Napló, 1996. június ( 52. évfolyam, 127-151. szám)

1996-06-20 / 143. szám

1996. június 20., CSÜTÖRTÖK Egyszer volt kutyavásár A hátam közepére sem kívánt kutyamustrára csalogattak minap­ az ismerőseim. S hát amit az ember nem szívesen csi­nál, annak megvan a látszatja is. A kocsiban a kutyák szerel­mesei, látva gesztusaimat, olvasva gondolataimban, vissza­fogták a várható élménytől lázas érzelmeiket. Mert tudták, az ilyesfajta kiállításoktól, a kimosdatott, elkényeztetett, agyon­fésült, tankönyvből tanított, különleges ételekkel etetett, drága pénzen vett állatok mellett a tartóikról is különbejáratú véle­ményt hordozok a tarsolyomban. No, de milyen barátság az, ahol nem áldoz az ember? Menjünk hát Keszthelyre, fel a ku­tyakiállításra! Az egykoron Veszprém megyéhez tartozó virágzó város szé­lén persze parkolni sem lehetett. Mintha az ország összes ku­tyája és tartója erre a napra időzítette volna a találkozást. De milyen napra? Hát kutyanapra, azaz kutya egy napra, mert a hét ágra sütő napon soha ennyi lógó nyelvű fajta szépség, drá­gaság (forintban is) nem kápráztatta még a kétlábúakat. Aka­rom mondani, a gügyögő, simogató, avagy erélyes szavú gaz­dákat, azokat, akik szemében egy-egy ítészi dicséret hallatán még a könny is megcsillant. Mennyi szeretet- gondolom, mi­közben próbáltam kikerülni a földre pottyantott szerencséket. Mennyi hálás tekintet, értelem, jóság ebszemekben. Mennyi szalag, kitüntető cím ebnyakakban. S mennyi figyelem, indu­­lat-visszafojtás, ösztöngát. Országló honatyákat megszégye­nítő jellemek. Aztán ahogy a drágábbnál drágább, fajtábbnál fajtább négylábúak között botladoztam, eretnek emlékképek tolultak elém. Olyan mindennapos élmények zavarták gyönyörködő énemet, amit ha ott elmondok, lehet, hogy barátaim megkö­veznek. Mert hogy illett volna a képbe a zsákba varrtan árok­szélre lökött, az éhesen kószáló, a megunt, a gazdátlan, a csap­zott. Azok a kutyatömegek, amelyek fájdalmukban, félelmük­ben nyüszítenek, bolháikkal viaskodnak. Szalag és minősítés nélkül élnek. Nem a kirakatba valók, mert nem arra születtek... - németh - Közéleti szurkapiszka Annyira tetszett neki a rend­szerváltás, hogy megint szeret­ne egyet. # Túlpörögtek a kutak. A kis mohó. Negyvenkét literes tank­ba negyvennégy litert töltött... # A napirend előtti hozzászólás nem más, mint ürügy a balhéra. Élnek is vele rendesen. * A kis számok halandzsája: félszázalékos nyugdíjemelés, ötvenfilléres benzinárcsökken­tés. * „Akció. Nyugdíjasoknak jú­lius 30-ig 10 százalék kezdvez­­mény síremlék megrendelésé­re”. (Napló 06. 13.) Ez igen. Életvégi kiárusítás ... # A vadkapitalizmust most piacgazdaságnak nevezik. Ez olyan, mint amikor a kurvát kis­asszonynak szólítják. Donát Róbert Lefülelték a betörőbandát Több megyében is rendszere­sen porty­ázott az a betörőbanda, amelyet június 11-én hajnalban egy összehangolt akció során fülelt le rendőrség. Több megye rendőreinek a részvételével egyidejűleg 11 helyen indult házkutatás, ezek során sok tár­gyi bizonyíték került elő. Szerdán a Vas Megyei Rend­őr-főkapitányságon tartott saj­tótájékoztatóján Joó Imre alez­redes, megbízott megyei főkapi­tány elmondta: a hattagú, rokoni alapon szerveződött­ bűnözői csoport elsősorban falusi pol­gármesteri hivatalokra speciali­zálódott. 1996 január elejétől Vas, Zala, Győr-Moson-Sopron és Veszprém megyében követ­tek el bűncselekményeket. Ed­dig tizenöt bűnesettel kapcsolat­ban indult ellenük bizonyítási eljárás, de valószínűleg a nyo­mozás lezárásáig a lajstromuk ennél hosszabb lesz. Több gépkocsival is rendel­keztek, így változatosan szer­vezték meg az egyes betörések helyszínét. Ez nehezítette a fel­derítést. A betöréseket azonban jellegzetesen durva módszerek­kel követték el. Legtöbbször egyszerűen bedöntötték a hiva­talos helyiségek ajtaját, kifeszí­tették az íróasztalfiókot. (MTI) FÓKUSZ A munka, az egy jó dolog Nem fog megsértődni (mert nem olyan), ha eláruljuk, a hi­vatalban mindenki úgy hívja, a „Baba”. Hölgyeknél köztu­dottan korról nem beszélünk, abban azonban szintén keve­sekben adódhat kétség, ő a vá­rosháza egyik legrutinosabb, legtapasztaltabb munkatársa. Madaras Annamária, a várpa­lotai polgármesteri hivatal humán közszolgálati irodájá­nak vezetője a közelmúltban, pedagógusnapon vehette át a képviselő-testület által ado­mányozott Várpalota váro­sért kitüntetést. Arra kellesz, hogy dolgozz! - Ha most, a kitüntetés ürü­gyén készítünk egy összegzést, pályája során mi volt a legfon­tosabb? - A munka. Az egy jó dolog, ha tesz valamit az ember. Sze­rencsére rosszul nagyon ritkán éreztem magam, mindig megta­láltam, amiért érdemes volt to­vábbmenni. Voltak nehéz idő­szakok, de alapvetően szívesen csináltam. - Miért érezhette magát rosszul? - Volt egy időszak, még a ta­nácsrendszerben, amikor meg­betegedett az előző osztályveze­tő. Nagy tekintélyű, igazán jó al­kotó elme volt Horváth Tivadar. 1977 nyarán kezdődött egy több mint egy évig tartó hercehurca, ki lehet majd az utód. Úgy éltem meg, hogy folyamatosan hallot­tam, arra kellesz, hogy dolgozz, s közben hátulról hallottam: „de azért az utódlás kérdése az ennél sokkal komolyabb dolog...” Talán annak köszönhetem a ki­nevezésemet, hogy hetvennyolc nyarán egy másik intézet kikért a tanácstól, s amikor már más­hova is kellettem volna, gyorsan megszületett a döntés. Amikor a tanácsi apparátus­ból polgármesteri hivatallá ala­kultunk, az sem volt könnyű. Tele feszültségekkel, kimon­dott, ki nem mondott szorongá­sokkal. Megviselt. Más gondról nem beszéltetek. Nem nyolc órát dolgozom. Néha mozgok miatta, különösen a kollégáim érdekében, hogy valami plusz­­juttatás is kellene. - Pedagógusként végzett. Nem hiányzik a tanítás? - Amíg Horváth Tivadar volt az osztályvezető, taníthattam. Az irányítást még csak tanul­tam, hozzájött egy kedves, kel­lemes kikapcsolódásként a taní­tás. Most is hiányzik, sajnos nem taníthatunk. A más váro­sokban, hasonló munkakörben dolgozó kollégák viszont meg­tehetik. Tudom, hogy ennek ezer összeférhetetlenségi oka mondható, s nem is igazi praxis, amikor valaki csak heti egy-két órában tanít , de rendszeresen ott lehet egy iskola nevelőtestü­letében, és belülről érzi, látja mindazt, ami ide hozzánk csak közvetve jut el. Hiányzik. Ne hagyjuk elülni a dolgokat - Ha iskolába, óvodába me­gyek, bizony meghatódom. A gyerekek szereplését nézve a könnyeimmel küszködöm és irigykedem. Mert az legalább látszik. Az én munkám nem na­gyon. De ez így is van jól, ha se nagy lángja, se nagy füstje nincs. Amikor szépen, csendben végezhetjük a feladatunkat.­­ Nézzük a munka lángját! A polgármester gyakran büszkén hangoztatja, ebben az iparvá­rosban a legdinamikusabban fejlődő ágazat a kultúra. Mek­kora ebben az iroda része?­­ Nehéz erről úgy beszélni, hogy ne tűnjön hencegésnek. Méreggel hallgatom, ha mond­ják, Várpalota csak egyike a „piszkos tizenkettőnek”, itt nincs semmi. Majd' minden napra jut egy kisebb-nagyobb rendezvény, ami után úgy gon­dolkodhatunk, mégiscsak egy városban élünk, mást is tehe­tünk, mint a munkánkat, a kis­kertünket vagy az ablakpu­colást. Az az iroda célja, hogy ne hagyjuk elülni a dolgokat. Ve­zető szerepem nem nekem van, jó kollégákkal dolgozom. Ha je­leskedünk, akkor ezt a közvetítő feladatban tesszük az intézmé­nyek és a hivatal között. - Mennyire lehet, mennyire nehéz úgy közvetíteni, irányíta­ni, hogy közben az intézmények önállósága is megmaradjon? - Ne tekintse dicsekvésnek, de már az idekerülésem idősza­kában sem találkoztam egy rigo­rózus, akkor az országban elter­jedt, apparátusi szemlélettel. Ezt folytattuk a kollégákkal. Nem beavatkozunk, diktálunk, elrendelünk, hanem javaslunk, kérünk, segítünk. Ez egy köl­csönös együttműködés, amiben időnként természetesen van egymásra prüsszögés is. Anél­kül nem is lehet. A viták pedig előreviszik a dolgokat. - Az irodának évente van egy nagy mutatványa. Az októ­beri várpalotai napok. Ami, akárhogy is nézzük, csak itt szü­letik. - Az tényleg nagy vállalko­zás. Hiába zajlanak a rendezvé­nyek az intézményekben, itt csapódik le minden. Akkor az irodán a feje tetején áll minden, a dísznövényeket, az „arborétu­mot” is innen viszik. Akkor sok a dolog, de ez természetes is, mert itt futnak össze a szálak. Akkor kell emberi tartás, tudni kell nemet mondani, néha rábe­szélni, „ti erre képesek vagytok, csináljátok meg”. Ez egy ilyen időszaka az éle­tünknek. Sokkal kényelmesebb lenne mindent az intézmények­re bízni, s a megnyitókon „pro­tokollban” megjelenni. De en­nél jobban szeretjük a szak­mánkat. „Félzsódoros” megoldás - A művelődési osztályból az önkormányzati rendszer kiala­kulásával humán közszolgálati iroda lett. Az egészségügyi fel­adatok egy része is ide került. Mekkora gondot jelentett a bő­vülés, az átállás? - Bevallom, „félzsódoros” ez még most is. Az jó dolog, ha a kötelező önkormányzati felada­tokat egy helyen kezelik. Az is jó, hogy valamennyi területre megmaradt a megfelelő szak­ember. A tb-finanszírozás, a ret­tenetesen sok jogszabály sok mindent elvisz az önkormány­zattól, viszont megmarad a kö­telező szolgáltatás feladata, így nem könnyű. Lehetne jobban csinálni. Nem nekem kell orvosi, egész­ségügyi szakképesítést szerez­ni, mert megbízom a kolléga­nőmben, aki ehhez ért. De én a kulturális részhez értek, az egészségügyhöz már nem. - Mit tenne másképpen? - A tisztább, egyértelműbb irodaszervezetre törekednék. Annak idején párhuzamosan zajlott az egészségügy törvényi átszervezése és az önkormány­zat belső szerkezetének a rende­leti átalakítása. „Vak vezet vi­lágtalant” úton haladtunk. A fenntartói kötelezettségek telje­sítését irányíthatjuk, de nehezen tudunk úgy lépni, hogy az min­den egészségügyi és szociális dolgozó kedvére legyen.­­ Összegzéssel kezdtük, fe­jezzük is be azzal. Ha újrakezd­hetné, miként tenné? - Semmit sem csinálnék másképpen. Ami biztos, nyelvet tanultam volna. Ennek a hiányát érzem. A munkámban is más le­hetne a kitekintésem. Almás János Madaras Annamária: - Tisztább, egyértelműbb szervezeti for­mára törekednek Fotó: Korbély Barnabás Miért retteg Kelet-Közép-Európa?A­ z embernek apránként elmegy a kedve attól, hogy kinyissa az új­ságot, bekapcsolja a rádiót. Túlságosan sok a szörnyű hír. Balatonalmádiban egyedülál­ló asszonyt késel valaki halál­ra, Pécsett taxis hölgy az áldo­zat, másutt két kamasz előbb megkínoz, majd meggyilkol egy öregembert, a rablás szin­te mindennapos. A valóban ijesztő méretű bű­nözés okát/okait sokan firtatják. Akad, aki ama negyven év dikta­tórikus ateizmusát okolja, más az elszegényedést, ismét más sze­rint ludas a rendőrség is, hiszen még a paloznaki papgyilkosság tettesei is mindmáig ismeretle­nek, elillant az elfogástól, a bűn­­hődéstől visszatartó erő. A „miért?” persze nem csu­pán a laikust foglalkoztatja, ha­nem a tudós kriminológusokat is. Közöttük dr. Körinek Lász­lót, aki jó ideig a büntetőjog pro­fesszora volt Pécsett. Az aláb­biakban az ő véleményét ismer­tetjük. Anélkül, hogy terünk lenne felsorolni, nagyszámú lakossági megkérdezés ismeretében je­lenthetjük ki, hogy térségünk­ben a népesség biztonságérzete romlott, bűnözési félelme erő­södött. Tekintettel arra, hogy ez számos negatív folyamatnak kiinduló állomása, kísérletet te­szünk az okrendszer - durva megközelítésű - bemutatására. Az első ok az egész térséget átfogóan sújtó gazdasági recesz­­szió, s közvetlen következmé­nye az életszínvonal esése, vala­mint a lakosság részéről a jövő gazdasági kilátásainak borúlátó megítélése. A szocialista nagy­ipar működésképtelen struktú­rája, az egyéni érdektelenség, a korábbi rendszer tartalékainak elfogyta volt talán a legfonto­sabb hatáscsokor, amely a szo­cialista társadalmi rend látvá­nyos összeomlásához vezetett. Mindebből azonban témánk szempontjából elsősorban azon egzisztenciális félelmek érdeke­sek, amelyek a szociális körül­ményekkel állnak közvetlen összefüggésben. Erre egy 1993- ban végrehajtott budapesti felmérés adatai jellemzőek, amelyben a rendszerváltás után alig négy évvel megduplázó­dott (40 százalékra nőtt) azok aránya, akik magukat az alsó vagy az alsó középrétegekhez sorolják. A deklasszálódó társada­­lom(ön)kép mindenekelőtt a középrétegek vékonyodásával magyarázható, és más közvéle­mény-kutatási eredményekkel összhangban azt mutatja, hogy a rendszerváltás kísérőjelensége­it az emberek valamely biztos középosztályi egzisztencia megrendüléseként érzékelik, il­letve, hogy negatívak a jövőbe­li várakozásaik, életkörülmé­nyeik rosszabbodásával szá­molnak. Ha a rossz közérzetet befo­lyásoló stresszokok közül má­sodiknak a bűnözést vizsgáljuk, meg kell állapítani, hogy a tér­ség minden bizonnyal egyik leg­látványosabban romló körülmé­nyéhez nyúltunk. A hirtelen emelkedő összbűnözés, annak aggasztóan megváltozó minősé­gi mutatóival (fegyveres erő­szak, szervezett bűnözés, romló felderítési arányok) kétségkívül az átlagpolgár által könnyebben érthető és a bajokért okolható, mert a társadalmi rend össze­omlásának egyik leglátványo­sabb megnyilvánulása. Nem csupán a bűnözés lett szám­szerűen több, és ezzel egyide­jűleg veszélyesebb is, de a róla szóló információhoz való hoz­zájutás lehetősége is jelentősen egyszerűsödött. A glasznoszty­­ival induló folyamat a nyugati médiabirodalmak térhódításá­val soha nem látott részletesség­gel, gyorsasággal és brutalitás­sal közvetíti a bűnügyi tudósítá­sokat. Persze azért általánosságban is kimondható, hogy az egyenle­tesen magas bűnözési fenyege­tettséghez hozzá lehet szokni, mert az egészséges személyiség nem tud tartósan szorongva élni, racionalizáló, neutralizáló tech­nikákat alkalmaz, hozzászokik a veszélyhez, énvédő mechaniz­musokat épít ki. Ugyanakkor a hirtelen emelkedő veszélyhez (bűnözéshez) nehéz rövid távon alkalmazkodni. Összefoglalóan: a kelet-euró­pai (volt szocialista) társadal­mak alacsony igényszintű jólé­tét, szociális homogenitását a társadalmi-politikai változások alaposan kibillentették korábbi egyensúlyhelyzetükből. Borváró Zoltán NAPLÓ 5

Next