Napló, 2000. október (Veszprém, 56. évfolyam, 231-255. szám)
2000-10-14 / 242. szám
6 NAPLÓ CSALÁDI HÉTVÉGE 2000. október 14., SZOMBAT Hőterápia a rákgyógyításban A daganatos szövetek tüzes vassal való kiégetése elterjedt módszer volt az ókori egyiptomi és görög kultúrákban. A hő terápiás alkalmazásának kezdetleges és drasztikus módszere ezt követően hosszú időre feledésbe merült, és csak az 1800-as években figyeltek fel rá, hogy ha magas lázzal járó fertőző betegségből lábalt ki valaki, sok esetben a daganata is meggyógyult. A magyarázat kézenfekvőnek tűnt: a láz, ami az immunrendszer fokozott aktivitását jelzi, valamilyen módon a rákos szövetek pusztulását okozza - mesélte egy új kezelési mód, a hipertermia felfedezésének előzményeiről dr. Dani Árpád onkológus főorvos, a brüsszeli kongresszus egyik magyar résztvevője. Az 1900-as évek elején a sugárterápiás eljárások ismét háttérbe szorították a hővel való kezelést, mígnem a század közepe táján német orvosok újra foglalkozni kezdtek az elmélet gyakorlati alkalmazásával. Próbálkoztak szaunával, meleg fürdővel, de a mélyebben fekvő daganatok szintjén így nem tudták biztosítani a szükséges (42,5- 43,5 Celsius-fokos) hőmérsékletet. A hipertermia egyre elterjedtebb használatát a dr. Szász András fizikusprofesszor által kifejlesztett berendezések tették lehetővé. Ezeknek ma négy típusa ismert. Közülük kettő rádiófrekvenciával működik és helyi, illetve üregi kezelésre szolgál, egy monokróm polarizált fénnyel egésztest-hipertermiára, míg a negyedik elektrokémiai elven hat. Utóbbit felszíni daganatoknál alkalmazzuk úgy, hogy magában a rákos szövetben galvánáramot hozunk létre - magyarázta a főorvos azon eljárások lényegét, melyeket kiegészítő kezelésként (sajnos társadalombiztosítási támogatás nélkül) jelenleg nyolc helyen alkalmaznak az országban. A dolog rendkívül ésszerűnek tűnik, mivel a daganatos és az ép szövet dielektromos állandója nem azonos. A rákos szövetekben többszörösen nyelődnek el a rádiófrekvenciás hullámok, vagyis az elektromágneses tér hatására ezek jobban felmelegszenek, mint a körülöttük lévő egészséges szövetek. A felmelegedés következtében fokozódik a daganat amúgy is felgyorsult anyagcseréje, így a kemoterápiás szerek sokkal hatékonyabban és célzottabban fejthetik ki hatásukat. A rossz vérellátású rákos szövet tápanyagellátása ezzel egyidejűleg romlik, enzimrendszereinek működése zavart szenved, ami a kóros sejtek pusztulásához vezet. A hipertermia lehetővé teszi, hogy a sugár- és kemoterápiát alacsonyabb dózisokban alkalmazzák, megkímélve a beteget a kellemetlen mellékhatásoktól. Fájdalmatlan módszerről van szó, ami a komplex onkoterápia részeként, kémiai és sugárterápiával vagy immunstimuláló eljárásokkal együtt alkalmazva javítja a páciens esélyeit. A betegségek gyógyítása mindig újabb kihívások elé állítja az orvostudományt. Különösen igaz ez a daganatok esetében, mert bármilyen kezelést is alkalmazzanak önmagában, mindig maradnak rákos sejtek, amelyek ellenállóvá válnak a kémiai szerekkel, a radioterápiával vagy a hőhatással szemben. Ez indokolja a módszerek együttes, egymást kiegészítő használatát. Dr. Dani Árpád elismeri, hogy az onkológusszakma egy része fenntartásokkal fogadja a hipertermiát, mondván, hatékonyságának igazolására hiányoznak a tudományos igényű klinikai kísérletek. Való igaz, hogy eddig csak néhány ilyet publikáltak, azt is külföldi vizsgálatok alapján, de tudni kell, hogy ezt az eljárást Magyarországon mindössze öt éve használják, és a világ más országaiban sem sokkal hosszabb ideje. A hivatalosan elfogadott, úgynevezett randomizált kísérletekhez ennél több idő szükséges. Véleménye szerint mindez nem ok arra, hogy tudománytalannak minősítve bárki elutasítson egy olyan lehetőséget, amivel a kezelt betegeknél érzékelhető eredményt sikerült elérni. Azon a magánklinikán, ahol mellékállásban hipertermiával foglalkozik, három év alatt hat-hétszáz rákos beteget gyógyítottak. Zömmel olyanok kerülnek hozzájuk, akik már túl vannak minden egyéb kezelésen, és gyakorlatilag lemondtak róluk az orvosok. Ezekben az esetekben az is jelentős eredmény, ha csökken a daganat, ha sikerül a tünetmentes időszakot és a túlélést meghosszabbítani, ha enyhül a fájdalom, javul az életminőség. Számos előrehaladott állapotú betegnél azonban a komplex onkoterápia részeként tartós, teljes daganat-visszafejlődést is el lehetett érni. Ahogy a főorvos fogalmazott: „A háborút elveszíthetjük, de egyre több csatát megnyerünk.” Szeptember 26-30. között Brüsszelben rendezték meg a második európai emlőrákkonferenciát, amelyen lapunk egészségügyi témákkal foglalkozó újságírója is részt vett. A kiutazás lehetőségét a Naplóban kéthetente megjelenő egészségoldalakkal, egy szakújságírói pályázaton nyerte el. Az onkológusok kiemelkedő rendezvényén közel háromezer szakember hallhatta az emlőrák valamennyi aspektusát felölelő előadásokat. A megelőzésről és a szűrés jelentőségéről, a diagnózis és a terápia különböző lehetőségeiről, a betegek és hozzátartozóik pszichés támogatásáról, valamint a hazánkban ma még kevésbé elterjedt mellrekonstrukcióról egyaránt szó esett. Több előadás foglalkozott a gyógyszeres kezelés fő újdonságának számító taxonszármazékokkal, de a jövőben várhatóan mind nagyobb jelentőségűvé váló immunterápiával is. A betegek kórelőzményét dr. Dani Árpád vagy valamelyik orvoskollégája tekinti át, mielőtt a hipertermiás kezeléssorozatot megkezdenék Magyarországon tavaly június óta létezik az úgynevezett rákregiszter, amelybe folyamatosan gyűjtik az adatokat. A friss emlődaganatos megbetegedések számára ma még csak becsléssel, a halálozási statisztikából lehet következtetni. E szerint 1998-ban 2300 fölött volt az emlőrákban elhunytak száma, ami nagyjából az új esetek egyharmada. Évente tehát körülbelül hétezer nő szembesül a ténnyel, hogy emlőrákja van. Amerikában minden kilencedik, nálunk minden tizedik-tizenegyedik nőnek valamikor az élete során emlődaganata lesz. Ám ott a betegeknek „csupán” 49 százalékát veszítik el, míg nálunk 100 emlőrákosból 70-et. Magyarországon ez a betegség a nők első számú rákhaláloka, és a második leggyakoribb halálok a nők összes elhalálozását tekintve. Minél fiatalabb korban alakul ki a daganat, annál rosszabb a prognózisa, és sajnos ma már nem számít ritkaságnak a huszonéves beteg. Az okokra vonatkozóan több a feltételezés, mint a bizonyíték. Kockázati tényezőnek számít, ha valaki soha nem szült gyermeket, ha szült, de csak egyszer, ha szült, de viszonylag késői életkorban, illetve szült, de nem szoptatott. Az emlőrák kialakulásában szerepet játszhat a stressz, a dohányzás, a túlsúly és a hormonháztartás zavara, ugyanakkor a genetikai meghatározottság mind nyilvánvalóbb. A gyógyulás szempontjából nagyon fontos a korai felismerés, ehhez pedig szűrésre és az eredmények szakszerű kiértékelésére van szükség. De mindenekelőtt el kellene jutnunk odáig, hogy a nők maguk komolyan vegyék a veszélyeztetettségüket, rendszeresen végezzék el az emlők önvizsgálatát, és a legkisebb gyanú vagy rendellenesség esetén is haladéktalanul forduljanak szakemberhez. Központokban a betegekért Az Országos Onkológiai Intézetben prof. dr. Láng István, az egyik onkológiai belgyógyászati osztály vezető főorvosa tölti be azon bizottság elnöki tisztét, amely az emlőrák kezelésében világszerte jó eredménnyel használt, taxán hatóanyagú készítmények úgynevezett különkeretes (vagyis teljes egészében az egészségpénztár által finanszírozott, így a betegek számára ingyenes) felhasználását személyre szólóan, de kizárólag szakmai szempontok alapján bírálja el. Intézetünk az alapkutatástól a klinikai diagnosztikán át a fekvő- és járóbeteg-kezelésig rendkívül sokirányú tevékenységet folytat. A pontos diagnózis felállítását a legkorszerűbb képalkotó berendezések segítik, a terápiában a sugárkezelés, az onkológiai sebészet, valamint a belgyógyászati onkológia valamennyi eljárása bevethető. Betegforgalmunk jellemzésére csupán egyetlen adat: míg más, átlagos forgalmú kórházakban legfeljebb néhányszor tíz, addig nálunk hétszáz körüli emlőműtét történik évente - mutatta be röviden az ország első számú onkológiai intézményét. Az emlőrák az egész világon óriási problémát jelent — folytatta a szakember. Előfordulásának gyakorisága és az emlőrákos halálozások száma Magyarországon egyaránt növekedést mutat, miközben a legfejlettebb országokban stagnál vagy csökken. Feltehetően évekbe telik, míg nálunk is megfordul a tendencia, így már azt is eredménynek tekinthetnénk, ha mérséklődne a növekedés. A külföldön és hazánkban is elfogadott terápiás szemlélet lényege, hogy az emlőrák kezelésében minél több szakma képviselői vegyenek részt. Ennek értelmében az emlőrákos betegeket olyan korszerű technikával felszerelt központokban célszerű gyógyítani, ahol az onkológiai képzettségű - ezen belül is a rosszindulatú emlődaganatok terén kiemelkedő tapasztalat - sebész mellett felkészült sugárterapeuta, erre a betegségcsoportra szakosodott patológus (kórszövettannal foglalkozó szakember), valamint speciális ismeretekkel is rendelkező belgyógyász-onkológus dolgozik. Utóbbinak a kemo-, a hormon- és a jövőben mindinkább előtérbe kerülő immunterápiához, továbbá a tüneti kezeléshez is értenie kell - vázolta dr. Láng István azt az irányvonalat, amelynek megvalósítására hazánkban is törekszenek. Ez az elv érvényesült akkor is, amikor az országban kijelölték a jelenleg működő tíz taxoncentrumot. A bevezetőben említett különkeretes felhasználásra kizárólag ezek a központok jogosultak, ám ez nem jelenti azt, hogy mások ne juthatnának hozzá a korszerű készítményhez. A taxán hatóanyagú szereket a hazai kórházak valamennyi onkológusa alkalmazhatja, viszont a költség az intézményeket terheli. A beteg számára a kezelés ilyenkor is ingyenes. A főorvos hozzátette: nem mindenkinek kell taxont adni, hiszen a kezdeti stádiumban lévő betegek nagy biztonsággal meggyógyíthatók műtéttel és sugárkezeléssel. Később már szükség lehet úgynevezett szisztémás kezelésre (hormon- vagy kemoterápiára), míg a taxonok alkalmazása csak az előrehaladott állapotú betegek esetén indokolt. Dr. Láng: A hatékony terápia ma már személyre szabott Az emlődaganatok gyógyszeres terápiájában az elmúlt tíz évben kezdték el alkalmazni, és ma már egyre elterjedtebben használják az úgynevezett taxánokat. A hatóanyag megtalálása Arthur Barclay botanikus nevéhez fűződik, aki az Északnyugat-Amerikában honos, rendkívül lassan növekvő csendes-óceáni tiszafa (Taxus brevifolia) kérgéből vonta ki a leukémiás sejtek növekedését gátló paclitaxelt. A hatóanyagot 1967-ben izolálták, hatásmechanizmusát 1977-re sikerült tisztázni, és 1984-ben a klinikai kísérletek is megkezdődhettek. Az 1989-től folytatott nagyarányú kéregbegyűjtés azonban kiváltotta a természetvédők haragját, ezért a gyógyszer alapanyagának biztosításához más megoldásokat kellett keresni. Kiderült, hogy a különböző taxusfajták, főként az európai tiszafa (Taxus baccara) újratermelődő tűleveleiből olyan hatóanyag nyerhető, amelynek felhasználásával félszintetikus úton kétféle taxont (paclitaxel és docetaxel) is elő lehet állítani. A taxánok ez idáig egyedülálló, ismeretlen mechanizmussal gátolják a daganatos sejtek növekedését. Ezért és a meggyőző terápiás eredmények miatt válhattak a gyógyszeres kezelés széles körben alkalmazott újdonságává. (Forrás: Magyar Onkológia 44,79-90, 2000, dr. Nagykálnai Tamás) Az oldalt írta: S. Bonnyai Eszter