Napló, 1996. március ( 52. évfolyam, 52-76. szám)

1996-03-09 / 59. szám

1996. március 9., SZOMBAT Tollas Tibor versei A költő Latinovits Zoltán emlékére Sámán, aki égbe visz, hegyen túlról érkezik, sírok őrzik lépteit. Éjbe lobbant rőzseláng, egek vásznán ősanyánk múlt igéit mondja ránk. Szemében hétezer év hű szerelme, harca ég, ajkán kibomló mesék. Ujja közt múlt fonalát sodorja s jövőbe lát, verssel foglal új hazát. Lát előre, hátra is, előre és holtra is, vakond meg pacsirta is. Ezerágú, mint a fa, földről égre nőtt csoda, virágtermő ballada. Tűnt otthonunk négy fala mintha négyrét omlana s kitágul a szűk haza. Holt barátok, honi fák, folyó-mormolta imák, sírig vigyázzatok ránk. S kit varázslók karja vitt: vigyázzatok arra is, ki él ma is, halva is. A harcai temető Apám és anyám egymás mellett, szép, felbontatlan szerelem - fekszenek fészkes koporsókban, mészkemény télben, mereven. Sírjuk körül néma tanúként régi nyaraknak illatát őrzik ma is hóban topogva, a szalmacsizmás szilvafák. Ott nyugszanak a szomszédok mind, egész falunk a föld alatt, táplálják nyirkos gyökerükkel a fénybe nyíló lombokat. Köztük szeretnék elnyújtózni, magányos testem didereg, anyám meleg ölén megbújva, hajnalra váró kisgyerek. Idegen földben, átültetve szíve időtlenül dobog, feltámadáskor, szép szemével engem, tudom, keresni fog. Tollas Tibor költőről, a Nem­zetőr című emigráns lap főszer­kesztőjéről mutatott be portré­filmet hétfőn este a Duna Tele­vízió Túl­világi beszélő címen a XX. századi arcképek sorozat­ban. Tollas Tibor veszprémi ol­vasóival 1993 márciusában ta­lálkozott. Az emlékezetes estről lapunk tudósítást közölt, irodal­mi mellékletünkben pedig több Tollas Tibor-vers jelent meg. A tévéfilmben is elhangzott, de veszprémi költői estjén is hangsúlyozta: boldog, hogy megérhette: a szovjet csapatok kivonultak az országból és a ma­gyarok szabad választásokon választhatnak parlamentet, kor­mányt. Ennek köszönhető, hogy hazalátogathatott, hiszen foga­dalma kötötte: csak szabad Ma­gyarország földjére teszi a lábát. Bevallotta: nem remélte, hogy viszontláthatja hazáját, szülőfa­luját, a Borsod megyei Nagy­­barcát. Arról nem beszélt a film­ben, hogy csalódott-e hazájá­ban, csak utalt rá egy Sütő And­­rás-mondattal. Hiszen 1956-ban a magyarság más volt, mint a '90-es években. A veszprémi beszélgetésen az egyik emig­ránstársa kijelentette: akik itt­hon maradtak '56 után, azok óhatatlanul piszkolódtak. Illyés Gyulát idézte: „ahol zsarnok­ság van, ott mindenki szem a láncban". Ez rosszulesett a veszprémieknek, akik joggal gondolhatták: ha mindenki emigrált volna, Magyarország sem lenne, ahová a rendszervál­tozás után az emigráltak haza­térhetnek. Az itthoniak igyekez­tek tisztességesek maradni a tör­ténelmileg adott körülmények között. A filmben Tollas Tibor kerülte ezt az ismert emigrációs vélekedést. Inkább azt hangsú­lyozta, hogy az itthoniak között is voltak hősök. Egy példát em­lített. Az 1947-ben ártatlanul elítélt fiatalembert két év után elhagyta menyasszonya. Még­sem szűntek meg az ajándékcso­magok, a titkos levelezések, mert az illető hölgy nagynénje csomagokkal és jó szóval tartot­ta benne a lelket. A film egyik legmeghittebb pillanata volt, amikor a nagynéni és az egykori elítélt ismét találkoztak. Az idős néni elmondta: házkutatásokkal zaklatták, mégis folytatta bör­tönlátogatásait. Pedig alig is­merte az elítéltet. A kicsempé­szett verseket a szomszédnak adta megőrzésre, ezért nem ta­lálták meg az ávósok, így ma­radtak meg az utókor számára. A portréfilm értékes epizódja felidézte az 1945. évi esetet, amikor a szovjetek törvényte­lenül Kárpátaljához csatoltak több magyar falut. Tollas Tibor akkor tisztként szolgált a koalí­ciós kormány hadseregében. Fe­letteseitől veszélyes megbízást kapott: térképezze, tárja fel a va­lós helyzetet a szovjet közigaz­gatású falvakban. Demszky Gá­bor a Beszélő szamizdat korsza­kában írt történeti munkájában dolgozta fel az elcsatolási kísér­letet. Tollas Tibor volt az egyik koronatanú adatszolgáltatója. A börtönévekről Szolzsenyi­­cinhez hasonlóan vélekedik a ri­portalany. Szerinte a szenvedés a zárt világ adta élmények tették költővé. A Váci börtönben gyűj­tötte össze az első magyar sza­mizdat írásokat, a Füveskertet. Ez 12 kézzel írott füzet, amelyek celláról cellára vándoroltak. Ezek közül három példányt si­került Nyugatra csempészni. Nagyrészt belőlük válogatva je­lentette meg később Bécsben a Füveskert vers antológiát. Tollas Tibor tollforgató rab­társaival lapot alapított 1956 no­vemberében. A szovjet katonai beavatkozás miatt december 1- jén Bécsben már az emigráció­ban jelent meg a Nemzetőr első száma. A riportfilm bemutatta azt a muzeális gépekkel dolgozó nyomdát, ahol a Nemzetőr című többnyelvű lap és a kiadó köny­vei készülnek. Lezsák Sándor elmondta, mennyire más ez az ólombetűs nyomda, mint amit Magyarországon elképzeltek a gazdagnak hitt emigránsok szu­pertechnikájáról. A kiadványok közül talán legérdekesebb Illyés Gyula Szellem és erőszak című könyve, amit a Magvető Könyv­kiadó a Gyorsuló idő sorozatban akart megjelentetni, de a hata­lom bezúzatta. Egy példány ki­jutott Münchenbe. A Nemzetőr úgy nyomtatta ki, mintha itthon készült volna. Aztán visszajut­tatták Magyarországra, ahol ter­jesztették. Hozzám is eljutott egy példány a '70-es évek vé­gén, ma sem tudom, ki tette a szerkesztőségi asztalomra. A költő a filmen elmondta legtöbb nyelvre lefordított versét, a Be­bádogoztak minden ablakot cí­műt. Ezt a remekművét 1953- ban a váci börtönben írta. Konk­rét élmény ihlette költeményét. A tenyérnyi fényt, napsugarat is megvonták a raboktól, bebádo­­gozták a börtönrabokat, hogy rakoskodva még többet szen­vedjenek. A filmen Szépen emlékezett meg költőnek induló rabtársá­ról, Gérecz Attiláról, aki nem menekült el volt rabtársaival Nyugatra '56. november 4-e után, hanem fegyvert ragadott a szovjet tankok ellen és hősi ha­lált halt. Tollas Tibor a sok tragédia, szenvedés ellenére sem vált gyűlölködővé. A filmben sugár­zott róla az emberi melegség, szeretet. Versei még mindig nem elég­gé ismertek, pedig néhány éve Hazafelé címen a lakitelki An­tológia Kiadó többször kiadta válogatott költeményeit. Nem­csak börtönversei, hanem a ter­mészetről szóló, az emigráns­léttel, az elmúlással szembené­ző versei is szépek, igazak. Ér­demes megismerni őket. Horváthy György Az emigráns hazalátogat Portréfilm Tollas Tibor költőről, lapszerkesztőről, könyvkiadóról MAGAZIN A férfilélek kettőssége Beszélgetés Krámer Györggyel a Faust című tánckölteményről Meglehet, talányos színpadi mű a Faust táncköltemény. Ta­lányos, mert az élőbeszédnél ősibb nyelven szól a közönség­hez, a tánc és a zene nyelvén. Ennek ellenére immár nyolc előadás után hosszan és üteme­sen zúgott a taps. Úgy tűnik, nemcsak szóból ért az ember, hanem a lélek ősi „beszédét” is meghallja, befogadja. Krámer Györgytől, a Harangozó-díjas koreográfustól arra kértünk vá­laszt: mennyiben más ez a Faust, illetve mennyiben más nyelv a tánc meg a zene nyelve a szín­házban? Újságíró: - Ön a tánckölte­ménybe csak a fausti alapgon­dolatot és a három főszereplőt kölcsönözte ■ Goethe művéből. Azt az alapgondolatot, hogy „...a fausti ember a végtelenbe törő vágy és akarat”, aki „nem ismer megállást, míg a távolok intenek" (Szerb Antal). A to­vábbiakban ezzel szuverén al­kotóként bánt a koreográfus, elhozva a cselekményszálakat egészen a XX. század végére. Ön milyen üzenetet kívánt megfogalmazni a tánckölte­ményben? Krámer: - Valóban csak a fő vonalait vettük át az eredeti tör­ténetnek. Számunkra az egész­ből az volt fontos: a férfilélek kettőssége hogyan él az ember­ben? Másként fogalmazva: azt kutattuk, miféle emberi meg ör­dögi erők működnek a férfilé­­lekben? Kikkel tud azonosulni? Hogyan vállalja fel, illetve uta­­sítja el a benne lévő sötét erőket? A Faust-történet örök érvényű. Úgy gondolom, nem baj, ha egy legendával szabadon bánunk, és korunk ízlése szerint újrafogal­mazunk. Újságíró: - Úgy tűnik, Me­­fisztóval kegyesen bántak. Ő nem a rossz megtestesítője, in­kább a kis örömök hajszolója, egyben Faust segítője az utazás megpróbáltatásaiban. Mivel magyarázza a mefisztói ember­­arcúságot? Krámer: - Igaz, Mefisztó lé­nyegesen emberibb figura ná­lunk, mint a romantikus értel­mezésben. Mefisztó nem egyér­telműen gonosz, ő a férfiember egyik fele, karaktere szerint földszagú, kis örömökre kapha­tó, élethabzsoló. Ezek emberi tulajdonságok... Margaritával más a helyzet. A Margaritákat a természet úgy alkotta meg, hogy fölötte van­nak az ilyen-olyan erőknek. Ők az életet képviselik. Az életadás feladata jutott számukra. Az ilyen nőket nem befolyásolja se isten, se ördög. Önmagukat élik. Persze, nem akármilyen nőkről beszélek. Hanem a nőről, aki után mi, férfiak sóvárgunk, és ha szerencsénk van, találkozunk vele... Margarita a mi értelme­zésünkben szimbóluma minden emberi jónak, szépnek, tisztá­nak. Ő a boldogság forrása. Újságíró:­­ Van egy nagy ta­lálmány a táncköltemény „tár­sadalmában” : a Fontos Ember és bandája. Ez a galeri a legsö­tétebb ördögi erő. Tipikusan XX. századi. A tartalmi jelenté­sen túl óriási drámai hatást kelt ezek tánctobzódása. Ön hogyan látja? Krámer:­­ Igen, a Fontos Ember új figura. Úgy gondo­lom, a pénzmágnás maffiájának a legsötétebb ördögi tulajdonsá­ga van. Ők képviselik a civilizált társadalomnak azt a részét, melynek vezéralakja malacfejű önkényúr. Olyannyira, hogy Mefisztó számára is gusztusta­lan ez a romlottság. Újságíró: - Érdekelne az al­kotófolyamat. Hogyan mozdul meg a leírt szó, a leírt mondat? A könyvben megfogalmazott szen­vedély, érzés, indulat, gondolat, vagyis a lélekmozgás közvetle­nül átvihető-e izommozgásba, táncba, vagy pedig az észhez kell fordulni a koreográfusnak, hogy­­ akár valamiféle tolmács­­ fogalmazza át „testbeszéd­be” ? Mi játszódik le a koreográ­fusban alkotás közben? Krámer: - Nagyon rejtélyes folyamatra kérdez rá. Az alkotó­folyamat titkaira igazán nem­ le­het válaszolni. Megpróbálom körülírni, bennem miként zajlott le a Faust esetében. Először ki­zárólag a történettel foglalkoz­tam, az érdekelt, hogy a cselek­ményszál kifejezze gondolati szándékaimat. Tehát kezdetben a dolognak inkább a filozófiájá­val foglalkoztam, nem annak koreográfiái, képi megfogalma­zásával. A cselekményvázlatot bemutattam Duró Györgynek, aki dramaturgként szerepel a műsorfüzetben, noha ő jóval több ennél. Amikor ezzel ké­szen voltunk, odaadtam Horgas Ádám zeneszerzőnek. A zene varázserővel hat a koreográfusi lélekre, látomások, képi meglá­tások születnek. A lélek mozgá­sa átvihető az izmok mozgásá­ba, és ennek a folyamatnak nincs mindig szüksége az ész kontrolljára. A tánc ősi dolog, nem szorul magyarázatra... Nos, sorra kaptam a zenei anyagot, akkor kezdődött az igazi ko­reográfiai munka. A mozdula­tok végleges formáját azonban hárman - én mint Faust, a Me­­fisztót játszó Novák Péter és a Margaritát alakító Nemes Zsó­fia - készítettük el. Ebben a fá­zisban a képzelet és a gyakorlat együtt teremtette a koreográfiát. Újságíró:­­ A színpadkép a tág horizonttal, holddal az égen, a játszó­tér a körívvel, közepén a libikókával nagy lelemény. Fel­kelti a nézői képzeletet. Ugyan­akkor talányos, egyik-másik né­ző másként értelmezi a színi kel­lékeket, elemeket, eszközöket. Azt hiszem, a táncköltemény vi­lágában egészen mindennapi dolgok, tárgyak akár szimboli­kus jelentőséget nyernek. Ké­rem, mondjon erről valamit... Krámer: - A játszó­tér - kü­lön írva! - igazi világmodell. Benne van minden, a gyermeki alkotóvilágtól az emberiség küzdő­ alkotóteréig. Lényeges benne a libikóka. A mérleghinta ugye a megméretés eszköze: ki nehezebb, a társam vagy én? Azzal, hogy Mefisztó körfor­gást ad a le-föl mozgó libikóká­nak, univerzális „járgányt” te­remt. Mondhatnám, univerzum­má tágítja Faust földi világát. Másik: a gödör (vagy homoko­zó). Ez az anyaföldet, az ős­anyagot jelképezi. A Biblia mondja: „visszatérsz a földbe, mert abból vétettél”. Másik ős­elem a víz, az ivókút. Jelképet hordoz a tér félkör alakja is, mert jelezheti a bolygó pályáját, az űrhajó pályaívét. Igyekeztünk Horgas Péter díszlettervezővel az univerzum modelljébe belehelyezni ezt a történetet, mert lelkünk történé­sei ebben az univerzumban zaj­lanak. Balogh Ödön Krámer György: - Úgy gondolom, nem baj, ha egy legendával szabadon bánunk... NAPLÓ 7

Next