Napló, 2011. április (67. évfolyam, 76-100. szám)

2011-04-17 / 16. szám, Vasárnapi Napló

2011. ÁPRILIS 17., VASÁRNAP INTERJÚ Névjegy született 1946. április 5., Budapest. Énekes, gitáros, zeneszerző, szövegíró. A magyar beat­­muzsika megteremtője. 1964-től az Illés együttes tagja. 1973-TÓL a Fonográf steel gitárosa. 1978-TÓL önálló estjei vannak. Koncz Zsuzsa és Halász Judit dalainak szövegírója és néha zene­szerzője. Az Artisjus Szerzői Jogv­édő Egyesület elnöke. SZOT-díj (1981), Kossuth-díj (2000), Fonogram Életműdíj (2011). 7 Bródy János Néhány napja, április 5-én ünnepelte 65. születésnapját Bródy János. A dal erejében ma is ugyanúgy hisz, mint a 60-as években, amikor a beatnemzedék a világ megváltására készült. A MŰVÉSZ NEM BÚCSÚZIK, CSAK ALKOT A nyugdíjaskor előnye az ingyenes utazás, hát­ránya a fáradékonyság. Bródy János mégsem sza­kít a zenével. Ha hívják, és bírja a lába, addig színpadra viszi gitárját, dalait és gondolatait. A politika hibáit is kriti­kus szemmel figyeli. Árvay N. Tivadar - Az Illés együttes legenda, Bródy János még sincs előtér­ben. Nem szeret szerepelni? - Nem érzem így, noha való­ban nem vagyok nyomulás tí­pus. Aki színpadra áll, abban van némi exhibicionizmus, ka­maszként én is ilyen voltam. Szerettem volna megmutatni magam, hogy észrevegyenek, fő­leg a lányok, de alapvetően in­kább szórakoztatóipari háttér­munkás vagyok. Szerző, szöveg­író, de nem frontember. - A szólókarrier nem front­emberséget jelent? - Kicsit az, és mégis más. Én nem zenekarral a hátam mögött kezdtem, hanem „Az utca má­sik oldalán” című kis előadói es­temmel az Egyetemi Színpadon és a Várszínházban. Írtam ugyanis néhány dalt, amely nem fért bele a zenekar repertoárjá­ba. Ezek a szerzemények kíván­ták a személyes megszólaltatást. - Törvényszerű volt, hogy eljut az egyszemélyes produk­cióig? - Nem. De az estjeimre egy­re többen jöttek. Nemcsak éne­keltem, hanem dumáltam is, bizonyos értelemben a stand up őse volt az előadás. A dalok között mindenféle máshol el nem mondható történettel szó­rakoztattam a közönséget. Né­hány további dalt is írtam, ame­lyek beleillettek a műsorba. 1980-ban jelent meg az első szólóalbumom, a Hungarian Blues. Annak a lemeznek a si­kere avatott előadóművésszé, s ekkortól váltak rendszeressé a meghívásaim. - Belefáradt a zenekarosdiba? - Túl voltunk az Illés felbom­lásán, és a Fonográfban is voltak feszültségek. Éreztem, hogy könnyen szétválhat a tagok útja. A dalaim túlságosan szövegcent­­rikusak voltak a zenekar reper­toárjához képest. Az előadóes­tek jól jöttek nekem, mert kicsit többet, mást, személyesebbet le­hetett vele kifejezni. Abban az időben ugyanis a dalok szövegé­be sokkal több szorult, mint amennyi a kultúrpolitika gondo­san ápolt virágoskertjén belül kimondható volt, s ebből lett né­ha probléma. A kis klubokban mégis eljátszhattam őket. - A zenekari feszültséget is a szövegei okozták? - Igen, de persze nem csak a dalszövegek. Az énekelt ritmu­­sos szövegeknek egyébként kü­lönös varázsa van. Egy jól sike­rült dalban bonyolult dolgokat lehet úgy tömöríteni, hogy nagy maradjon a hallgató asszociáci­ós tere. Különösen igaz ez infor­mációhiányos időkben. Ilyenkor ezek a dalok sokat jelenthetnek, de a konfliktusok forrásává is válhatnak. Az Illés idejében sok figyelmeztetést kaptam, hogy fogjam vissza magam, mert a te­vékenységem akadályozza a ze­nekar sikerét. 73-ban a miskol­ci popfesztivál után államelle­nes izgatással vádoltak. Ez már az én balhém volt, és csak Koncz Zsuzsa állt ki mellettem. A Fonográf idején nagyítóval bo­garászták minden leírt soromat. El kellett fogadnom, hogy egy zenekar tagja vagyok, és csak addig feszíthetem a húrokat, amíg az együttes működését nem veszélyeztetem. 1981-ben újra összeállt az Illés, és a kon­cert sikere nem tett jót az egyéb­ként Kelet-Európában világhírű Fonográfnak. Ugyanebben az évben Szörényi Leventével meg­írtuk a Kőműves Kelement, majd 83-ban az István, a királyt, s végül - talán, mert a szerzősé­günk került előtérbe - 1984-ben Levente bejelentette, hogy nem kíván többet a színpadon éne­kelni. Ettől kezdve az önálló est­jeim jelentették azt az örömöt, amit a gitározás és a dalok okoz­tak. Azok olyan idők voltak, amikor azt érezhette az ember, hogy a dalok fontosak és jelen­tős szerepet játszanak egy új vi­lág eljövetelében. - 1989-ben eljött ez az új világ? - A dalaim szövegeiből kide­rülhetett, hogy nem vártam cso­dát. Nem hittem az illúziók­ban, és tudtam, hogy a szebb jövőt ígérő hirde­tésekről lemaradt a kockázatokra és mel­lékhatásokra figyel­meztető jelzés. Az én gondolkodá­somat a 60-as évek szellemi­sége határozza meg, az, hogy a környezetünket - a természet mellett a társadal­mi környezetre is gondolok - nem legyőzni kell, hanem meg kell tanulni együtt élni vele. De a hazai politikai élet jelentős sze­replői nem a megegyezésre töre­kedtek, hanem polgárháborús forgatókönyveket írtak. Az Ist­ván, a királyban vázolt, történel­minek tekinthető magyar konf­liktushelyzet, amelyben a nem­zeti önazonosság vágya és a nemzetközi integráció vagy Köl­­cseyvel élve a haza és a haladás tragikusan egymásnak feszül. Ez a helyzet állt elő a rendszer­­változás után is, és a szekértá­borok között egyre nehezebbé vált a közvetítők szerepe. Erre a szembenállásra most még ráerő­sít a kétharmados kormánytöbb­ség, amely mindenfajta egyezte­tési hajlandóság nélkül akarja a világképét a társadalomra kény­szeríteni. A hatalomban elural­kodó kontraszelekció, a függetle­nül működő szerveződé­sek elsöp­rése, a ci­vil társa­dalom lassan kialakuló polgári öntudatának rombolása belátha­tatlan következményekhez vezet. Ideig-óráig eredményezhet biz­tosnak látszó hatalmi pozíciót, de a társadalmat nem tudja fel­emelni a nyugati demokráciáktól irigyelt életszínvonalra. És ami a jelenlegi kormányzat néhány tár­sadalomformáló ideálját illeti, az a történelmi lomtárakból elősze­dett kacatnak, lejárt szavatossá­gú, kiselejtezett anyagok újrafel­használásának tűnik a számom­ra. Semmiképpen sem illeszthe­tő egy XXI. századi európai or­szág társadalmába. - Egyszer azt mondta, hogy nem megy vacsoracsatákra és nem ül be tehetségkutatók zsűrijébe. Az előbb említett problémákra utalva, nem érzi úgy, hogy ezzel elzárkózik an­nak a lehetőségétől, hogy részt vegyen a társadalmi tu­dat formálásában? - Nem érzem úgy, hogy a mű­ködésemnek nincs terepe és nincs szerepe. Nem gondolom, hogy a személyem a fontos, in­kább a szövegeim, a dalaim, a műveim azok, amelyeket el sze­retnék juttatni a közönséghez. Kínlódva veszem tudomásul, hogy ehhez időnként a szemé­lyes ügyeimet is közszemlére kell bocsátanom. A híres embe­rek magánélete mindig foglal­koztatta a közvéleményt, de a bulvármédia sajátos vonása, hogy a valódi teljesítmények ér­tékelésével nem foglalkozik. So­kan vannak, akik hozzám ha­sonlóan inkább hátrahúzódnak, ha azt érzik, hogy csak a háló­szobájuk a fontos. Én sem szere­tem a magánügyeimet kitereget­ni. A média kitalálta magának azt az embertípust, akinek nincs teljesítménye, de hajlandó a tel­jes személyiségét beáldozni. Őket nevezi a köznyelv celeb­­nek. A tehetségkutatók sem a te­hetségekről szólnak, hanem csupán a nézettségért folytatott küzdelmek. - De ha például MTV Iconnak választanák önt vagy az Illés zenekart, azt örömmel fogadná? - Az ellen természetesen nem tiltakoznék. De őszintén szólva már nem szívesen mutogatom magam, mint mondtam, sosem voltam frontember, szeretek a háttérben maradni. - Ezért nem adott ki lemezt az elmúlt években? - Tartok attól, hogy a fizikai hanghordozó előbb-utóbb meg­szűnik. A fiatalok zenehallgatá­si szokásai már nem kötődnek cédék és más hanghordozók megvásárlásához. Örömteli, hogy a világhálón minden elér­hető, csak nincs megoldva, hogy amikor ezért fizetnek - hiszen a technikai eszközök, a hozzáfé­rés sok pénzbe kerül­­, akkor ebből a szerzők is megkapják a méltányos részüket. Ma az a szemlélet él, hogy az ingyenes zenehallgatás állampolgári jog. De ha ez így folytatódik, nem lesz kiadó, aki megjelentet al­bumokat, s az új produkciók egyre nehezebb helyzetbe ke­rülnek. - Néhány napja lett 65 éves. Sok pályatársa már elbú­csúzott. Ön is tervezi a hat­­­tyúdalát? - Nem gondolom, hogy egy alkotóművésznek el kell bú­csúznia. Alkot, amíg él. Legfel­jebb kevesebb fellépést vállal. Egyébként abból az alkalom­ból, hogy néhány napja való­ban ingyen szállít a tömegköz­lekedés, az EMI megjelentette három régebbi lemezem dala­it digitálisan felújítva. Szep­temberre egy új zenei anya­gom is elkészül, ahhoz valószí­nűleg koncertek is kapcsolód­nak majd. Megpróbálom da­lokba tömörítve megfogalmaz­ni azt a hangulatot, amire talán a déja vu kifejezés a leginkább találó. Miután jól emlékszem, milyen volt az a régi maszka­bál, gyakran érzem úgy, hogy ezt is, ami most van, mintha láttam volna már. Hogy med­dig csinálom? Amíg vannak, akik szívesen hallgatják a da­laimat és akadnak vállalkozó kedvűek, akik feltolnak a szín­padra. Rezignált nyuggerként ugyan az ember már nem olyan mozgékony és nem sze­ret annyit utazni, de azért ez még nem a végjáték. Hogy meddig csinálom? Amíg vannak, akik szívesen hallgatják a dalaimat és akadnak vállalkozó kedvűek, akik feltolnak a színpadra.

Next