Napló, 1999. október (Veszprém, 55. évfolyam, 229-253. szám)
1999-10-11 / 237. szám
6 NAPLÓ ÉVGYŰRŰK 1999. október 11., HÉTFŐ Nyugdíjasélet Tördemicen A badacsonytördemici nyugdíjasklub ma az alapító tagok létszámának háromszorosával büszkélkedhet. Eleinte csak néhányan jártak be a falu könyvtárába beszélgetni, de mivel ez zavarta a kötetekben elmélyülők nyugalmát, az összetartó kis csapat klubot alapított. Igaz, a nyáron havonta, egyébként pedig hetente rendezett találkozókat csak hölgyek tisztelik meg jelenlétükkel, az évi egyszeri, egynapos, önkormányzati támogatással szervezett kirándulásokra már a férfiak is elkísérik asszonyaikat. A kiruccanások persze nem nyúlhatnak túl hosszúra, mivel az asszonyok féltik a lábasjószágokat a pusztítástól, ugyanis gyakori „vendég” a portákon a görény. Ráérő idejükben a klubtagok színdarabot tanulnak - amit a falu színe előtt mindig nagy sikerrel mutatnak be aztán meg ellátogatnak egy valódi színházba is, már mint nézők. A nótás kedvűek csoportja vendégszerepléseken mutatkozik be a környéken. A téli esti vetítések alkalmával viszont ők látják vendégül a régi kedvenceket, Szeleczky Zitát, Latabár Kálmánt, de Arany és Babits is megelevenedik egy-egy szép költemény erejéig. Olyankor, ha a havat hordja is a szél, néhányan mégis összejönnek legalább egy tercierére, hiszen megbeszélnivaló mindig van, a klubfoglalkozás sosem maradhat el. Politikai témának, pletykának viszont nincs helye, tévét is ritkán néznek, viszont annál népszerűbbek az ünne- A badacsonytördemici nyugdíjasklub tagjai ritkán utazgatnak, de pék, a húshagyó kedd, nőnap, karácsony, törzshelyükön gyakran összejönnek, mert mint mondják, ők falujuk tázsban is jól érzik magukat Kortalan könyvajánlat Csorba Csaba nemrég két érdekes, képes és hasznos tudnivalókat tartalmazó történelmi témájú kötetet indított útjára. Mindkettő témájául magyarországi váraink szolgálnak. A Regélő váraink és a Legendás váraink című kiadványok a történelmi Magyarország legendás hírű erődítményeit mutatják be, megismerhetjük valóságos históriáikat és az évszázadok során hozzájuk kapcsolódott legendákat, regéket, anekdotikus történeteket is. Hogyan előzzük meg a betegségeket és erősítsük meg ellenálló képességünket? Hogyan csökkenthetjük a fájdalmakat és gyógyíthatjuk meg az enyhébb lefolyású betegségeket? Milyen szereket tartsunk természetgyógyászati házi patikánkban? Dr. Ulf Böhmig orvos-szerző Természetgyógyászat otthon című könyvében a fenti kérdésekre kíséreli meg a válaszadást. Átfogó ismeretekkel bővítheti eddigi tudásunkat a könyv, és gyakorlatban jól alkalmazható módszereket is nyújt. Mellékletében a gyakran előforduló tünetekhez és laborleletekhez igyekszik kulcsot, megoldást adni. Keleti eledel: a padlizsán Az őszi konyha egyik közkedvelt zöldsége a padlizsán. Leginkább töltve, rántva és lecsónak elkészítve használják háziasszonyaink. A padlizsán indiai eredetű növény, de Kr. e. 600 táján már Kínában is mindennapi eledel volt. Akkor maláj királydinynyének hívták. A kínai nők szépítkezéshez használták. Hazánkba török közvetítéssel került, erre utal másik neve: törökparadicsom. De sokan tojásgyümölcsként is emlegetik. A padlizsán nyers termésének minden 10 dekagrammja 15 kcal energiát tartalmaz. Sajnos főzésselsütéssel ez erőteljesen csökken. Tanácsos felhasználás előtt jól besózni, majd a felszínén keletkező folyadékot felitatni, így kissé keserű mellékíze közömbösödik. Történelme során a padlizsánt félelemmel vegyes tisztelet övezte. Évszázadokon át az a téves hiedelem élt vele kapcsolatban, hogy elmebajt, leprát, sőt rákot okozhat. Ugyanakkor például az afrikai népi gyógyászatban régóta használják nedveit epilepszia, kanyaró és gyomorrák ellen is. Magyarként Kanadában Szirti Árpád a szívében maradt hazafi, bár sokáig nem látogathatott haza Nemrég hosszabb időt töltött gyermekkora helyszínén, Balatonalmádiban a 73 éves Andrew Szirti, azaz Szirti Árpád, aki 1947 óta Kanadában él, s aki hosszú évtizedeken át látogatóba se térhetett haza Magyarországra. Levelezései révén azonban örökös kapcsolatban állt az almádiakkal. 1945-ben, mint meséli, tizenhét éves fiatalemberként, leventeként sodródott Ausztriába, majd a háború végén a megtorlás elől menekülve végül is Kanadában kötött ki. Ott azonban nem volt gazdag rokona, ismerőse, aki segítse, saját lelki és testi erejére volt utalva, hogy megéljen, egzisztenciát teremtsen. Életútja mégsem hasonlít a szokásos sikertörténetekhez, mint azt Majkó Gábor, Almádi tiszteletbeli alpolgármestere is tanúsítja, aki kezdettől fogva levelező kapcsolatban állt vele , hiszen Szirti Árpád nem az a fajta idegenbe szakadt dúsgazdag hazánkfia, aki jövedelme kamatos kamataiból szórhatná a pénzét. Szirti Árpád a szívében hazafi. Az eltelt több mint öt évtizedben kemény munkával dolgozott, s így szerzett nyugdíjából támogatta a két tannyelvű gimnáziumot az elmúlt években angol nyelvkönyvcsomagokkal. Nemrég a diákoknak egy meghitt összejövetelen a 18. századi tudós polihisztorról, teológusorvosról, a Tóth-féle Magyar anekdotakincsből már gyermekkorában megismert Hatvani Istvánról tartott diavetítéssel egybekötött előadást. Ekkor beszélgettem vele, faggattam életútjáról, életfilozófiájáról. Az élet értelme az, amit adunk neki - mondja Szirti Árpád, aki negyvennégy esztendeje él Kanadában, s aki nem feledte el magyarságát, nyelvét és gyermekkori balatonalmádi élményeit - Anyám és apám igen korán elváltak, így én a nagyszüleimnél éltem - idézi a kezdeteket. - Nagyapám gimnáziumi tanár volt, sokat foglalkozott velem. Széles látókörű ember volt, s engem is arra nevelt, hogy mindig távolabbra nézzek, lássak. Hogy mi az élet értelme, azt ekkor tanultam meg. Az élet értelme az, amit adunk neki. Tálcán nem kínálnak fel semmit, s ha meg is tennék, mit érnénk vele, ha egyszer nem a sajátunk, hanem mi találtunk rá a magunk útjára. Édesanyja sokat betegeskedett és közvetlen a második világháború kezdetén meghalt. Gyermekkori emlékei közt kutatva kiderül, igen jó barátságban éltek nagyszülei a szomszédjukban lakó Váth János hajdani iskolaigazgatóval, jeles íróval, Almádi büszkeségével, akinek tiszteletére szobrot állít e hónapban a város. Bizonyára az árvaság, a korai leventeélmények edzették keménykötésű fiatalemberré már tizenhét évesen is az ifjút. Kanadában kezdetben mint favágó kereste a kenyerét, majd egy nikkelbányába került, azután egy farmra Ontarióban. Nagy előrelépés volt, mikor egy bádogosgyár munkása lett. Ezután Montreal következett, ahol abban a repülőgépgyárban dolgozott, ahol a koreai háború idején az amerikai légierő utánpótlás-vadászgépeit készítették. Ekkor határozta el, vegyészetet tanul, szakmát szerez. Előbb Drummondville-ben egy textilüzemben helyezkedett el, mint egy vegyészeti laboratórium minőségi ellenőre, majd miután a gyárat átköltöztették Saint-Jean-Portba, gyártásfejlesztéssel foglalkozott. Innen ment nyugdíjba is. - Hazajövetelről persze szó sem lehetett negyvennégy éven át - mondja. - Először 1989- ben merészkedtem át a határon. Addig csak levelezni tudtam az itthoniakkal, de kezdetben még azt sem lehetett. Emlékezetes dátum volt a kanadai magyaroknak 1957, mikor több hullámban érkeztek a forradalom utáni menekültek, meséli. - Híreket kaptak a szülőföldről, a hozzátartozókról. A menekültek leveleket is hoztak magukkal. Nagy volt az öröm. A nehéz időkben mi is megpróbáltunk segíteni honfitársainknak. Ruha- és élelmiszercsomagokat küldtünk az anglikán egyház közvetítésével Magyarországra. Quebec tartományban, ahol élek, az angol katolikusság kisebbségben él, viszont magyar papunk van, Somorja Béla szolgál közöttük, mondja boldogan. Szirti Árpád 1984 óta nyugdíjas. Magyar feleséget választott magának Kanadában is. Két gyermekük született. Fia csendőr lett, leánya ápolónő. Felesége 1989-es első látogatása alkalmával még el tudta kísérni Magyarországra, de azóta súlyos beteg lett, Parkinson-kóros és depresszióval is küszködik, mondja leverten Szirti úr. Majd megjegyzi: A sors iróniája, hogy neje betegsége is segítette őt, hogy még egyszer - ki tudja, talán utoljára - ellátogathasson Almádiba. Miután feleségét gyógyintézetben gondozzák, magas államsegélyt kaptak, s ebből teremtődött meg az út ára. Az újabb útra neje is nagyon készült már évek óta, de nem jöhetett. Viszont férjét mindenképpen küldte, hogy majd élménybeszámolójából ő is töltekezhessen. Balatonalmádi polgármestere, dr. Kerényi László Szirti Árpádnak ittjártakor Almádi tisztelete jeleként átadta a város címerét, zászlaját és köszönőlevelét. A gimnázium pedig tiszteletbeli tagjává választotta. Szirti Árpád búcsúzásképpen, intelemként és útravalóul egy második világháború után megkezdett emlékkönyv első lapjára vetett bölcsességet ajánlott a diákok figyelmébe, amely a mának is szólhat: „Az ókor istenei meghaltak; most mirajtunk múlik, hogy a mennyországot vagy a poklot teremtsük meg magunknak!” Toldi Éva Megyénkbeliek Pannonhalmán E hét végén, október 9-10-én az Idősek nemzetközi éve című országos találkozóra megyénkből is érkeztek nyugdíjas kultúrcsoportok Pannonhalmára. A gyulafirátóti, ösküi közösségek többek között kecskeméti, móri, enyingi, dunaszentgyörgyi, isaszegi, tápszentmiklósi, töltésfalvai, valamint felvidéki (Galánta), németországi (Engen) csoportok társaságában szombat délelőtt 10 órakor a bencés főapátság bazilikájában szentmisén vettek részt, majd utána Áment Lukács orgonahangversenyéthallgathatták meg. Az apátsági kolostort helyi vezetők mutatták be a csoportoknak. Dél körül térzene köszöntötte a vendégeket a Szent Márton-szobornál, s menetzenével érkeztek a művelődési házhoz, ahol a nyugdíjas csoportok bemutatták műsoraikat. A program tartalmában roppant gazdag volt, hiszen abban a hagyományőrzés, a népdalkórusok produkciói mellett paródia, líra és kamarakórus-bemutatók is szerepeltek. Vasárnap diófaültetéssel emlékeztek a jelenlevők ezeréves államiságunk és magyar kereszténységünk közelgő jubileumára, majd az öregfiúk futballmérkőzései zárták a napot. Út az örökkévalóságig Érezte, valaki nézi... De már annyira idegen volt számára minden és mindenki, hogy nem akarta azt se tudni, ki az. Néhány éve már csak úgy járt-kelt a világban, lakása, munkahelye és a sarki élelmiszerbolt között, mint aki nem vár már különösebb változást az életében, mint aki beletörődött, beleszürkült önmaga ürességébe, magányába. Pedig a szomszédai, barátai a korábbi lakóhelyén váltig állították, hogy férjhez kell mennie vagy legalább élettársat találnia. Akkor még ő is úgy gondolta, jó volna, hiszen gyermekei is elköltöztek, önálló életüket élik, s a magány egyre erősebben tört rá naponta, mikor a munkahely zsongása után betért üres lakásába. De azután feladta. Nem volt az a fajta, aki erőszakosan keresi „áldozatát”, s mikor megtalálta, cserffel, női ravaszsággal behálózza kiszemeltjét. Soha nem lett volna képes arra sem, hogy hirdetést adjon fel vagy arra jelentkezzen. Ha az élet, a sors vagy talán az Isten - gondolta újabban meg-megújuló kételkedéssel - nem hoz közel hozzá valakit, hát ő nem fogja keresni, az biztos. Gondosan elpakolta a vásárolt dolgokat, s aztán sarkon fordult és elindult a park felé. Talán elidőzhetek itt egy negyedórát, pihentetve szemem a kis szárcsákon, amint anyjuk a halfogás rejtelmeire tanítja őket a tavon, gondolta. Behunyta szemét, s arcát a napkorong felé fordítva élvezte az őszi fény meleg ölelését. Újabban sokszor időzött itt a zöldben. Gyermekkorát idézte minden, a fű illata, a hintázó gyerekek kacagása, sikítozása, még a levegő simogatása is, amint meglebbentette a lehullott leveleket az úton. Érezte a bátyja erős kezét ilyenkor, amint húzza magával az iskola után - ez ugyanis jó indoknak tűnt az egykori kamaszfiúnak ahhoz, hogy a húgocskájával törődés ürügye révén focizzon egyet az utcai haverokkal, míg anyáék hazaérnek. Elképzelte most újra, hogy kisgyermek. Milyen jó volna nagyokat kurjongatni a világba megint: Józsi, merre vagy?! Józsi, gyere ide! Józsi, félek! De Józsi már két esztendeje nincs. Józsiba már nem lehet kapaszkodni, mint ahogy kicsibe sem, aki elhagyta őket nagyon korán, hogy helyettük a pénzzel kössön örök hűséget. Nagy csalás, ámítás volt az egész élet, gondolta. Mindig azt hittem, a jóért előbb-utóbb jót kap az ember cserébe, még akkor is, ha pillanatnyilag épp az ellenkezője látszik. Két évtizede ebbe kapaszkodva hittem, reméltem. Nem volna tisztességes, ha letagadnám, hogy nem telt örömem a gyermekeimben, gondolta azután. Hogy nem éreztem szerető közösségben magam közöttük és barátaim között. Volt sok boldog órám is, meghitt baráti, félig szerelmes, nemesen tiszta kapcsolatom, amelyeket mindig mások miatt (a gyermekek, az idős anyám iránti felelősségérzetből) idejekorán elaltattam magamban. Igazából mára csak a munkám maradt meg kárpótlásként. Tudta, nem volna szabad ezt „Csákként” emlegetni, hiszen sokan nem találják helyüket az életben, sokan munkanélküliek és nemszeretem munkáktól elgyötörtek, mégis becsapottnak érezte magát. Ha majd nyugdíjas leszek, gondolta számtalanszor, bemegyek egy otthonba, ott majd lesz állandó társaságom, s szobatársaimból meg az emlékeimből élve, eltakarhatom majd mai kudarcaimat. Őrület, gondolta ismét, most meg úgy érzem, valaki mögöttem áll. Belerémült a gondolatba, hogy vénségére hallucinációi, kényszerképzetei lehetnek. Csak lassan, nagyon lassan, lopva merte kinyitni a szemét. Azon megfordult, és egy mosolygós szemű maga korabeli férfit látott ácsorogni nem messze mögötte. Mikor tekintetük összetalálkozott, különös érzés futott át rajta. Találkoztunk már, az bizonyos, gondolta, de fogalmam sincs, hol, mikor. - Zsuzsa, te vagy az?! - szólt hozzá az ismerős baritonú férfi. Felállt és közelebb lépett hozzá, aztán ahogy közledtek egymáshoz, rádöbbent: - János!!? Te itt? Én úgy hallottam, te külföldön élsz évtizedek óta. - Hazajöttem, kerestelek régóta - mondta szinte súgva a férfi. Majd bicegve eléje lépett keservesen szégyenkező tekintettel. János gyermekkori játszótársa, majd tanúja volt két és fél évtizede az esküvőjén. A tehetséges zenészfiú gitárjával már akkoriban is a világot járta. Családjuk bensőséges barátja lett, s mikor itthon volt, egy-egy alkalommal még a kisgyermekeiket is elvállalta, hogy ők néha kiszabadulhassanak párjával egy-két órára, valamilyen tartalmas szórakozást keresve a fővárosban. Már nem nagyon emlékezett rá, hogy történt, de egy nap János eltűnt a szemük elől. Csak később értesültek róla, hogy Amerikába disszidált. Pár éve meg azt híresztelték róla, hogy autóbaleset áldozata lett... Mindez pillanatok alatt futott át rajta, s mikor közelebb lépett hozzá, megértette a férfi reménykedően sugárzó tekintetéből, hogy segítenie kell, s hogy nem tétovázhat tovább... Karját nyújtotta a bicegőnek, aki botjára támaszkodva, angyali mosollyal állt meg mellette, készen arra, hogy elinduljon vele együtt bárhová, akár az örökkévalóságig... té