Napló, 1996. július ( 52. évfolyam, 152-178. szám)
1996-07-02 / 153. szám
6 NAPLÓ Sarlós Boldogasszony A köztudat az aratás kezdetét leginkább Péter-Pál ünnepéhez (június 29.) kapcsolja. Ez azonban inkább kalendáriumi jelentőségű. A hozzá fűződő kultikus hagyományok miatt igazából Sarlós Boldogasszony napját kell az aratás ünnepélyes népi előjátékának tekinteni. Az egyházi néprajz sok mondát tart számon, amely a Sarlós titulusról szól. Egy lány egyszer látni vélte, amint a Szűzanya sarlóval arat, bal karján a kis Jézussal. Innen ered a Napba öltözött Asszony ábrázolása a holdsarlóval együtt. Eredetileg pedig ezen a napon tett látogatást Mária Erzsébethez. Sok helyütt az aratók misével kezdték e napot, s a szerszámokat is vitték magukkal, a templom falához támasztották. A mise végeztével mindenki vágott egy rendet, majd hazatért, és csak másnap fogtak hozzá igazán a munkához. Az aratás a parasztember életében és munkájában nagy esemény, amelyre még napjainkban, a gépesített munkatechnika korában is bizonyos áhítattal és komolysággal készül. Az élet, vagyis a mindennapi kenyér nemcsak a régi parasztember korában, hanem napjaink civilizációjában is rendkívül fontos. A vallásos néphit pedig bizonyos párhuzamosságot érzett az evangéliumi élő kenyér, Krisztus és a mindennapi kenyér között. Hasonlatosnak látta a maga aratását az Utolsó ítélethez. Meg is énekelte azt: „Eljött az aratásnak nagy napja, / Emlékeztek ítélet napjára. / Mink vagyunk az Isten gabonája, / Eljön Jézus maga aratásra... . ..Az Úr Jézus megrostál bennünket, / Rostába teszi a mi lelkünket. / Kit a rosta kihullajt a földre, / Nem juthat az mennyei örömbe." M. Mester Katalin HIT-VILÁG Bérmálás „ökumenikusan” A közelmúltban bensőséges, családi légkörben ünnepelt Felsőörs népe a katolikus templomban, felekezetre való tekintet nélkül. Huszonöt fiatal részesült a bérmálás szentségében Gyűrű Géza pápai prelátus, esperes kézrátétele és a szent krizmával történő megkenés által. A szentmisén közreműködött a felsőörsi ökumenikus énekkar, Hamar László református lelkész vezényletével. A településen s a környező falvakban - ahol az ökumené az elmúlt években mindennapos gyakorlattá emelkedett Ajtós József plébános pásztorkodása révén - gyakori vendég a felsőörsi katolikusokból és reformátusokból álló kórus. A hívek, a gyülekezetek együtt készülnek adventben a megtestesülés titkának ünneplésére, az ökumenikus imahéten túl együtt ünnepüik a megváltás eseményét, és virágvasárnapon, nagypénteken is együtt énekelnek templomaikban katolikusok és protestánsok. A bérmálás ünnepi liturgiájában is így történt, példázva: a Szentlélek kiáradásának eseménye mintegy megkoronázza a közösségek életét, az ökumené fáradságos, de gyümölcsöző munkája eredményeként. A megbérmáltak a szentmisén a hívek egyetemes könyörgésében imával fordultak az Úrhoz református testvéreik, gyülekezeteik, lelkipásztoraik békéjéért, testvéri egységéért. A jeles esemény vendége volt dr. Körmendi József c. prépost, korábbi felsőörsi plébános is. Sátoros ünnep Várpalotán A pünkösdi közösség evangelizációs programsorozata Akár felfigyel rá, akár elhalad mellette, akár fél tőle, akár szembeneveti, akár elhiszi, akár tagadja, akár feldühíti, akár elgondolkodtatja: ugyanaz vette kezébe a jövőt, mint aki a bölcsőt őrzi. Ő mondta. „Én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek" - hirdeti az Evangéliumi Pünkösdi Közösség programfüzete az érdeklődőknek. A történelmi kisegyház az idén mintegy harminc helyszínen veri fel sátrait és tartja meg rendezvényeit. Július 3 7-ig Várpalotán. Programjaikon látható majd Jézus élete, egy kábítószeres lány története videón. A teremtés és az evolúció kérdéseiről, az okkultizmusról, az ufókról, a világ sorsáról hallgathatnak előadásokat az érdeklődők. Lesznek gyerekprogramok, zenés, játékos előadások, evangelizációk. A programok helyszíne a várkert. Az eseménysorozatot holnap 19 órakor nyitják meg. A közelmúltban Budapesten a Németh Géza-emlékkonferencia (Hitvallás egykor és ma) egyik résztvevője volt Erdélyi Géza, a szlovákiai reformátusok nemrég megválasztott új püspöke. Előadásában saját szlovákiai tapasztalatairól beszélt, igen érzékletesen rávilágítva, miként dolgoznak ismét körülöttük a pokol erői, miként próbálják megosztani a lelkészeket állami-politikai megkörnyékezés révén ma is. Az előadások szünetében beszélgettem vele. Ha '89-ben...! — A magyar reformátusok III. világtalálkozója sajtótájékoztatóján az ön elődje, Mikó Jenő püspök panaszkodott, hogy a szlovákiai nyelvtörvény értelmében önök kiszoríttatnak a programsorozatból, hiszen magyar nyelvű vallási programokat csak a templomfalakon belül rendezhetnek... Nincs remény az oldódásra?! - Az anyanyelvhasználat ügye máig nem lezárt kérdés. A nyelvtörvény első változata ugyan nincs érvényben - miszerint minden téren kötelező a szlovák nyelv használata-, de a módosítás után sem egyértelmű a megfogalmazás. Kimondja ugyan a törvény, hogy a templomfalakon belül a liturgikus nyelv az illető nép nyelve lehet, azonban a templomfalakon kívülre vonatkozóan nem ír semmit. Olyan törvényszövegre volna szükség, amely az egyetemes emberi jogokat figyelembe véve fogalmazná meg a lehetőségeinket, s kimondaná, hogy nem avatkoznak bele az egyház munkájába nyelvi téren sem. Egyelőre tehát nincsenek tiltva, de engedélyezve sem a nyilvános magyar nyelvű egyházi események. Magyarul temetünk például továbbra is. Reméljük azonban, hogy a törvénykezés az európai normáknak megfelelően zárul. Hogy vélekedik a szlovákmagyar alapszerződésről? — Vallom, hogy ahol tisztességesek az emberi kapcsolatok, ahol kölcsönösen tiszteletben tartják egymást a nemzetek, ott alapszerződésre nincs szükség! Ott azonban, ahol valami nincs rendben, ott nyilván szükség van alapszerződésre. Ugyanakkor nem vagyok meggyőződve arról, hogy egy alapszerződéssel rendbe lehet tenni azon problémákat, amik országaink között feszülnek. A jelek ugyanis arra vallanak, hogy nemigen. Ha Európában kölcsönösen megkövetelnék a nemzetek egymástól a törvények tiszteletben tartását, az nagy segítséget jelentene. Általában egy ilyesfajta várakozás azért mégis van bennünk, s reménykedünk, hogy ez az alapszerződés is valamire jó lesz. Ha a '89-es változások idején bárki azt mondta volna az utódállamoknak, hogy nem lesz semmiféle határváltoztatás, ha a jogokat betartják, s ha nem, tárgyalóasztalhoz kell ülni, akkor bizonyosfajta autonómiák már működhetnének. Sajnálatos azában, hogy menet közben vérszemet kaptak a szélsőségesek. Ma már ezért a minimumot is nehezen akarják megadni autonómiánkhoz, vagy legalábbis nem jó szívvel teszik. Csapdák között - Említést tett előadásában arról, hogy az állam igyekszik csapdákat állítani az egyház elé, bizonyos anyagi források kecsegtetésével a gyeplőt a kezébe venni. Mire gondolt konkrétan? - Legnagyobb ellenségünk manapság az anyagiak révén megosztó politika. A pénz, az érvényesülés napjaink bálványa lett. Ez hozza az erkölcsi züllést, ez állítja szembe egymással a lelkészeket, a gyülekezeti tagokat, ez teszi ellenségünkké felebarátainkat. S kétségtelen, meg tudja osztani ezáltal egész egyházunkat is az állami manipulációk révén. Egy konkrét példa erre a lelkészi fizetések kérdése. Súgták fentről, hogy a lelkészek 100 százalékos fizetésemelése eldöntött dolog a kormányban, a pénzt letétbe helyezték. Egyetlen oka, amiért nem kaphattuk meg eddig, hogy egyházunk nem kellőképpen támogatja a hivatalos kormánypolitikát. Például a nyelvtörvényt. Ez a korrumpálás első csapdája. Ha mi erre ráfutunk, akkor akár le is vethetjük a palástunkat, nem vagyunk méltók a viselésére. Ha nem futunk rá, akkor viszont marad a fizetésünk a mai alacsony, küszködő szinten. Ezért hangsúlyozni kell a közös felelősség elvének tudatosítását az egyházban. Szükség lesz reformokra - Milyen távlatokat lát a szlovák református egyházban ? Mik a tervei? Várhatók-e liturgikus reformok a református szertartásokban? Mondják, a katolikusoknál már régóta sokkal intenzívebb a világiak bevonása az istentiszteletekbe, mint az önök „ megreformált" közösségeiben. Vannak terveim az egyházban, de egyedül semmi sem valósítható meg. Ezért első törekvésem az lesz, mint már utaltam rá az imént, hogy református egyházunkban tudatosítsuk a közös felelősséget, hozzunk közös döntéseket, hogy ne csak névleges legyen a zsinat-presbiteri vagy a presbiter-zsinati elv. Tehát együtt kell munkálkodnunk felülről kapott bölcsességgel a Lélek szavára figyelve. Biztos, hogy változtatásokra szükség lesz, hiszen sokkal aktívabb egyháztagokra van szükség minden téren - így a liturgián belül is. - Egyes nyugati főként svájci reformátusok már az előző református világtalálkozó idején is kifogásolták a püspöki cím általánossá válását a protestáns egyházban, mondván, attól teljesen idegen a hierarchia... - Mindamellett, hogy ebben jórészt igaza van református testvéreinknek, nem hiszem, hogy helyes volna, ha minket svájci mértékkel mérnének, hiszen itt, Kelet-Európában olyan szigorú évszázados szokások és törvények élnek a gyakorlatban, amelyeket nem lehet csak úgy egyszerűen félredobni, lecserélni valami másra. Szeretnénk ugyanakkor hűségesek lenni a Semper reformanda! (Mindig megújítandó!) elvéhez is. A megújulás üteme azonban az egyházban mindig csak lassú érési folyamattal lehetséges. Toldi Éva Közös felelősség - közös döntések Beszélgetés az alapszerződésről, a megújulásról az új szlovákiai református püspökkel Erdélyi Géza: Ahol tisztességesek az emberi kapcsolatok, ahol kölcsönösen tiszteletben tartják egymás jogait a nemzetek, ott alapszerződésre nincs szükség! 1996. július 2., KEDD Luther, az értelmiségi ismert forgatókönyv-alapötlet: a lelkes, korrekt szakember, aki túl jól végzi a munkáját. Többen láthatták az HBO-n azt a - dokumentumokon alapuló - filmet, amely egy amerikai orvosról szólt, aki mindent elkövetett annak érdekében, hogy elkezdődjenek az AIDS-ellenes kutatások. Neki ugyanis ez volt a dolga. A hatalom azonban titkolózik. Emberek ezreinek - köztük csecsemőknek - kell meghalniuk, mire hivatalosan is meghúzzák a vészharangot. Hozzánk közelebb álló és - dacára annak, hogy főhőse kitalált személy - nem kevésbé valóságos példa Bacsó Péter Tanúja. Pelikán József gátőrt az égvilágon mindenre fel akarják használni, csak arra az egy dologra nem figyelnek, amit tőle komolyan kellene venni: „A Duna az jön!” Minden szakmának megvan ugyanis a csínja-bínja. A papságnak is. A pék kenyeret süt, az asztalos bútort készít, az autószerelő járművet szerel, a pap pedig elmondja az igazat. Luther pap volt és tanár. Tette a dolgát. Csakhogy abszurd világban élünk - itt egyaránt reflektorfénybe kerül az is, aki a szokottnál ostobább vagy nagyobb gazember, és az is, aki egyszerűen csak azt csinálja, ami a kötelessége. Előbbiek a bűnügyi és háborús híreket szaporítják, utóbbiak pedig menetrendszerűen összetűzésbe kerülnek a fennálló renddel. Békebontókként, felforgatókként, lázadókként mutogatnak rájuk, amit a nem kevésbé értetlen utókor azzal jutalmaz, hogy néhány márványtábla és emlékhely felállításával a feledés fátylát borítja ügyükre, így az illetékesek saját koruk igazmondóit továbbra is zavartalanul semmibe vehetik. Az értelmiség pedig - beleértve a papságot is - nyugodt lelkiismerettel igazodhat az aktuális lózunghoz, legyen az tervutasításos rendszer, kézi vezérlés vagy piacorientált „merkantilliberalizmus” (Hamvas). Ezen az alapon árult búcsúcédulákat Tetzel, és ezen az alapon manipulált a politikai hatalommal Richelieu. A mindenkori jámbor, szervilis többség pedig a démoni hatalmak hűséges kiszolgálója lett. És akkor most Luther...? Sok arca maradt fenn képek, művei és róla szóló írások jóvoltából. Csontos képű szász parasztgyerek, akibe az általa szamáristállónak nevezett iskolában szó szerint beleverték a latin nyelv és a káté ismeretét; vallásos és szorgalmas diák; depreszszióra hajlamos egyetemista; lelke üdvéért aggódó sovány ágostonos barát; feladata súlya alatt roskadó tanár; nekibátorodott hitvitázó; szakállas lovagnak álcázott bibliafordító; a parasztháborúnak és leverésének szándéka ellenére kinevezett ideológusa; karácsonyfa mellett lantját pengető családapa; tudós barátaival sörözgető joviális öregúr... Saját elmúlásáról - az utókor emlékezőinél kevésbé patetikusan - egyszer így nyilatkozott: „egy kövér doktort hagyok a kukacokra...” Ezen a ponton nem kívánok vitába bocsátkozni szellemi példaképemmel, de szükségesnek tartom megjegyezni, hogy azért ránk is hagyott valamit. Öröksége felmérhetetlenül több, mint a német nemzeti nyelv megteremtése vagy a polgárosodás és az individualizmus megalapozása. Pál apostol, Augustinus, Canterbury Anzelm, Assisi Ferenc, John Wasley, vagy a magát lutheránusnak nevező dán államegyházat és a német idealizmust egyaránt kritizáló Kierkegaard, minden látszólagos és valós különbözőségük ellenére egy asztalközösséget alkot, ahol a kedélyesen adomázó Luther doktor is helyet foglalhat. Egy társaságban látom tehát azokkal, akiknek nevét nem lehet úgy kiejteni, hogy mindjárt egy másikat mellé ne tegyünk: Jézus Krisztus. Luthert nagy embernek tartják. Legfeljebb arról folyik a vita, miben volt nagy. Ha őt magát kérdeznénk erről, bizonyára haragosan utasítana el minden tiszteletet. Művei fél évezrednyi távlatból is ezt üzenik: „Ember! Bajban vagy! Szükséged van Jézusra!”. És ezt nem csupán elhitetni akarta! Azért mondta, írta, tanította, magyarázta fáradhatatlanul, életét is kockára téve érte, mert ez az igazság. Luther pap volt. Tette a dolgát... Bartha István evangélikus lelkész (Az idén van Luther Márton halálának 450. évfordulója. Az evangélikus egyház világszerte ünnepi rendezvényeken emlékezik meg alapítójáról. Bartha István cikke mellékletünkben tisztelgés a nagy egyházújító, a reformáció újraindítója előtt.) J. L. Cranach: Luther