Napló, 1998. október (Veszprém, 54. évfolyam, 230-255. szám)
1998-10-10 / 238. szám
6 NAPLÓ Az egyhangúság utálata Alsó tagozatos diákok szüleivel beszélgettem nemrégen arról, hogy gyermekeik miért utálják és miért szeretik az egyes tantárgyakat. Nem ugyanabban az iskolában, városban, sőt megyében tapasztalt jelenségről van szó, így aztán általános következtetésként, példaként is felfoghatók a hallottak. Elsősorban a magyar irodalom jött szóba. A szülők elmesélték, hogy a gyerekek a magyart utálják(!) a legjobban, mert naponta négy - ehhez a tárgyhoz kapcsolódó - tankönyvet és ugyanennyi füzetet kell az iskolába vinniük. Órarendjükben naponta két-két magyaróra található, ám soha nem tudják, hogy azon a napon írás, nyelvtan vagy olvasás, fogalmazás szerepel az oktatásban. Már az órarend egyhangúsága ellenszenvet kelt a gyerekekben, pszichológiailag megviseli őket. S a naponkénti felesleges cipekedés miatt a magyar ellen fordulnak, az iskolából hazaérve olykor ingerülten lecsapják a táskájukat, és kijelentik, hogy a magyart szeretik legkevésbé. Ennek az utálatnak, idegenkedésnek beláthatatlanok a következményei. Ráadásul gyakran hallani, hogy az irodalomra a gyerekeknek nincs szükségük, nem veszik hasznát, nem lehet belőle megélni. Általános iskolai magyartanáromra gondolok ilyenkor, aki szemléltető oktatásával még a zabolázhatatlan osztálytársaimmal is megkedveltette az irodalmat. Tanárom jóval többet tudott a tananyagnál, így nemcsak a könyv tartalmát, hanem olvasmányélményeit, a művek - versek, novellák, regények - keletkezéstörténetét is beleszőtte magyarázataiba. Vártuk az óráit, ittuk a szavait. Karácsonykor csekély ajándékkal mindig megleptük egymást az osztályban. Sorsolással döntöttük el, hogy ki kinek adja az almát, tollat, ceruzát, füzetet vagy a süteményt, befőttet, zsebkendőt és esetleg az olcsó kis könyvet. Én mindig könyvet nyújtottam át kisorsolt társamnak. S három alkalommal könyvet!!) kaptam attól a szegény körülmények között élő fiútól, akinek fuvaros volt az édesapja, ócska szekérrel és gebe lóval hordta a tüzelőt. Nem hiszem, hogy egyetlen könyvet is tartottak volna otthonukban. De a sötét bőrű, göndör hajú srác pár forintos könyvet választott meglepetésül. Később, amikor már sebészorvos lett Londonban, egy balatoni találkozás során elmondta, hogy tanárunk szerettette meg vele az irodalmat és a történelmet. Kollégám is kedvező képet fest középiskolai magyartanáráról. Egy külön, kizárólag a humán tárgyak oktatását szolgáló tanteremben tartották óráikat. U alakú asztal körül ültek, a falakon klasszikus szerzők képei. S nem volt feleltetés, csak okos, türelmes „rávezető” beszélgetés, amelyre a legtöbb diák izgalom nélkül, már-már örömmel vállalkozott. Tanáruk irodalmi lapokat, kritikákat olvastatott velük, és színházba is elvitte őket. Utána megbeszélték a cikkeket és az előadásokat. Tehát kötetlenül, oldottan művelődtek, amely nem jelentett terhet és kényszert. A tanítási módszereken nagyon sok múlik. A tanári és a pedagógiai diktatúra rengeteget árthat a gyerekeknek, míg a megértőbb (s nem elnézőbb!), a nagyobb áldozatot és feladatot vállaló formák egy életre kedvezően befolyásolhatják, meghatározhatják a diákok fejlődését, pályaválasztását. Az a tanár, aki pusztán kényelemből vagy műveletlenségből nem ad pluszt tanulóinak, enyhén szólva felelőtlenséget követ el. S az az oktatási intézmény, amely belső rendszerével bizonytalanságra vagy értelmetlen cselekedetekre készteti a diákokat, hasonlóan ítélhető meg. S persze hogy először a magyart szidják a gyerekek, hiszen a számítógép többnyire nagyobb becsben áll otthonukban, mint a szépirodalom. Lipták Gábor író egykori balatonfüredi házában, amely ma a műfordítók alkotóműhelye, szobát rendeztek be az író emlékének. A muzeális jellegű helyiséget jövő héten nyitják meg. Lipták Gábor szívesen fogadott a házában iskolásokat, akik művelődéstörténeti ismeretekkel gazdagodva távoztak. Történelem, irodalom, néprajz, honismeret, földrajz, művészettörténet szerepelt a szabadon összeállított „órarendben" . A változatosság vonzóvá tette ezeket a nyitott tanórákat, nyoma sem volt az egyhangúságnak, az utálatnak. S hiszem, hogy a gyerekek jelentős hányada el-elolvasott egyegy Lipták-kötetet. Az író régóta halott. A diákokból mára nyilván szülők lettek, akik feltehetőleg példát mutatnak csemetéiknek a tantárgyak megbecsüléséből, szeretetéből. Keller György Kondor Ilona A földetérés pillanata sírás. Megremegnek a márványtetők. A Libbenő sóhaj a szélben. Száz karcsú nádszál évszakok delében. ÍZIJ aIZ uÁ © Elrepülnek a hétköznapok madarai. lUlUvlví Cw Vágyaid égető reményben. Virág nyílik. l 11Q n Q t Q Elterül a csend. M leli fel (Cl Lehajlik az ágra öröklétű rend. S minden mozdulásban felsejlik a fában a szeretet. Mit hordoztál évek óta, nehéz köveket cipelve. Hogy felépüljön a vár szabadon felejtve. A művész nem prostituált Beszélgetés Kádár Tibor veszprémi festőművésszel munkájáról, gondjairól A Veszprém Megyei Önkormányzat és a Veszprémi Művész Céh által meghirdetett országos pályázatnak Kádár Tibor veszprémi festőművész volt az egyik ötletgazdája, majd fődíjasa. A képző- és iparművészek alkotásaikkal tisztelegtek az 1848 9-es forradalom és szabadságharc hősei, nagy alakjai előtt. Kádár Tibor Széchenyire és az aradi vértanúkra emlékezett. Ez a kiállítás adta az apropót, hogy műtermében felkeressem őt, életéről, napi munkájáról, gondjairól beszélgessünk. Kádár Tibor Kolozsváron született, a történelmi város szellemi közege hatott rá. Édesapja festett, amatőr módon muzsikált, ő maga tizennégy éves kora óta készült erre a pályára. Az általános iskola hetedik osztálya után úgynevezett „kisérettségit” tettünk, aztán aki akart, szakmát választott, más továbbtanult. A Képzőművészeti Szaklíceumba jelentkeztem, magyarul felvételiztem, mivel románul egy szót se tudtam. Az egyik tanár azt mondta, ha nem tudok románul, itt nincs semmi keresnivalóm. Megtanulok-e őszre románul? - kérdezte az igazgató. Megígértem, felvettek. Ez persze nem ment olyan gyorsan, de a sors fintora, hogy később ebben az iskolában húsz évig tanítottam rajzot és festészetet románul. A Képzőművészeti Főiskoláról Bretter Györgyre és Földes Lászlóra emlékezett szívesen, akik az esztétika és a filozófia tanárai voltak. A beat- és a pophullám is elérte az iskolát, számára ekkor kezdődött a kísérletezés. - Ha pontos akarok lenni, mint minden, az avantgárd is késve érkezett Erdélybe. Hoszszabb ideig egy „izmus” se kötött le. Könyvtárakból, múzeumokból, egymástól tanultunk. Ekkor kezdődött az útkeresés, mely minden fiatal diákra jellemző. A főiskola utolsó éveiben megismerkedtem az erdélyi népművészettel. Ez a gondolkodásomat és rajta keresztül a formavilágomat alakította. Ebben az időben a szigorú kalotaszegi táj, a népviselet, az eligenedett ember, az ember és a táj viszonya voltak a témáim. Kádár Tibor szeretett tanítani a kolozsvári gimnáziumban, hiszen a tanárok maguk állíthatták össze a tanrendet, a pedagógiai programot. A rajzot és festészetet egységes vizuális gondolkodás keretén belül próbálta oktatni. 1988-ban családjával együtt áttelepült Magyarországra. Ekkor találkozott élőben a nyugati kultúrával, mely vizuális élményeit gazdagította, feltöltődést jelentett számára, a nyugati felszabadult demokratikus világ gondolkodását befolyásolta. Mikor átjöttek, egy évig egy budapesti külvárosi iskola tanára, majd Veszprémben a megyei múzeum művészettörténésze lett. Most független alkotó. - Azt állítják, hogy a festők között nagy az ellenségeskedés. Nem nagyobb, mint más szakmán belül. Egyszerűen csak elkeseredett, a létminimum alatt élő emberek. Én nem ilyen vagyok. Semmi sem jogosítja fel a művészt, hogy kiálljon az utcára, ő nem prostituált. Szívesen veszi, ha bejönnek a műtermébe, körülnéznek nála, képet vásárolnak tőle. A párbeszéd és a nyitott műterem híve vagyok. Tudomásul kell venni, hogy a világ nem művészcentrikus, a kommunikáció hiánya nem új keletű. Annak ellenére, hogy itttartózkodásom óta a várostól egy megrendelést sem kaptam, optimista vagyok. Hiszem, hogy az esztétikus környezet és a műalkotások iránti igény előbb-utóbb kialakul az emberekben. Idő kérdése. Az én dolgom az, hogy fessek. A legutóbbi kiállítás is bizonyította, hogy egyre több művészetpártoló, mecénás jelenik meg. Bár a művészet mélyponton van, meghalni nem fog. Mindig lesznek, akik áldoznak egy-egy műalkotásra. Kádár Tibor addig fest; most új hanggal, egy portrésorozattal próbálkozik. Az érdekel, hogyan lehetne Széchenyit és Kossuthot úgy megfesteni, hogy az ne csak egy jó portré legyen, hanem a mai embernek is mondjon valamit. Az 1848 és 1900 közti időszakot szeretném megközelíteni. Nem moralizálok, nem politizálok; mindenki azt lát a képeken, amit akar. A történelmet alakító emberek mint esztétikai lehetőség foglalkoztatnak. B. E. Emlék Kádár Tibor: Hiszem, hogy az esztétikus környezet és a műalkotások iránti igény előbb-utóbb kialakul az emberekben Fotó: Andrányi András Alattomosan közelít, miközben hegyek kék mosolyával leplezi magát. Mind közelebb sompolyog, pedig még erős a napfény és nem borzongat a szellő. Nappal nem is érezni igazán. De reggel és ősszel mintha már közelebb lenne. Szinte itt, a hátam mögött. A házfal tövében. És ott lapul minden feketedő árnyékban. Még azt hisszük, nyár vége van, de az ősz beleült a vastag falakba, fatörzsekbe. Ott úszik ökörnyál léghajóján és a szeptember végi fehér párákban. A rétek fölött nemcsak hajnalban, de még napvilágos reggelen is fehérült ez a ködszerű valami, látni innen a magasból is. Talán itt is van, de közelről nem látjuk. Az árnyékok hűvösek, a falak nehezen melegszenek fel. A fenyők mintha megmegborzonganának. A madarak kórusából jó ideje hiányzik már a fecskék csivitelése. Őszidőn korábban sötétedik, és a délután sem olyan verőfényes, mint volt akár néhány hete is. A nap alacsonyabban jár, íróasztalomon látom októberi futását. Ahová nyáron soha nem értek el sugarai, hisz oly magasan állt - most ősszel messze besüt a szobába, sápadtsárga fényét szinte vízszintesen veti a bútorokra. Talán még a hőmérő is fázik, fél éve nem mutatott ilyen alacsony fokokat. Lúdbőrzik az ember karja, megborzong, amikor reggel kilép az udvarra, a kertbe. Finom, még szelíd kis harapásokkal üdvözli a reggeli levegő. Amely még magában hordja az éjszaka könyörtelen hidegét. Jelzik ezt a macskák is. Többet esznek, erőszakosabbak, ha életről van szó. Szőrük már nem hull, és mind több időt töltenek a lakásban. Kezdik utálni a kinti világot, mint télen mindig. Akárcsak én. Azon kapom magamat, hogy az ablakokat nemegyszer becsukom éjszakára, pedig a hálószoba jóleső hűvössége milyen sokat ért még pár hete is! De most lábtól terjed a hideg, a földszinten pedig már belopózott a falakba is. Néha bizony elkelne a fűtés, valami nagy, meleg, sárgásarany tűz kéne. Amitől ismét kedvet kap az ember, és nem gondol a télre. Mert hát nem egyéb az ősz, mint gyümölcsöktől roskadozó szolga. Hírnöknek jött, bár nem nagyon szól. De látjuk rajta, hogy rossz hírt hozott. A tél küldte maga előtt, utolsó figyelmeztetésnek. És mi értünk a szóból. Bekotródunk a házba, várjuk a meleget, és hol az elmúlt nyárról ábrándozunk, hol meg a következő, talán még forróbb, még gyönyörűbb nyarat várjuk már nagyon, nagyon. Nemere István CSALÁDI HÉTVÉGE 1998. október 10., SZOMBAT