Napló, 2018. április (Veszprém, 74. évfolyam, 76-99. szám)

2018-04-07 / 80. szám

4 -------------------- ERDŐ A domb tetején éltünk, amit kör­­beölelt a hatalmas rengeteg. Sok kunyhó állt ott. Az építőanyagot mindig a természet adta. De az erdő el is vette a jussát. Néha kis­gyermekek kószáltak el, bele a sűrű sötétségbe, hogy soha ne térjenek vissza. Volt, hogy életerős férfiak felfegyverkezve indultak vadászni - soha többé nem látta őket senki. Az erdő nem szerette, ha vala­ki kényére-kedvére járja őt, ám a szélére épp csak bemerészkedő favágókat megtűrte - de másnap a kivágott fák helyén újabbak ma­gasodtak. Sokszor úgy tűnt, az erdő közelebb kúszott a faluhoz, szinte megfojtva azt, máskor pedig mint­ha több száz métert hátrált volna, ahogy a patak nyaldossa a vízből épp kilátszó követ. A fából épített kunyhókat is szögek nélkül kellett megépíteni, hisz bármilyen ék vagy vas építőelem kipotyogott, és ösz­­szedőlt volna az egész. Ha azonban a faelemeket csak egymásba illesz­tették, olyan erősen tartotta őket valami együtt, hogy a legvadabb szélvihar sem tehetett kárt a kuny­hóban. Ha az ember egyedül maradt a falu közepén rakott tábortűz mel­lett, hallotta, ahogy üvöltenek a fa­hasábok, körös-körül pedig az erdő vad morajlását. Amikor csak hirte­len pillantott valaki is a fák közé, hatalmas, sötét árnyalakok moz­gását látta, de csak egy pillanatra. Rögtön azután már minden megint rendben volt, és ilyenkor azt gon­dolhatta, hogy csak képzelődött. De valahogy megbelül, mélyen tud­ta, hogy mindez megtörtént. Ott játszódott le a szeme előtt, és soha többé nem tudott úgy tekinteni az erdőre, mint valami élettelen dologra, hanem elkezdte tisztelni és rettegni tőle. Ezért a faluban a favágókat na­gyon tisztelték, ugyanakkor kissé furcsállták, ki is közösítették őket. Ők maguk is mindig a világosban maradtak, és éppen csak a leg­szélső fákat vágták ki, legyen az bármilyen nagy vagy csenevész, és Lecze Bence azonnal behúzták a fafeldolgozásra kialakított kunyhóba. Ennek a ház­nak a falait időnként erős gyanta­réteg lepte el - az öregek azt me­sélték, hogy a kunyhó fái siratják haldokló testvéreiket. Ilyenkor ősi dalokat kezdtek énekelni a favágók, ettől pedig megnyugodtak a fák, a gyantázás is alábbhagyott, s ha a tűz körül énekeltek, a lángok közé dobott fák üvöltése is elcsendese­dett. Édesapám is ilyen favágó volt, három másik társával együtt. Mindig együtt dolgoztak, más­képp nem győznék, mondta, mikor megkérdeztem, miért nem egyedül megy. Azért néha bemerészkedett az erdőbe, mikor háromévesen le­döntött a láz, csak ott nőttek olyan bogyók, amelyek segíthettek. Ve­szedelmes kór volt, sok embert vitt el. Néha a saját kedvtelésére is bejárt, dúdolt a fáknak, simogatta őket. Talán bocsánatért esedezett, sosem tudtam meg. A másik három favágó viszont soha nem ment be egyszerre az erdőbe, mert az erdő mindent megtett volna, hogy meg­gyilkolja azokat, akik a testét min­dennap megcsonkítják. Aztán nem járt többet az erdőbe, de engem kitanított. Sokszor azon kaptam, hogy az erdőtől biztonsá­gos távolságban ül, bámul befelé a homályba, és közben suttog. Soha nem kérdeztem meg tőle, hogy mit, a falubeliek pedig úgy tartot­ták, hogy belebolondult az erdőbe, miközben ezt a veszélyes hivatást űzte. Néhányszor bizonytalanul elindult az erdő felé, szinte imbo­­lyogva, ám mindig megfordult, és végül bement a házába. A kunyhó falát belülről vastag gyantaréteg borította, pedig odabent sohasem vágtak fát, és a tűztől is ódzkodott. Azt mondta mindig, nem szeretné tovább kínozni a fákat. Az erdő ha­ragudhatott rá, hiszen láttam rajta, hogy mennyire vágyik arra, hogy bemehessen a sűrűségbe, hogy ott újra otthon érezze magát - de sosem mert bemenni. (Az ember negyven év favágás után megérzi az erdő legapróbb rezdüléseit, s a legkisebb fuvallatból is tudja, mi bántja éppen.) Aztán lassan meg­halt. Közben én vettem át a helyét. Most már én jártam az erdőt cél­talanul, kántálva, bogyókért, min­denért. Az erdő befogadott, vagy legalábbis megtűrt, ahogyan előtte édesapámat is. A kunyhóban lak­tam én is, ahol ő, és megértettem, miért nem sanyargatja tovább a fákat. A kunyhó fala belülről csupa gyanta volt, néhol látszott a friss folyások nyoma. Talán a fák sirat­ták meg őt. Kérésére bevittük az erdőbe, és oda temettük, ameddig el mertünk menni. A sírhalmon másnap már egy fa állt. Egy napon aztán egy kisgye­rek beszökött az erdőbe. Az anyja a sűrű rengeteg szélén állt, félig nekitámaszkodva egy hatalmas tölgyfának, és hol gyermekét szó­­longatta, hol szitkozódott a sötét­zöld homály felé. Mikor minden ri­­mánkodása ellenére egyikünk sem ment be a gyermekért, elrohant a kunyhójába. Estefelé aztán tűz ro­pogása és dühös ordítozás ébresz­tett mindenkit a faluban. Kimen­tem a kunyhómból, s láttam, hogy a nő, akinek a gyermekét elnyelte a rengeteg, egy fáklyával mindent felgyújt az erdőben. Néhány csene­vész bokor lángra is kapott, ő pedig lassan eltűnt a szemünk elől, már csak a meg-megvillanó fáklya je­lezte, hogy merre jár, de aztán az sem látszott többé. Ugyanott lelt nyugalomra, ahol a lánya. Reggelre különös érzés és ko­pogó eső ébresztett a kunyhóban. Ahogy kitártam az ajtót, sűrű, zöld homály fogadott, a fák kar­nyújtásnyira álltak a kunyhótól. A falu többi része lerombolva, a fák a házak helyén álltak. Kívülről a kunyhómat sűrű gyantaréteg fedte. Az erdő mindent körbefutott, néha deszkavégek látszottak ki a fák alól, vagy éppen használati tárgyak, de egy lélek sem volt sehol. Minden­honnan suttogást lehetett hallani, ám csak a fák álltak ott komoran és sötéten. Leveleikről néha egy­­egy vízcsepp hullott az avarba. A távolban még mindig látszottak a hegységek szürke lejtői, így azok felé vettem az irányt. Persze csak nagyjából tudtam betájolni, így az erdő gondjára bíztam magam, s kántálva-énekelve, magamnál tartva szekercémet, elindultam a vélt irányba. Az eső egy idő után abbamaradt, és olyat találtam, amit még soha: egy kis tisztásra té­vedtem, amely fölött kéken tündö­költ az ég, és a nap is a fák törzsére tűzött. Odafent madarak csicsereg­tek, a tisztás szélén piros gyümöl­csöktől roskadozó fák álltak. Csak álltam és néztem, aztán leültem, és könnyezni kezdtem. Az erdő beljebb egyre sűrűsö­dött. Szakadatlan csak a hegyek irányába mentem, ami folyton vál­tozott. Éjszakánként alig mertem lehunyni a szemem, állandóan éne­keltem a fáknak, s a szekercém feje kezdett kilazulni. Napokkal később is csak az er­dőt jártam, hiába kerestem a he­gyeket. Bármely kis emelkedő re­ménykeltőnek tűnt, de végtelenül elfáradtam. Az erdő nem adott semmiféle eleséget, és már a szom­júság is erősen gyötört. A levelek­ről csöpögő esővíz megmentette az életemet, de sem pataknak, sem tónak nem akadtam a nyomára. Tudtam, hol fog érni a halál, de kitartottam. Szekercém feje az­tán nem bírta tovább, és leesett a nyeléről. Az éles kő végigszántotta a lábamat, széles, vöröslő csíkot hagyva maga után. Mikor lehajol­tam, hogy megvizsgáljam a sebet, láttam, hogy a kibuggyanó vérrel együtt gyantacseppek hagyják el testemet, és eggyé válva tűnnek el az avarban. SZÖVEG NÉLKÜL Könczey Elemér karikatúrája zene A ZUHANY ALATT A döbbenet csöndjének röpke pilla­natai után világszerte egymásnak estek pártolók és felháborodottak, amikor két éve kiderült: Bob Dylan kapja a 2016-os irodalmi Nobel-dí­­jat. Utóbbiaknak egyetlen jó érvük volt: egy amúgy is multimilliomos zenésznek minek odaadni az elis­merést, amely sok más, szintén ér­demeket gyűjtött írón, költőn segít­hetne is? Ám a Nobel nem szociális segély, abban pedig igaza volt a bi­zottságnak, csupán attól, hogy Dy­lan el is énekli a dalait, azokat tel­jesen legitim a líra kategóriájában értelmezni. Már hogy is ne lenne az? Maga a szó­­ líra­­ ugyan ma már a költészet szinonimájaként ismert, ám ókori jelentése lant, pengetős hangszer. A költészet legősibb formája ugyanis a dal. Ép­pen az, ami az úgynevezett könnyű zenének szinte egyeduralkodó mű­faja máig. Az áhítattal, magas írott művészetként olvasott ókori szer­zők, Szapphó vagy Homérosz sem a papirusznak körmöltek: himnu­szaikat éneklésre, ódáikat penge­tős hangszerrel kísért eldalolásra szánták. Csak épp a kotta elveszett, a szöveg meg fennmaradt. Dalszövegírók voltak tehát, és persze költők is: a kettő egyben. So­káig legalábbis egy volt. Csak a re­neszánszban vált el a szöveg a hoz­zá kapcsolódó dallamtól, de még Balassi Bálint is „ad nótám”, azaz dalokra írta sorait. Egészen ponto­san megjelölve, mire is gondolt: „az Palkó nótájára” vagy „arra az oláh nótára, azmint az eltévedt juhokat siratja volt az oláh leány”. Amíg versei egy családi könyvtárból 1874- ben elő nem kerültek, dalosköny­vekben élték túl az évszázadokat, és persze gyülekezetek ajkán, protes­táns népénekekként. Addigra sem halt ki azért az ősi módi, bár Petőfinek állítólag csapni­való hallása és hangja volt, verseiből mégis népdalok lettek, de még Ady is írt dallamra. Az igazán nagyok szinte mind, ha olykor tudat alatt is. Például József Attila. Mert mitől is olyan elementáris mondjuk a Tiszta szívvel? Persze a szavak magukban is azok: „Nincsen apám, se anyám, / se istenem, se hazám...” Leugra­nak a papírról, megmarkolnak és földhöz vernek. De miért nyúlnak belénk ilyen mélyen? A választ a vers születése után néhány évtized­del egy zseniális együttes, a Rex adta meg, amikor 1969-ben elénekelték rockzenei kísérettel, mégpedig a Hej, tulipán, tulipán... kezdetű nép­dal dallamára. Mintha csak tényleg arra írta volna a költő, a szótagszám, a rímelés, minden stimmel. A„népdalra új szöveget” elv egyéb­ként a magyar rockzene kezdetei­től működik, elég az Illés Átkozott féltékenységére vagy Virágéneké­re gondolni, Bródy Ha én rózsa vol­­né úrját nem is említve. A Rex viszont a míves feldolgozások egész sorát indította be (József Attila A hete­dikjét később Hobó tette ismertté, de nekik köszönhetjük azt is), a het­venes-nyolcvanas évek szerencsés magyar lurkói (mi) pedig Weöres Sándort hallgathattak gyerekleme­zen, Halász Judit tolmácsolásában. Az elmúlt két évtizedben Gryllusék adtak ki sorozatot versmegzenésí­tésekből: Cseh Tamás Adyt, Both Miklós Radnótit, Ferenczi György Stumpf András Petőfit, Lovasi András pedig (Heidl György zenéjére) Lackfi János költe­ményeit énekelte fel. Remekül. Újabban a Kávészünet együttes ülteti át a klasszikusokat a legmo­dernebb pophangzásokba, hogy például kiderüljön: a Milyen volt... is könnyedén képes bugyuta nyári nyállá válni. De ne dohogjak! A ti­zenévesek legalább használni kez­dik Juhász Gyula sorait. Merthogy ezek a versek éppen úgy használati darabok, ahogy a popdalok szöve­gei. Csak éppen Balassi csajozós sorait a korabeli urak használták saját udvarlásaikhoz, Lovasié­­it meg mi. Kár tehát széjjelerőltet­ni azt, ami összetartozik: verset és dalt. Persze nem minden vers dal, Oravecz Imre sorai mondjuk csak érzelmi töltetüktől, őszinteségük­től líraiak, zene nem sok van ben­nük. Azonban attól, hogy zenére éneklik, még minden valamirevaló (pop)dal is költészet marad. Nem mintha a dalokat különösebben iz­gatná, hova sorolják őket. Ők akkor boldogok, ha van, aki dúdolja őket a zuhany alatt. IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET helyőrség LAPSZÁMUNK SZERZŐI Bálint Tamás (1985) költő, közgazdász Bék Timur (1997) költő Birtalan Andrea (1995) költő, slammer Demeter Szilárd (1976) író, rockzenész Dezső Katalin (1996) költő Erdős István (1977) író, költő, animátor Farkas Árpád (1944) Kossuth­­díjas költő Farkas Wellmann Éva (1979) költő, szerkesztő, kritikus Lecze Bence (1996) író Lőrincz P. Gabriella (1982) költő Marcsák Gergely (1990) költő, író, zenész Muszka Sándor (1980) költő, író Orbán János Dénes (1973) Magyarország Babérkoszorúja­­díjas költő, író, szerkesztő Pál Dániel Levente (1982) költő, író, műfordító, a Fővárosi Nagycir­kusz dramaturgja Pejri Lea (1996) költő, zenész Polgár Kristóf (1997) költő Szőcs Géza (1953) Kossuth-díjas költő, író Varga Melinda (1984) költő, újságíró, szerkesztő 2018. )

Next