a szamáriai asszony történetét olvashatjuk nagyböjt 3. vasárnapján. (Jn. 45-42.) Jézus idejében Szamária tartományát igen vegyes zsidó és pogány keverékkép lakta. A más tartománybeli zsidók ezért lenézték őket, s még azt sem engedték meg a babiloni fogság után, hogy részt vegyenek a templom építésében, így szamáriabeliek a Garazim heyén külön templomot építettek maguknak. Jézus Galileába mentében átment Szamárián és Szikár városa mellett letelepedett Jákob kútjánál. Ezt Jákob pátriárka ásatta, ezért mindenki nagy becsben tartotta. (A kút ma is megvan, 24 m mély.) Hamarosan egy szamáriai asszony jött oda vizet meríteni, Jézus inni kért tőle. Tanítványai ugyanis bementek eledelért a városba. Az asszony nagyon elcsodálkozott, hiszen a zsidók nemigen álltak szóba a szamáriaikkal. Jézust azonban nem befolyásolták az ilyen emberi szempontok, számára az asszony lelke volt fontos. Pedig az asszony nem volt jó erkölcsű, eddig már öt férje volt, s akivel éppen együtt élt, az nem is volt férje. Jézus mégis bizalmat mutatott iránta. („Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek." -Mt. 9:12.) Pár korty forrásvíz Jézusnak jó alkalom arra, hogy a földiekről az égiekre terelje a beszélgetést. Ezért azt mondja: „Ha ismernéd Isten ajándékát, és tudnád, hogy ki mondja neked: 'Adj innom!', inkább te kérnéd őt, és ő élő vizet adna neked." Az asszony nem érti szavait, ezért Jézus tovább folytatja: „Az a víz, amit én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz.” (Ezt adja meg a keresztség vize, és teljesítik ki, szerzik vissza a további szentségek - pl. a bűnbocsánat. Ezért olvastatja velünk az egyház nagyböjtben e történetet.) Az asszony felismerte, hogy Jézus próféta, ezért Isten imádásáról kezdett beszélni. Megkérdezte, Jeruzsálemben vagy a Garazim hegyén kell-e imádni az Urat. „Eljön az óra, amikor az Atyát nem itt és nem is Jeruzsálemben fogjátok imádni... ezért akik őt imádják, lélekben és igazságban kell imádniuk”, a hely nem fontos -felelte Jézus. (Nem ítélte el ezzel a „külső istentiszteletet”, hanem csak a külsőségekben kimerülő zsidó szertartásokat, melyek akkoriban szokásban voltak Jeruzsálemben és Szamáriában.) „Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek” - szólt az asszony. „Ha majd eljön ő, tudtunkra ad mindent.” Jézus így felelt: „Én vagyok az, aki veled beszélek.” Megértette hát végre az asszony, ki az, aki előtt áll. Rádöbbenvén a nagy titokra, elfelejtve, hogy miért is jött a kúthoz, lelkendezve rohant a városba, hogy az örömhírt elmondja mindenkinek. így vált a bűnös asszonyból megtérő, bűnbánó és apostol a beszélgetés nyomán. Mire figyelmeztet minket ez az evangéliumi rész? Aki Jézust megismeri, vele kapcsolatba kerül, nem maradhat többé közömbös. Vagy elutasítja őt, mint az akkori zsidó vezetők, vagy tanítványává, apostolává válik. A történet komoly tanulsággal szolgál a mának is. Megmutatja, hogy Jézus nem személyválogató, nem érdekli, ki milyen nemzetiségű, fajú ember, férfi avagy nő. Mindenkinek felajánlja kegyelmét. Nem nézi az illető bűneit, szóba áll mindenkivel, mert becsüli az embert, az Isten képmását, így kell nekünk is tennünk! A szamáriai asszony példájára az asszonyok sok férjet megtérítettek, sok gyermeket tanítottak, és sok lélekhez elvitték a jézusi örömhírt. Nagyböjt 3. vasárnapján köszönjük meg ezt nekik. Ebele Ferenc plébános Mellékletünk és a szabad sajtó Már régóta foglalkoztat, hogy mint a Hit -Világ melléklet szerkesztője néhány gondolatot papírra vessek a sajtószabadság jogán. Ezt most az ünnep és mellékletünk közelmúltbeli jubileuma duplán is indokolja. Amikor 1991. március 9-én lapunk jelen vallásos témájú melléklete napvilágot látott, nagy reményekkel és őszinte törekvéssel kezdtem a bizonyításhoz: az egykori pártállami sajtóorgánumban, mely ma már demokratikus hangnemben igyekszik olvasóihoz szólni, ez a korábban tiltott-zűrt terület is megszólaltatható. Hittem és önök bebizonyították, szükség van e mellékletre. Hetente hozzánk érkező leveleik tartalma is mindig ebben erősít meg. Ma már széles és változatos szerzői, segítői háttérbázisunk jött létre. Elmondható: leveleikkel, reakcióikkal, javaslataikkal nagymértékben segítik munkánkat, s örömmel konstatálható: rejtvénymegfejtőink száma is megnégyszereződött a két év alatt. Különösen nagy érdeklődést váltott ki Férfi és nő sorozatunk, amelynek kapcsán öt lelkipásztor és közel száz világi levele érkezett szerkesztőségünkbe. Az alkalom kínálja, hogy köszönetet mondjak érte valamennyijüknek. Természetes persze, hogy nem látunk mindig egyformán, de ez nem baj. Az ellenhangok elegyháziasodó sajtóról majd pedig egyházellenességről szólnak sokszor, egyesek katolikus fórumnak, mások protestáns szemlének, megint mások szektás beállítottságúnak találják egy-egy mellékletünket. Mindez bizonyítja: sokoldalú, változatos betekintést tudunk nyújtani önöknek a hívő emberről és az őt körülvevő világról, ahogy azt mellékletünk címe is ígéri. Az egyházi vezetők néha számon kérik rajtunk az esetenként kritikusabb hangot, hangnemet. Vállaljuk. Régi harc ez, nem új. Az egyházakon belül is megújulás folyik, s ez nem megy viták nélkül. Konzervatívok és reformszemléletűek hitvitája ez. Rónay László az Új Ember című katolikus hetilap főszerkesztője írta nemrég éppen a sajtó felelőssége kapcsán: A szabadság visszaszerzésének ünnepe után (...) azon kell elgondolkodnunk, mekkora felelősséget cipelnek a ma újságírói, akikre már nem tesznek ugyan szájkosarat, de érzik mégszorítását, hogy korlátoznák szabad megnyilatkozásaik lehetőségét. Félelmetes a felelősségünk, hiszen minden erőnkkel a kibontakozást kell szolgálnunk, de úgy, hogy nem hunyhatjuk be szemünket a negatívumok láttán... De idekívánkozik Szennay András ny. pannonhalmi főapát Kathpressnek adott nyilatkozata is az „egyházi” sajtószabadságról. Megoldásra váró probléma továbbra is az egyházon belüli, valamint az egyház és a társadalom közötti párbeszéd...Ha nem sikerül az egyházi vezetés „lövészárok-mentalitását” leküzdeni, félő, hogy az egyház és a változás korát élő társadalom között lévő szakadék tovább mélyül... A probléma abból adódik, hogy az egyházi vezetés nem ismerte fel idejekorán az egyházi sajtó jelentőségét, az egyéb tömegtájékoztató eszközök (ide tartozunk mi is) iránti álláspontja pedig általában gyanakvó és bizalmatlan, még a jó szándékú kritikát is nehezen viseli el, és alig vesz tudomást az egyház iránti megnövekedett igényekről...” -Tisztelem, amiért leírta a problémát, kiterítette a méltánytalanságot, hiszen: bűnt követ el, aki elleplezi a bajt -kerestek meg nemrég lelkipásztorok, akik őszintén örültek egy írásomnak. De azt is elmondták, sajnos nem járulhatnak hozzá e véleményük közzétételéhez nevük szerepeltetésével lapunkban egyházi főnökeik miatt. Sajtószabadság? A kérdés nem egyoldalú tehát! Mert amíg az emberek lelkiismereti szabadsága nem lehet teljes, addig sajnos a sajtó is csak arról írhat, amit mernek válaszolni és vállalni megszólítottjai. A hívő ember nem lankad, él benne a remény: Egyszer az örökérvényű törvények -Ne ölj! Ne csalj! Tarts bűnbánatot! Légy szelíd, szeresd felebarátodat és ellenségedet! Csakis igazat mondj! Ne vétkezz se szóval, se cselekedettel se mulasztással!...Isten akaratával egységben tökéletesen érvényesülni fognak itt e Földön is. E zárszóval kérem a kedves olvasókat, vegyék fel a tollat ezután is, ne leplezzék véleményeiket! Hogy közösen tudjuk írni továbbra is e mellékletet! Toldi Éva Kányádi Sándor Játszva magyarul aki megért s megértet egy népet megéltet