Napló, 2007. március (63. évfolyam, 51-76. szám)

2007-03-14 / 62. szám

• • 14‘NAPLÓ--------------------------------------------------------Ünnep ------------------------------------------------------------------------— Zánkai diákokkal a közvitézekről Győrffy Árpád gyorffy.arpad@naplo.plt.hu Az ünnepre készülve néhány helyi diák arra vállalkozott, hogy a község temetőjében megmutatják nekem az 1848-as szabadságharchoz kötődő zánkaiak síremlékeit. Beszélgetés közben hamar kiderült, az elsős, másodikos kisebbeknek az ünnepét főleg a díszes csákók, a szép zsinóros viselet és a papírzászlók jelentik. S persze a temetői séta miatt kihagyott magyaróra, egy hetedikes kísérőmnek ennél már többet mondott a szabadságharc emléke. Elsős korunk óta mesélnek a tanárok a forradalom vezetőiről, s azokról a zánkaiakról, aki részt vettek a szabadságharcban. Meg az ünnepi műsorokból is sokat megtudhattunk - magyarázza Bárczay Kristóf. így aztán érthető, hogy valamennyire mindegyik '48-as zánkai vitézt ismerik. Persze, nem egyformán. Közvetlenül a temető bejárata mellett találjuk Thury Károly egykori honvéd hadnagy sírját. Az adászteveli születésű egykori pápai diák ott volt Buda visszafoglalásánál is. Bár a községben később 44 éven át református lelkészként dolgozott, a gyerekek számára kicsit ismeretlen volt az élete. A következő síremlék Bozzay Pálé. A kővágóörsi születésű, versírással is foglalkozó fiatal joggyakornok 19 évesen a márciusi ifjak köréhez tartozott. Önkéntes honvédként a fegyverletételig részt vett a szabadságharcban, a végén tizedesi rendfokozattal. Büntetésből besorozták a császári hadseregbe, ahonnan gyenge fizikuma, betegsége miatt 1852 tavaszán szerelték le. Zánkai rokonai fogadták be ápolásra, de alig néhány hónapot élt a faluban, mert 1855 júliusában, 23 évesen meghalt - mesélik a gyerekek. A legjobban őt ismerik, ami nem is csoda, hisz 1998-ban róla nevezték el az iskolát. Bozzay síremlékétől néhány lépésre áll Vadnay Rudolfé, aki belügyminisztériumi fogalmazóként, majd Szemere Bertalan személyi titkáraként dolgozott a forradalom idején. A szabadságharc bukása után egy ideig az ország másik felében a testvérénél lakott, majd az ötvenes évek második felében tért vissza zánkai birtokára, ahol a gazdálkodás mellett jogi és nyelvtudományi kérdésekkel foglalkozott. A reformkor ismert alakjaival később is szoros kapcsolatot tartott, így Jókai Mór is sűrűn ellátogatott hozzá Füredről. A gyerekek innen a negyedik sírhoz vezetnek. Az első három hatalmas síremléktől eltérően Herczeg Jánosé csak egy apró kő a temető széléhez közel. Az akkor 31 éves takács közlegényként végigharcolta a szabadságharcot, majd visszatért falujába a mesterségéhez. Róla igazán keveset tudunk. - Én szívesen vezettem volna Buda visszafoglalását ezredesként. Persze egyszerű honvédként is örömmel ott lettem volna, de tisztviselőként nem nagyon tudnám elképzelni magamat - válaszol Kristóf, amikor arról kérdezem őket, a négy közül melyik példáját követnék. Sokhegyi Veronika is inkább a harcok vezetője lenne, egyedül Bertalan Ivettnek tetszik a hivatalnok, személyi titkár Vadnay Rudolf példája. - Most sem lehet mindenkiből vezér. Én például politikus biztosan nem lennék - kapcsolódik a beszélgetésbe Kőváry Piroska. - Az nem is nagyon lényeges, hogy ki a nagyobb, hisz mindenkinek megvan a feladata. - Én szívesen lennék közkatona is - mondja Veronika, aki az előbb még vezetni akarta a harcokat. - A vezetők sokszor másképp gondolkodnak, pedig magukban hiába vannak, ha nincsenek jó közkatonák. Mielőtt teljesen ünnepi magaslatokba szállnánk, Ivett visszahúz bennünket a földre hétköznapi példájával. Sajnos igazán a közkatonák sem értik meg mindig egymást, ahogy sokszor mi sem mondjuk el a véleményünket az osztályban a másik munkájáról. Pedig nagy szükség lenne rá. Egy osztályközösségben, de máshol is azonnal szólni kell, ha valaki valamit elront. Ezen aztán nagy vita alakul ki. Elismerik, hogy Ivettnek igaza van, de azt mondják, sokszor mégis jobb hallgatni, mert az őszinteség miatt elveszthetjük barátainkat. Persze, ha nem szólunk azonnal a problémákról, akkor később még nagyobb lehet a baj. A közvitézek szerepe kapcsán ennyire jutottunk az ünnepről beszélgetve a zánkai diákokkal. Akár tanulhatnánk is tőlük. Most sem lehet mindenkiből vezér. Én például politikus biztosan nem lennék A zánkai diákok minden évben megemlékeznek a falu '48-as hőseiről, így az iskola névadójáról, Bozzay Pál honvéd költőről is. A közkatonák sem értik meg mindig egymást, ahogy sokszor mi sem mondjuk el véleményünket a másik munkájáról. Pedig nagy szükség lenne rá Fotó: Győrffy Árpád N M otta: „Nehéz a liberális világegyház papjának lenni korábbi eretnekként Kelet- Közép-Európában. (...) Kedves keleti liberálisok, européerek, ne zavarjatok - intézzétek el magatok a barátaitokat!" (Lengyel László) Az évtized végére, 1989-re Kelet-Közép-Európában megszületett a sajtószabadság és a demokrácia, igaz, hogy egy kis késéssel, kétszáz évvel a francia forradalom után, de mégiscsak belső erők sikereképpen - írja Konrád György 2006-ban Magyarországon a lengyel rendszerváltást elemezve, pontosan rögzítve: „A legintenzívebb hatása két barátnak volt, az egyik a nemrég elhunyt Jacek Kuron (cigaretta, vodka, széles váll, farmering, erős torokhang, a saját szobájából kisugárzóan is vezéregyéniség), a másik Michnik, aki a maga hiányos franciatudásával, szenvedélyesen szólni kívánó dadogásával, beszédes fintoraival és hatalmas kacagásával számomra minden lényegeset közölni tudott." Ma is tud. Hirtelen rázizzentünk most mi magyarok, mert a közelmúltban bemutatták egy új könyvét. Néhányan, mások, már odafigyeltünk rá évtizedekkel ezelőtt, szamizdatnak hívták még azokat a véletlenül sem hivatalosan terjesztett kiadványokat (sőt!), de nem is ez a fontos. A lényeg, aki akarta, a nyolcvanas években olvashatta már Adam Michnik írásait. Jogosan nagy pofonnal járó nagy szó, ha merem kijelenteni: kolléga. Zsurnaliszta. Michnik a kortárs politikai újságírás egyik legjelentősebb személyisége, egykori lengyel disszidens, a KOR (Munkásvédelmi Bizottság) és a Solidarnosc (Szolidaritás) társalapító tagja, jelenleg a Gazeta Wyborcza (Választási Újság) főszerkesztője. Vérbeli politikai esszéista, aki a kilencvenes évektől ugyanúgy tisztában volt a leírt szó súlyával, mint anno a hadiállapot hónapjaiban. írt és írt, pontosabban olvasott és írt minden élethelyzetben, börtönben, internálótáborban, szanatóriumban, a lapkészítés napi robotja közben vagy erővel kiszakítva magát az értekezletek és konferenciák láncolatából. Már főszerkesztőként azzal vádolták meg, hogy afféle kozmopolita. Mondta erre - s ilyenkor jó ám magyarnak lenni, mert mi még érthetjük is ezt, ha akarjuk -, ő olyan kozmopolák. „Egy közepes nagyságú nemzet polgára vagyok. A nézőpontom ezért különleges: másként látom a dolgokat, mint egy nagy nemzet polgára, és azoktól is különbözöm, akik egy kis nemzet fiai. A nagy nemzetek közé tartozik a német, a francia, a spanyol és a brit. Kis nemzet a skót, a katalán, a szlovén és a szlovák. Kis nemzetnek azt tekinthetjük, amelyiknek időről időre a létezése is megkérdőjeleződik. A nagy nemzetek nem szembesülnek hasonló kihívásokkal." írja Adam Michnik ellenzékből. Adódik ehhez egy oppozíció, talán így könnyebben felfejthető, forduljunk bátran a nagy francia és európai gondolkodóhoz, Alexis de Tocqueville-hez: „Ha igaz, hogy számos konzervatív valójában csak azért védi a kormányt, hogy megóvja a pozícióját és javaslatait, úgy is igaz, hogy számos ellenzéki csak azért támadja a rendszert, hogy a maga számára szerezze meg ugyanezeket a javakat. Sajnálatos tény, hogy a közéletben tapasztalható hataloméhség és az a törekvés, hogy a hatalmasok az adófizetők pénzén élősködjenek, nem egy bizonyos politikai párt sajátja. Olyan kór, amely az egész nemzetet megfertőzi és gúzsba köti.” Nyilván olcsó trükk lenne most akár általánosítani, vagy (a mai) napi politika szintjén karistolni. Ne tegyük saját jogunkból! De fogadjuk el Michnik szavait: „...szeressük a Nyugatot, csodáljuk Montesquieu-t, rajongjunk Felliniért, tanulmányozzuk Camus-t, ám eközben tartsuk jól észben, hogy valójában csak magunkra számíthatunk. Azokban az években a demokratikus ellenzék filozófiája erre a csak magunkra számíthatunk alapelvre épült. Annyi szabadságunk lesz, amennyit képesek leszünk saját magunknak kivívni." Soha több igazságot, de ennyit mindenképpen. Enynyit gondoltunk mondani forradalomról és szabadságról Adam Michnik közreműködésével. Sajtónap lévén tennénk hozzá még a lengyel újságíró üzenetét, miszerint az újság mint „...árucikk különbözik a cipőtől vagy a pasztától, mivel az újság eladása speciális hozzáállást igényel. Az újságok értékekkel foglalkoznak. Egy újság nyelvezetet kínál a közéleti vitákhoz. Egy újságnak az ószövetségi prófétákhoz kell hasonlatosnak lennie, legalábbis abban, hogy képes tetemre hívni akár magát a fáraót is. Nem, ezt nem fogod megtenni! Nem teheted... Manapság viszont a próféta üzleti háttér nélkül reménytelenül az elefántcsonttoronyba szorul, pörölhet a szűkebb családjával, ha egyáltalán. Ugyanakkor az a lap, amelyik kizárólag üzlet, cinikus, sőt egyenesen demoralizáló képződmény." Ez a kör az eddig leírtakkal együtt itt és most zár. Természetesen lehet tovább bővíteni (feszíteni), amenynyiben indokoltan érdemes- Armás János armas.janos@naplo.pl.hu Adam Michnik Hogyan készítsünk kokárdát? A szalagot elfelezzük. Az egyik darabnak a két végét összevarrjuk. Utána a zöld szélénél le-föl öltéssel végigvarrjuk, majd összehúzzuk a cérnát és elvarrjuk. A másik darab szalagot félbehajtjuk és a kokárda hátuljára öltjük. Figyeljünk rá, hogy helyes legyen a színsorrend. Ha 2007.03.14. szerda Az összetartozás jelképe a kokárda Szabó Péter Dániel szpdl@naplo.pl.hu A trikolórt, a háromszínű zászlót Európában a francia forradalom tette „divatossá". A párizsi események ihlették meg Szendrey Júliát is, amikor március 15-én megvarrta és Petőfi mellére tűzte a ma ismert kokárdák első példányát. Nincs és talán soha nem is volt a világon olyan népcsoport, amelynek ne lenne, ne lett volna valamilyen jelképe, ami a közösségük összetartozását fejezi ki. Ilyen szimbólum a nemzetiszínű kokárda is, amely Petőfi Sándor nevéhez köthető. A költő naplójában az is olvasható, hogy miközben ő a Nemzeti dalt írta, felesége nemzetiszín főkötőt készített magának. Bár ez utóbbi nem élte túl a XIX. századot, az események hatására a magyar színhármas (a piros az erőt, a fehér a hűséget, a zöld a reményt jelképezi) vált a hivatalos lobogóvá. A piros-fehér-zöld színhármas meggyökereztetése azonban nem kizárólag a márciusi ifjak érdeme, ők csupán „rehabilitálták" a nemzeti színeket. A trikolór először Mátyás korában tűnt fel egy pecsétnyomón, de ekkor még messze állt attól, hogy országszerte ismert legyen. A háromszínű szalagot viszom már a XIX. század elején is hordták, többek között József nádor felesége, Anna Pavlovna is. A kokárda történetébe nem csupán a felívelés, hanem a tiltás évei is beleivódtak. Az 1848-as forradalom leverésétől a kiegyezésig senki sem hordhatta, mint ahogy a Tanácsköztársaság is inkább a nemzetközi vörös színt részesítette előnyben. A Kádárkorszakban csupán a nem hivatalos ünnepeken viselt kokárdát nézték rossz szemmel, hiszen abban a függetlenség vagy épp a szovjetellenesség jelképét vélték felfedezni, a kezünkben tartjuk, a bal oldalra kerüljön a piros, így amikor felveszszük, a jobb oldalon lesz e szín. Biztosítótű segítségével erősítjük fel a ruhára. Hozzávalók: 30 centiméter hosszú és két centiméter széles nemzetiszínű szalag, zöld cérna, varrótű, biztosítótű. Kokárdás fiatalok márciusi ünnepségen Fotó: archív