Világ Ifjúsága, 1966 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1966-12-01 / 12. szám

Hj * ^ a ■ fttH M­indenkit csókolok!" — mondta hibátlan ma­gyar kiejtéssel éppen két esztendeje, amikor 1964. december 16-án a budapesti Puskin mozi közönségének bemutatták. Először láttuk ak­kor. Olasz filmhetet rendeztek hazánkban, sok érdekes filmújdonságot, köztük Pietro Germi „Elcsábítva és el­hagyatva" című ragyogó társadalmi szatíráját és Paolo Pasolini bibliai tárgyú filmjét vetítették. Rosanna azon­ban egyikben sem játszott. Hogy került akkor Magyarországra? Divatos jelenség ma már a filmvilágban, hogy amikor egy-egy ország ilyen nagyszabású filmbemutatót rendez, a filmekkel együtt elküldi legnevesebb sztárjait, rendezőit is. Pon­tosabban azokat, akiket éppen nem köt valamilyen szerződés, tehát ráérnek, s eléggé népszerűek is ahhoz, hogy a hazai filmgyártást reprezentálják. Így esett Rosanna Schiaffinóra is a választás, jóllehet ezen az egyetlen kurtára szabott személyes találkozáson kívül azóta sem sikerült vele összetalálkozni. Sem személye­sen, sem a filmvásznon. Tizenötéves korában tűnt fel, illetve bukott meg éle­tében először. Jelentkezett ugyanis a hazájában oly divatos szépségversenyek egyikére, ám a „jószemű” zsűri még második vagy harmadik helyre sem tartotta elég mutatósnak. Később sokszor emlegette, hogy ez volt a legszebb bukás életében. Ha ugyanis egy szépség­­verseny futtatott, agyonreklámozott első­, második­vagy harmadik helyezettje lett volna, talán álma sem teljesedik. Genovában, Rosanna szülővárosában működik a híres Teatro Piccolo együttese. Ennek a jónevű, jelentős hagyományokkal rendelkező színháznak színészképző iskolája is van. Ide iratkozott be Rosanna. Mesterei szerint ragyogó szépsége mellett mindazokkal az igen előnyös tulajdonságokkal is rendelkezett,­­amelyek a gyors befutás reménysugarát felvillantották. Hamaro­san szűknek is tűnt Rosanna számára a kis genovai színház nézőtere, és szíve szerint bármennyire is Thá­­liát választotta volna, elszippantotta a film! Toto, ez az eredeti és fanyar humorú olasz komikus (aki „civilben” mellesleg valódi herceg: Antonio de Curtis Gagliardi) választotta először partnerként tíz esztendővel ezelőtt, 1956-ban. Rosanna ma is úgy emle­geti ezt a találkozást, mint egész pályafutását megha­tározó, döntő fordulatot. Toto segítette át az első film­szerep kínzó gyötrelmein, nápolyi temperamentumá­val atmoszférát varázsolt a felvételek szüneteiben, fel­oldotta Rosanna szorongásait. Ez a film volt egyben a nyitánya is annak a káprázatos sikersorozatnak, ame­lyet Rosanna Schiaffino azóta befutott. Az 1957-es velencei nemzetközi filmfesztiválon a ,,Kihívás” című filmje, amelyben egy nápolyi lány sze­repét alakította, díjat is nyert. Ettől kezdve nehéz nyo­mon követni Rosanna Schiaffino útját, hiszen hol Párizsban, hol Amerikában, hol a spanyolországi Tole­­dóban, hol pedig Londonban tűnik fel. Legutóbb az „El Greco” — „A görög”, vagy igazi nevén Kiriatos Theotokopoulos, a görög származású, később azonban Spanyolországban letelepülő festőmű­vész — című filmben Jeromina de las Guerast, Greco igaz és nagy szerelmesét játszotta. A film feszült, nagy drámai jelenetében, amikor Dona Jeromina belopódzik Greco műtermébe, hogy a festő távollétében elégesse azt a viaszszobrocskát, amely elég ürügyet szolgáltat­hatna az inkvizíció bíráinak, hogy az amúgyis lenézett, a mágia bűnével gyanúsított festőt perbefogják és el­ítéljék. Rosanna Schiaffino játéka olyan erővel sugár­zott, hogy egyenrangú, méltó partnere volt Mel Ferrer­­nek, ennek az őseredeti, lenyűgöző tehetségű nagy mű­vésznek, akit itthon — többek között — a híres „Há­ború és béke” című filmben láttunk. Ezekben a napokban fejezte be Rosanna újabb film­jét, egyben az idei utolsót. A rendezője Damiano Damiani, s a pszichológiai történetben — amely Carlos Fuentes „Aura” című regénye nyomán készült — me­gint új arcát mutatja. Rosannának ugyanis megszám­lálhatatlanul sok arca van ... Vannak színésznők, akik azzal tűnnek ki, hogy évekig nem szerepelnek a nyugati lapok pletyka-rovataiban. Ilyen Rosanna Schiaffino is. Néhány éve feleségül ment Alfredo Bini­hez, az egyik olasz filmproducerhez, aki olyan tehetséges rendezőkkel dolgozik együtt, mint Paolo Pasolini. (A „Solymár és verebek’ című Paso­lini—Bini film, amelyben Rosanna felfedezője, Toto egy izgalmas szerepet játszik, díjat is nyert az idei nem­zetközi cannesi filmfesztiválon). Olaszországiban úgy mondják, hogy tíz esztendő kell ahhoz, amíg valakiből filmsztár lesz. Rosanna Schiaf­fino rácáfolt erre, ő tíz év alatt élvonalbeli színésznő lett. Ami feltétlenül többet jelent, mintha csak sztár lenne! Bános Tibor Machiavelli „Mandragora” című vígjátékának filmvál­tozatában szerepelt nemrégiben Dona Jeromina az „El Greco” című filmben Tiszta, nagy szerelem az inkvizíciós Spanyolországban. Rosanna Schiaffino és Mel Ferrer az „El Greco”-ban Rosanna felfedezője: Toto, és férje: Alfredo Ríni A választ nevetve mondja: — A para­dicsomban .. . Majd, mintegy magyarázat­ként, így folytatja: — Szerintem az élet egyik legnagyobb ajándéka az értelmes szerelem. Ezután olyan dologra terelődik a szó, amely minden nő, de különösen a szí­nésznő számára nagy feladat: szépen, oko­san megöregedni. — Úgy érzem, nekem ez menni fog! A „főpróba” már jól sikerült. Ugyanis el­játszottam életem első anyaszerepét. Ami­kor a rendező felkért rá, örömmel vállal­tam. Mert jobb arról énekelni, hogy mi­lyen a negyvenéves nő élete, amikor még közel sincs annyi. Különben is mindig el­viselhetővé kell varázsolni az életet. — Milyen varázslatokra gondolsz? — kérdezem. — Például: az anyaszerepem utolsó for­gatási napján vettem magamnak egy pi­roscsíkos térdzoknit... — Mi okozhat örömet az életben? — térek vissza az eredeti kérdésre. — Az, hogy a munkámban még soha­sem csalódtam. A befektetett energiát mindig visszakaptam a sikerben. Nagyon nagy örömömre szolgált a Farkas—Ratkó gyűrű, amely immáron évtizedek óta szí­nészről színészre öröklődik. Nálam ez majdnem minden kitüntetés fölé emel­kedik, mert a kollégáim, a szakmabeliek megbecsülését, elismerését jelenti, hi­szen titkos szavazással történik az oda­ítélése. — Sok örömet okoznak a nézőimtől a hallgatóimtól kapott levelek is. Nemrégi­ben egy fiatalember három fényképemet küldte el azzal a kéréssel, hogy aláírva juttassam neki vissza. Az sem baj — írta —, ha csak egy év múlva. Vár rá. Mert ne higgyem, hogy ő c­s­ak úgy mert ne­kem írni... Előbb egy célt állított maga elé: ha a kitűzött sporteredményt eléri — csak akkor írhat nekem. Ezt elérte, s most írt. Még azt is írta, hogy 28 külön­böző rádiófelvételemet őrzi magnóján, és szerinte mindegyiken más vagyok. Váradi Hédiről mindenki tudja, sokszor mesélik kollégái, hogy sohasem ideges, sohasem sztáros. A­ humort tartja az élet egyik legfontosabb éltető elemének. Szín­ház, rádió, televízió, szinkron (a sok kö­zött egyik legismertebb a tv „Foxi Maxi kalandjai” c. sorozatában Inci hangja), rohanás, tanulás — vagyis ennyi munka közepette sem veszíti el sohasem a tü­relmét. Végül mégis feltettem a szokványos kérdést: hogyan lett színésznő? — Gyermekkori álomként született, azután szabályos ügy lett belőle: iskola, főiskola, munka, küzdelem. És tegyük hozzá: sok-sok nagyon meg­érdemelt siker. (Feljegyezte: Zsigmond Márta) IS

Next