Napló, 1993. március ( 49. évfolyam, 50-74. szám)

1993-03-13 / 61. szám

6 - NAPLÓ NtMZtlI UNNbHUNK 1993. március 13., szombat A z írottkő a Kőszegi­hegység legmaga­sabb pontja az osztrák-magyar határon emelkedik az ég felé, 883 méteres lapos tetejű tönk, őshonos fenyvesekkel, gesztenyeerdővel. Egy ki­látót építettek a csúcsra az osztrák oldalon, s onnan mélyen belátni Magyaror­szágra, a völgyekben meg­búvó, szelíd falvakra. Az ősi tornyokból néha föl hal­latszik a harangszó. Vagy tizenöt évvel ezelőtt két meglett férfi barangolt ott a fenyves erdőben, nagyokat szip­pantva a friss levegőből, s mé­lyeket sóhajtva. Fölmentek a ki­látó tetejére is. Azt a tájat für­készték megigézve, amerről a nap fölkel: szülőhazájuk tájait. Az ígéret földjét, ahová -úgy vélték -számukra nem vezet so­ha többé út.-Mózes is ezt érezhette a Né- bó hegyén -szólalt meg egyikük hosszú hallgatás után.-„Megengedem néked, hogy szemeiddel lásd, de oda nem mégy át” -idézte a Bibliát a má­sik.-Imádkozzunk! A két férfi: Tollas Tibor, a nyugati magyar emigráció zász­lóvivő költője, és Nagy Alajos, a politikai emigráció egyik fő ösz- szetartója, szervezője volt. Vérző ország A vörös tankok könyörtele­nül eltaposták a magyar forra­dalmat. A szabadságra áhítozó kis nép fiai minden hősiességük ellenére is letették a fegyvert. Aztán jött az irtózatos bosszú: akasztófák százait ácsolta a rém­uralom, börtöncellák ezreit töl­tötték meg azokkal, akikről ki­derült, hogy bármilyen formá­ban szemben állnak a hódoltsági diktatúra rendszerével.-Vérzett a megtört gerincű or­szág. A megtorlás elől sok százez­ren menekültek Nyugatra. Tollas Tibor, akinek család­jában elevenen élt még az 1848- as szabadságharc emléke, kato­natisztként hamis vádak alapján elítélve, kilenc évet töltött Rá­kosi börtöneiben: gyűjtőfog­házban, a váci fegy- házban és a tatabányai rabbányában. 1956 júliusá­ban, a politikai perek felülvizs­gálatakor sza­badult, aztán ha­marosan csap­kodni kezdtek körülötte a villá­mok.-Keserves vívó­dást jelentett nekem -vallja be most, és nem először - az a gyászos november. Tud­tam, hogy magyarként és költő­ként is csak itthon élhetek teljes életet, hogy „a nagy világone kí­vül...” -még ennyi idő után is el- csuklik a hangja. -Aztán mégis elmenekültem. Nem tudtam volna újra elviselni a börtönt, és azt a mérhetetlen megaláztatást, ami, éreztem, újra várt volna rám. Nagy Alajos húszegynéhány éves ifjúként az ajkai üveggyár munkástanácsának és a község forradalmi tanácsának volt a tagja azokban az október végi napokban. Amikor aztán a forra­dalom eltiprása után előmerész­kedtek búvóhelyeikről a pufaj- kás keretlegények, őt is keresni kezdték. Szerencséjére az elfo­gatóparancsot egy ismerős rend­őr kézbesítette: MÓZES IMÁJA Nagy Alajos (balról), Tollas Tibor (középütt) és e sorok írója a veszprémi várban Áfrány Gábor felvétele-Jót mondok, Alajos -mutat­ta meg neki a papírt ne várd meg ennek a végét. Nagy Alajos mégis még hete­kig bujkált a nyugati határ kö­zelében, szülőfalujában, hogy hátha... Érzékelve azonban a bosszúállás könyörtelen gépe­zetének megindulását, neki sem maradt más választása, átlépte a nyugati határt. Gloria victis „Vae victis!” két évezreden át idézték a lázadások, forradal­mak, háborúk vesztesei a Livius római történetírótól származó mondást: „Jaj a legyőzőitek­nek!” A győztes kénye-kedve szerint járhat el a földre hűhó­val.-Hadapródiskolás korom óta morzsolgattam magamban Hei­ne híres sorait -idézi fel Tollas Tibor egykori emlékeit -, ame­lyeket a magyar cunk elbukását is így fogták fel a világ nagy szellemei. A latin mondás tehát a mi esetünkben az ellenkezőjére fordul: „Gloria victis!”, vagyis „dicsőség a legyőzőiteknek”. Versek, kiáltványok jelentek meg a világ minden táján, s olyan visszajelzés volt ez, amely nem tőlünk, magyaroktól szár­mazott, hanem a földkerekség nagy szellemeitől. Tollas Tibor megemlíti, hogy távoli világré­szekből is érkeztek hírek, példá­ul Afrikából, ahol egy neves Szomáliái költő arról számolt be, hogy Kelet-Affika pusztáin, te­vekaravánok tábortüzeinél a magyar szabadságharcról éne­kelnek olyan törzsek is, melyek Európáról sem igen hallottak. Aztán összeállt a legyőzöttek dicsőségét hirdető antológia, élén a Nobel-díjas francia, Al­bert Camus azóta szám­- Hazán kívül éltünk, de a nemzeten belül maradtunk — mondja most Nagy Alajos, fel­idézve az ő kinti hősi időszaku­kat. -Mindenütt voltak kapcso­lataink, mindenütt voltak bará­taink, minden nyelven beszél­tünk, s ahol csak lehetett, napirenden tartottuk a magyar ügyet. Pénzünk nincs, sajnos a magyar emigrációnak nemigen van pénze, de kapcsolataink so­kat jelenthetnek ma is az ország­nak. Tollas Tibor a szellem ébren tartását vállalata. Verseivel, amelyek a vasfüggönyön is át­hatolva eljutottak hozzánk is, hí­res antológiájával, a Gloria vic- tisszel együtt közismertté tették nevét, s lapja, a Nemzetőr (ame­lyet még 1956 november első napjaiban Budapesten kez­dett el „És fölméne Mózes a Moáb mezőségről a Nébó hegyére és megmutató néki az Úr az egész földet és mondta néki azúr... megengedem néked, hogy szemeiddel lásd, de oda nem mégy át.” (Mózes V. 34.1-4.) Hálát rebegjek Uram, vagy átkozzalak? A hűségemnek ez lett szörnyű ára, hogy virrasztásban vakuló szemem meglássa még az ígéret Földjét, de ne térdeljek feloldó porába. Hálát rebegjek Uram, vagy átkozzalak? Hogy hitet adtál mindvégig a harchoz, kitartást a hosszú bujdosásban, társakat a sivatag-magányban, arcukról olykor felvillanó arcod. Hálát rebegjek Uram, vagy átkozzalak? Hogy parancsaid kőtáblákra véstem, kövér aranyborjúk előtt a térdem nem csuklóit meg, híved maradtam, igaz. Esendő néped pusztán átvezettem, vakon bízva Benned, ígéretedben, s csak én ne leljek enyhülést, vigaszt? Kitéptem magamból minden földi terhet. Szavak helyett a kék csend töltse ki bőrőm börtönét, e csontbordázta vermet, hol rács mögött a szomjas lélek reszket, s a korbácsos kor üldözöttéi. És szól az Úr, a Remény Csipkebokra: A választottak igáját ki hordja, ha célba érsz s te is küszöbre lelsz? A kíntól sajgó földet ki tapossa, Fáraók bűneit ki ostorozza, ha sebes száddal többé nem perelsz? Magad maradtál. Próbám most erősebb: a végső órán önmagad legyőzzed! „És meghala ott Mózes az Úrnak szol­gája a Moáb földjén” (Mózes, V. 34. 5.) 1978 I i — ^ sza­badságharc bukása után írt: „A német mellény szűk nekem, / ha nevét hallom a magyarnak, /Mo­rajló tenger a szívem, /és úgy ér­zem, hogy trombiták rivallnak.” Tudtam, hogy negyvennyolcas szabadságharcunk után is a vi­lág nemesebbik fele velünk ér­zett, s nemhogy szégyenkez­nünk nem kellett elbukásunk miatt, egyenesen dicsőítették népünk hősiességét a világ köl­tői. S egyre-másra jöttek a hírek, hogy ötvenhatos szabadsághar­talanszor idé­zett írásaival: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a sza­badságért és az igazságért, mint bármelyik nép a világon az el­múlt húsz esztendőben... királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabad­ságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visz- szaadtak nekünk!” Hazán kívül -nemzeten belül Magyar emigránsok a világ minden táján éltek és élnek, Né­metországtól Dél-Amerikáig, vagy az Egyesült Államoktól Ausztráliáig a földkerekség sok­sok országában. Azokat, akik nem örökre hagyták el a hazát, számos emigránsszervezet fogta össze, közöttük nem-utolsó he­lyen a Magyar Szabadságharco­sok Világszövetsége, amelynek Nagy Alajos is, Tollas Tibor is vezetői közé tartozik. szervezni, de aztán csak München­ben jelenhetett meg), lassan négy évtizede folyamatosan tá­jékoztatta az anyanyelv édes ízei iránt sóvárgó kinti magyarságot. Mindketten rendíthetetlenül hitték, hogy a szabadság napja egyszer majd Magyarország fö­lött is fölvirrad, mégis váratla­nul érte őket az események hir­telen fölgyorsuló sodrása. Amikor aztán megnyíltak a határok, s végre hazajöhettek az áldott földre, mindkettejük első útja a temetőbe vezetett. A hő­sök, a rokonok sírjához, akik ezerszer megszenvedték itthon a rabéletet, s nem érhették meg a reménység korát. Az ima A hírneves kórus, Veszprém Város Vegyeskara számos kül­földi hangversenykörútjának egyikén Nagy Alajos is csatla­kozott az együtteshez. Egykori veszprémi barátai, iskolatársai közül sokan énekeltek itt, és amikor egymásra találtak, meg­illetődve ölelték át egymás vállát. Aztán valami mást is kitalál­tak: hogy jó lenne olyasmit al­kotni közösen, ami valamennyi­ük számára emlékezetes marad. Ekkor jutott eszébe Nagy Alajosnak az írottkői emlék és Tollas Tibor verse, a Mózes imája: „Hálát rebegjek, Uram, vagy átkozzalak? / Hogy hitet adtál mindvégig a harchoz, / ki­tartást a hosszú bujdosásban, / társakat a sivatag-magány­ban...” Mi lenne, ha... A már ismertté vált, nagy verset Halmos László zeneszer­ző megzenésítette, a veszpré­mi kórus Erdélyi Agnes vezeté­sével megtanulta, s a napokban megtörtént a mű ősbemutatója. A történet valamennyi sze­replőjét Veszprémben is, Ajkán is túláradó szeretettel fogadta az itthoni közönség.- Egy csöppet mindig is veszpréminek éreztem magamat -emlékezett vissza életének egy régi, keserves epizódjára Tollas Tibor. - A háború vége felé u- gyánis itt, Veszprém közelében, valahol Almádi irányában sebe­sültem meg súlyosan mindkét kezemen. Akkor egy bajtársam élete kockáztatásával hozott be a veszprémi kórházba... és most újra itt vagyok ebben a gyönyö­rű városban. Már-már valódi veszpréminek érzem magam. Balogh Elemér *

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék