Napló, 2020. május (Veszprém, 76. évfolyam, 102-126. szám)

2020-05-05 / 104. szám

2020. MÁJUS 5., KEDD MAGAZIN NAPLÓ 1­3 Járványok és következményeik Nem újdonság a karantén, melyre az előző korokban többféleképpen reagáltak KÖRKÉP Egy újonnan fel­bukkant vírus hatására a ma embere is kénytelen megtapasztalni a karantén „élményét": a bizony­talanságot, a félelmet a betegségtől, a gazdasági válságtól. Hogyan reagál­tak elődeink a korábbi évszázadokban? Ennek a kérdésnek a megválaszo­lására Déra Eleonóra törté­nész-levéltárost, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Művelődéstörténeti Tan­székének docensét kérte az mta.hu. Spanyolnátha - az első világjárvány Kosztolányi Dezső 90 évvel ezelőtt, 1930 körül Esti Kornél történetébe szőve emlékezett vissza a 20. századi Magyar­­ország legveszedelmesebb jár­ványának tartott, 1918 őszén tömegessé váló spanyolnátha idejére. Az emberek a háború végnapjaiban nemcsak a po­litikai bizonytalanság miatt böngészték a napilapokat, ha­nem a titokzatos járványról, de leginkább annak sikeres leküzdéséről vártak híreket. Csalódniuk kellett: a sajtó el­lentmondásos intézkedésekről, egymást hibáztató politiku­sokról és városatyákról, töme­ges halálesetekről tudósított. A gyászjelentéseket szemlélve sokan érezhették úgy, ahogyan azt Kosztolányi Esti megtudja a halálhírt című novellájában leírta: „Keze a reggeli újságok után nyúlt. Gyorsan föllapozta őket. Winterné nevét kereste a halottak lajstromában, de még nem volt benne. Egyébként csupa gyászjelentés meredt rá, fekete keresztekkel, mint hol­mi fejfaerdő egy temetőben. 178 új haláleset - hirdették a cikkek, szinte ujjongva tető­fokon a spanyoljárvány. - Nem spanyol - gondolta. - Dög­vész, döghalál. A végítélet ez, a végítélet.” Nem véletlen, hogy a jár­ványok történetében elsőként pandémiává, világjárvánnyá növekedő spanyolnátha pusz­títása a pestist juttatta rögtön az emberek eszébe. Magyar­­országon a köztiszteletben álló járványügyi szakembert, Korányi Sándort kérték fel, nyugtassa meg az embereket, a spanyolnáthának nincs köze a pestishez. Miért féltek any­­nyira az emberek a pestistől, mikor a 19. században feltűnt kolerajárványok utolsó hul­lámainak idején (1872-1873, 1892-1893) sokan maguk is éltek? Talán hallottak a fekete himlőről (ami az oltásnak kö­szönhetően a 19. századi Ma­gyarországon már csak lokális járványokat okozott), évről évre féltették gyermekeiket a tavasszal és ősszel rendszerint visszatérő, akkor még akár ha­lállal végződő diftériától, sza­márköhögéstől vagy kanya­rótól. 1348-tól kezdve, közel négyszáz éven keresztül Eu­rópa lakosságának majdnem minden nemzedéke maga is átélte a pestis borzalmát, vagy legalább hallott róla mások el­beszéléseiből. Az első hullám utólagos becslések alapján Eu­rópa lakosságának mintegy 30 százalékát elvitte. Központi parancs érkezett: elzárkózni Mit jelentett az igazi dög­vész, és mi volt rá az emberek reakciója? Részletes magya­rázatot kapunk hazai levéltári források alapján, például Buda tanácsülési jegyzőkönyveiből. 1709 nyarának utolsó nap­jaiban a tabáni rácok között regisztrálták az első fertőzöt­teket. 310 évvel ezelőtt, 1710 tavaszán már több városrész teljes zárlat alá került. Csak idő kérdése volt, mikor helye­zik az egész várost pestiszárlat alá. A döghalál ellen a közép­kor óta egyetlen módszert is­mertek, az érintett terület mi­nél körültekintőbb elzárását, a betegek elkülönítését. A pestis miatt tiltották a mulatozást és a különféle összejöveteleket A fertőzött terület őrzésé­ben és ellátásának megszerve­zésében fontos szerep jutott a katonaságnak. Az érintett te­lepülés irányítását átmenetileg egy vegyes bizottság vette át, élén a katonaság képviselőjé­vel. A Rákóczi-szabadságharc utolsó éveiben az egész ország­ban gyorsan terjedt a pestis. A bécsi udvar ezért - a hazai jár­ványok történetében először - központi irányelveket dol­gozott ki. Ahová lehetett, jár­ványorvosokat és orvosságot küldtek, határoztak az említett vegyes bizottságok (commis­­sio sanitatis) összetételéről és működésük rendjéről, előírták a fertőzöttek kötelező bejelen­tését. A háborús viszonyok kö­zepette ezek az intézkedések nem bizonyultak elegendőnek, becslések szerint a lakosság 10-13 százaléka meghalt, ez számszerűsítve 300-410 ezer embert jelenthetett. Eluralkodott a félelem és az engedetlenség A központi intézkedések ellenére az 1709-1710-ben történtek nem sokban külön­böztek az 1692-1693-as jár­ványtól. Az engedetlenség és a félelem lassan a város majd­nem minden lakosát érintette. Mindenki igyekezett bizton­ságba helyezni legértékesebb holmijait: a polgár a határban elásta a pénzét, a rác a fertő­zött, lefoglalásra ítélt ruhane­műit menekítette a szőlőkbe, a Gellérthegy sziklaüregeibe. Ám a magasabb társadalmi ál­lásúak sem tűrték könnyebben mozgásuk szabad korlátozását. Egy gazdag mészáros egyik délelőtt lovával nekiugratott a Császár fürdőnél felállított útakadálynak, délután pedig kocsival próbálta áttörni. Egy városi tanácsos neje ütlegel­ni kezdte az őröket, mások szidalmazták őket. A pestis felbukkanása óta megelőzés­ként a városban tiltottak min­denféle mulatozást, italozást, táncolást, összejövetelt, a sza­bály megszegői pedig komoly bírságra számíthattak. Ennek ellenére egy tanácsosné és egy nemes polgár a nejével együtt többször lementek a lezárt Tabánba enni-inni. A dolog olyan méreteket öltött, hogy tájékoztatni kellett a budai­ várparancsnokot, a tanács pe­dig a pénzbírság mellett lakó­helyükről való kizárással fe­nyegette ezeket a személyeket. 1709 és 1712 között Buda városának egyes részei vagy az egésze három alkalommal került hosszú hónapokra zárlat alá. A város vonzerejét jelen­tő gyógyfürdők ezekben az években a hozzájuk tartozó fo­gadókkal, kocsmákkal együtt jórészt zárva maradtak, a híres borvidék szőlőit alig művelte valaki, a távolabbi kereskedel­mi kapcsolatok megszakadtak, a zárlat alá kerültek ellátása és a védekezés költségei az álla­mi segítség ellenére hatalmas összegeket emésztettek fel. Míg a pestis által megkímélt Pest város tanácsa 1711-ben és 1712-ben soha nem látott vá­sári sokadalomról számolt be, addig a budai tanácsosok le­vélben könyörögtek más váro­sok vezetőinek, hogy ne kerül­jék el tovább Budát, jöjjenek piacozni, üzletelni, különben éhen vesznek. Mi történt a város lakóival, a családokkal? A városi sze­gények könnyen földönfutó­vá válhattak, Budán például az első időkben kunyhóikat a hatóság emberei a védeke­zés nevében felgyújtották. A pestiskórházi és az azt követő veszteglőházban kapott keze­lésért, ellátásért nem kellett ugyan fizetniük, de távozásuk­kor „tiszta” ruhát kaptak a vá­rostól, ennek az árát később le kellett dolgozniuk. A háborúk és a sokszor ezek nyomában járó pestisjárvány következté­ben új otthont kereső vándorok tömeges felkerekedése a kor­szakban ismert jelenség volt. A megélhetési nehézségek a tehetősebb polgárokat sem kerülték el, de őket a tulajdo­nuk, a céhes tagságuk vagy a polgárjoguk jobban helyhez kötötte. „A természet kiigazítása" a több esküvő A megözvegyült mester­nek vagy a magára maradt leánynak, özvegyasszonynak is minden korábbinál nagyobb szüksége volt támogatásra. A pestist követően mindig jelen­tősen növekedett az esküvők száma. Ezt utólag „a természet kiigazításaként” értelmezik, aminek célja a népességfogyás mérséklése, mégsem szabad elhallgatni a mögötte húzódó megélhetési válságot. A rend­kívüli helyzetet mutatja, hogy ezekben az időkben hajlamo­sak voltak felrúgni a párkere­sés egyébként szigorú normáit, elhalványultak a társadalmi, vagyoni, életkorbeli különb­ségek. A pestis a közösségekben megerősítette az összetar­tozás érzését, a beteg vagy később a megélhetési nehéz­ségekkel küzdő rászoruló a helyben élő családtagjaira és a szomszédjaira, a származási közösségére vagy a gyüleke­zetére számíthatott. Nem ritka a megözvegyült szomszédok házasságkötése vagy a szom­szédok árváinak sajátként való felnevelése, de az egyes emberek maguk is fokozottan figyeltek a tágabb lakókörzet rászorulóinak segítésére. A városba érkező idegenek­kel szemben azonban már nem voltak olyan segítőkészek a helybéliek, féltek a számukra ismeretlenektől. Az idegen­kedés mögött részben ott élt a pestistől való állandó félelem. A gyanús eseteket - ha ide­gen betegedett vagy halt meg - azonnal jelentették, felkutat­tak mindenkit, aki érintkezett a beteggel, rekonstruálták az utolsó napjait, orvosi konzí­lium vizsgálta ki az esetet, amiről azután jelentettek a hatóságoknak. A gyanús kö­rülmények között megbetege­dett idegen és esetleges társai stigmatizálása gyorsan meg­történt, éppen ezért a helyiek igyekeztek elhatárolódni tő­lük. Protokollok, törvények, fejlődő infrastruktúra A pestissel való együttélés során sok olyan megoldást ta­láltak, amit lényegében azóta alkalmazunk. A 17. századi Itáliában, majd Franciaország­ban kezdtek el a pestisorvo­sok védőöltözetet hordani. A hosszú köpeny, csizma, kesz­tyű, az arcot és a szemet ta­karó, hosszú csőrben végződő maszk védelme nem hasonlít­ható a mai felszerelésekéhez: viselőjét nem óvta meg telje­sen a betegséget terjesztő leve­gőtől, mégis fontos előrelépés volt. H­asonlóan veszélyesnek gondolták a pénzt: ecetes víz­ben áztatták, hevítették. Meg­figyelték, hogy a füst ugyan­csak elűzi a miazmákat, ezért a leveleket, iratokat vagy a be­tegszobát igyekeztek jól átfüs­tölni. A kolera baktériumának felfedezése előtt már bizonyí­tották, hogy ezt a betegséget az emberi ürülék és a szennye­zett ivóvíz terjeszti. A 19. századi városok inf­rastruktúrájának fejlődésére döntő hatást gyakoroltak a kolerajárványok és az ezeket követő társadalmi nyomás. Budapesten az 1872-1873-as kolerát követően először arról határoztak, hogy a nagy bér­házakat kötelező rákapcsolni az ivóvíz- és a szennyvízhá­lózatra is, már ahol ilyenek lé­teztek. Az 1876. évi közegész­ségügyi törvény az önállóvá váló település-egészségügy, a lakosság körében folytatott széles körű felvilágosító mun­ka jelentősen hozzájárult a nagy járványok leküzdéséhez. Korunk emberéhez a spa­nyolnátha esik időben a leg­közelebb, pedig a számok tekintetében hazánkban nem versenyezhet a régi nagy jár­ványokkal. 1918-ban Magyar­­országon a karanténról csak beszéltek, de nem rendelték el: az adott körülmények kö­zött nem is lett volna értelme, mivel napi több katonavonat hozta a frontról a katonákat, köztük sokakat betegen, újabb vonatok pedig a lakhelyükről elüldözött civil menekülteket. A nagy járványok után szin­te minden korszakban érezhe­tően távolságtartóbbá váltak az emberek. Egy ilyen hely­zetben a többség kivár, bizton­sági okokból inkább szőkébb családi körben tölti az időt. A pestis, a himlő, a kolera meg­fékezésének évszázadokig leg­sikeresebb eszköze, a karan­tén emléke máig él. Napjaink eseményei rámutatnak, hogy a 21. század fejlett orvostudo­mánya mellett sem érezhetjük magunkat teljes biztonságban. Egy korábban ismeretlen fer­tőző betegség hatására mi is megtapasztalhatjuk a karantén „élményét”, a félelmet a beteg­ségtől, a gazdasági válságtól. NA A járvánnyal kapcsolatos folyamatosan frissülő, hiteles információk: VEOL.hu

Next