Világ Ifjúsága, 1972 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1972 / 1. szám
MASTROIANNI NAGY MONOLÓGJA Befejező rész Hogy miért és hogyan lettem színész? — gyakran faggatnak erről. Nos hát, nem valamiféle nagy hivatásvágy kényszerített, hanem sokkal inkább a véletlen és a szükség. Ott kell kezdenem, hogy a háború után egy brit társaság, a Rank Film római irodájában dolgoztam, mint könyvelő, öt nővel, akik helyettem is végezték a munkát... Én azzal töltöttem a napokat, hogy verseket olvastam, fennhangon. Egyszer az egyik hölgy így szólt: „A sógorom az egyetemi színházban játszik. Ha akarja, szólok neki az ön érdekében!” „Miért ne?” — feleltem. Az életem szürke volt és pénztelen. Havonta 28 ezer lírát kerestem, amely teljes egészében a beteg apám gyógyszerére ment el. Mozi, kiruccanás sohasem, legfeljebb időnként egy parti billiárd. A színház olyan fényűzés volt, hogy arra gondolni sem mertem. Ugyanígy az egyetemre sem. Azért iratkoztam be a közgazdasági és kereskedelmi karra, hogy a színművészeti előadásokat látogassam ott. Ez tetszett. A játék feltüzelte bennem a komédiást. Két évig játszottam, míg egy napon teljesen véletlenül Luchino Visconti észrevett. Magához hívatott. Egy magamfajta fiatalemberre volt szüksége következő filmjéhez. „Menynyiért?” — kérdeztem. „Kétezerötszáz líra naponta” — felelte Visconti. Ami 75 ezer lírát jelent havonta. Nagy ég! Azonnal otthagytam a Rank társaságot, de minderről hónapokon át egy szót sem szóltam az anyámnak. Reggelenként úgy jöttem el otthonról, mintha a hivatalba mennék. Bátorság kellett ahhoz, hogy megmondjam az igazat. Még ma is azt tartja: „Egy jó kis hivatal biztonságosabb lenne!” Meg van győződve arról, ha a vasútnál kezdtem volna, ma már állomásfőnök lennék, és ez ingyen jegyeket jelentene az egész család számára... Sosem mélyedtem bele a munkába, inkább szerencsém volt. Semmi más, csak szerencse. Az érzéseimre bízom magam Ahhoz az emberhez vagyok hasonló, aki aranybányát talált, és ahelyett, hogy értékesítené, megelégszik azzal, hogy naponta egy aranyrögöt vigyen a felszínre. Pályafutásomat egyébként úgy tekintem, mint a Hamupipőke mesebeli szerencséjét: az éjféli óraütéssel eltűnik az egész. Amikor a varázslat véget ér, én mást fogok csinálni. Aki a legjobban megértett engem, szintén olasz és sokban hasonlít rám: Fellini. A tulajdonképpeni ok, amiért gyengédséget érzek iránta, nem más, mint, hogy ugyanazokkal a hibákkal rendelkezik mint én, kezdve a hazugságokkal. A hazugságok, véleményem szerint a gyarlóság következményei, hogy képtelenek vagyunk a problémákat bátran vállalni, megoldásukat megkeresni. Ígérni, noha előre tudjuk, hogy nem tartjuk be az ígéretet, mindenkit ámítani, noha arra gondolunk: semmit ne várjatok tőlem. Ez Fellini, és én is. Nyilvánvaló tehát, hogy legjobb filmjeiben bizonyos mértékig lelkének kivetített képe voltam. Ő teljesen megért engem, mint ahogy én is megértem őt. Erre újabb bizonyságot kaptam, amikor megint színészt keresett, akire rá akarta bízni a Nyolc és fél főszerepét. Eredetileg Laurence Olivierre gondolt, aki azt kérte, hogy szeretné megismerni a forgatókönyvet. Nem éppen emiatt állt el végül is Laurence Oliviertől, hanem csupán azért, mert bizonyos szempontból alkalmatlan volt. Neki katolikus színész kellett, olyan, aki Olaszországban született, és itt is nőtt fel. Neki tulajdonképpen önmaga kellett, más alakjában, egy minden személyes jegyeit nélkülöző, erőtlen egyén. Szóval megint én! Ezzel a filmmel teljesen megbizonyosodtam antihős természetemről. Ma is kényelmetlenül érzem magam, ha a Nyolc és felet látom. A csontos, elhasznált, panaszkodó feleséget, a gömbölyded, gyerekes, jókedvű szeretet, ők adják a dolgok lényegét. Most pedig elérkeztünk ahhoz, amit gyávaságom mindeddig késleltetett kimondani. Patriarchális családról álmodoztam Mindig hittem benne, mint ahogy a szerelemből — és nem a véletlenül — született gyermekekben. És mindig hittem a házasságban, még akkor is, ha ez ugyanaz, mint ahogy apám és nagyapám idejében hitték. Mindig kínos volt, amikor felismertem, hogy a férfi és nő közti érzelmek néhány év múlva eltompulnak, és hogy a házastársi kapcsolatok ismételt súrlódásokba, unalomba és elégedetlenségbe torkollanak. Csodálatos dolog lehet az élet egész folyamán ugyanazon személy mellett boldogan élni. Én erre nem voltam képes. Miért? Talán mert lelkesedés nélkül nősültem, ám a dolog teljes tudatában. Ha olykor felelőtlenül is viselkedem, mindig tökéletesen tudatában vagyok tetteimnek. Természetesen szerelemből nősültem. Ilyen vagyok. Egyébként mindig tudtam, hogy ha egy nőt szeretek, az magába foglalja a házasságot. De ez nem egészen olyan, mint ahogy vártam. A köztem és a feleségem közötti kapcsolat sohasem volt eszményi, sem teljes. Részben az én, részben az ő hibája miatt. A feleségem rendkívül érdekes asszony, intelligens, művelt, szimpatikus, elegáns, elnéző, független. De ugyanakkor furcsa tulajdonságai is vannak. Tény, hogy mindketten nagyon különbözünk egymástól. Én megalkuvásokban élek, a minden mindegy színekben, ő fehéren-feketén, ellentmondást nem tűrően. A magyarázkodásom sohasem hatja meg, így aztán kénytelen vagyok állandóan hazudni neki... Akkor is hazudtam, amikor elhagytam őt, ám nem éreztem magamban elég erőt egy új élet elkezdéséhez, visszatértem hozzá. Dehát miért él így az ember? Azért, mert valami nincs rendjén a feleségével, másra van szüksége. De főképpen azért, mert nem tudja, mit akar, nincs annyi energiája, hogy válasszon, hogy döntsön, így történt velem is. Húsz évet éltünk együtt. A testvérem most már, az a személy, akire szükségem van. Majdnem mindent elmondtam, nem marad más, csak néhány másodrendű dolog, hogy ezzel aztán megadjam magamnak a kegyelemdöfést. Először is: Félek az öregségtől Nem a haláltól, hanem attól, hogy megrénül az ember. Számomra az az igazi halál, hogy az izmok megpuhulnak, hogy tehetetlenné válók. Többet kellene törődnöm magammal. Viszont lusta vagyok és egyáltalán nem nyugtalankodom az egészségem miatt. Naponta hetven cigarettát szívok és iszom, mint a gödény. Szükségem van rá. Igaz, hogy elnehezít, eltompít, de mégis szükségem van rá. Mohón eszem. Napestig koplalok, csakhogy a vacsoránál még inkább érezzem a kannibál-éhséget. Soha, semmiféle sportot nem űztem. Hogyan is űzhettem volna? Egyetlen sport, az ökölvívás vonz már-már beteges módon. Nyilván azért, mert ebben látom mindazt, ami belőlem hiányzik: az erős testi felépítést, a bátorságot, a kegyetlenséget, az erkölcsi erőt ahhoz, hogy adjak és kapjak ütéseket Ha következetes lennék magamhoz, horgásznom kellene. Sohasem próbáltam. Még a gondolat is, ahogy ostobán várom a halat, az idegeimre megy. Egyszer kísértést éreztem a vadászatra is. De aztán elképzeltem magam puskával és azt mondtam — nevetséges. Mint jó olaszhoz illik, imádok vezetni. De rossz autóversenyző lennék, a sebesség-őrület távol áll tőlem. Félek. Úgy szeretem a kocsikat, mint ahogyan egy kisgyerek szereti a játékokat. A dolgok, amelyek érdekelnek, nem nagyon fontosak. Ezek is mindössze az autókra, a cipőkre, a ruhákra korlátozódnak. Szeretem a ruhákat. Amikor céltalanul kószálok, rendszerint a szabóm, Brúno Piattelli butikjában kötök ki. Ismert dolog: A ház az én szenvedélyem Úgy, mint ahogy egy építésznek. De ez már megint egy olyan szenvedély, amit pszichoanalizálni kellene. Tény, hogy távolról sem az a hobby, amely az építészet csodáinak előzetes tanulmányozásán alapszik. Az ősember primitív szenvedélye ez, aki köveket hord össze, hogy egy lyukba húzza meg magát. Az is lehet, hogy meg nem valósult gyermekkori vágyamból származik: egy szép szobát szerettem volna, hogy ott fogadjam barátaimat. Én, aki mindig a konyhában, vagy egy kis zugban éltem! Annak az embernek a viszontagsága ez, aki szakács lesz, minthogy megkínozta az éhség. Azt hiszem azonban, hogy a házak csupán ürügyet szolgáltatnak arra, hogy megvalósulatlan vágyaimat üldözzem, a kiegyensúlyozott, nyugodt, gyermekekkel körülvett élet megteremtését. A patriarchális élletet, nem igaz? Hat vagy nyolc házat építettem és mindegyiknél abban az illúzióban ringattam magam, hogy egyidejűleg méltó egzisztenciát is építettem. Majd amikor elkészült, láttam, hogy semmit sem változtatott az életemen. És ilyenkor, hogy össze ne roskadjak, újra házépítésbe kezdek... Sohasem szedtem kábítószert, ezt a házak jelentik nekem, ezek révén bódulok el, menekülök el a valóságtól. Annak a felismerése ez, hogy egy élet nem épülhet sem kábítószerre, sem házra. Ezek után bárkinek az az érzése támadhat, hogy nagyon gazdag vagyok. Ám nem szabad elfelejteni, hogy a gazdagságról alkotott felfogásom lényegében ugyanaz, mint egy szegényemberé. Mindazt, amit keresek, elköltöm. Egy fityingem sincs a bankban Bár, hogy megnyugtassam anyámat, sokat lódítottam neki azokról a milliárdokról, amelyeket Svájcban helyeztem el. Nem, anyám, soha, egyetlen fillérem sem volt Svájcban. Ha abbahagynám a forgatást, azonnal el kellene adnom házaimat, hogy abból éljünk három évig, nem tovább. Fütyülök rá, megszabadultam a szegénység szégyenétől, de nem akarom hozzákötni magam ehhez az átkozott pénzhez, amely életem felét meghatározta. A milliomost adni sokkal jobb, mint milliomosnak lenni. Én a magam módján adom: mindig nagy borravalót osztok, olykor háromezer lírát is, ami egy munkás napi bérét jelenti. A gazdagok sohasem jutnak el az efféle bőkezűséghez. Ők elővigyázatosak, fösvények, óvják zsíros társaságukat. Bennem undort kelt ez a társaság. Azokhoz a fiatalokhoz hasonlítok, akik rongyokba öltöznek és záptojást dobnak a prémes bundákra. Undort érzek mindazok iránt, akik a fogyókúrák receptjeit követve így gügyögnek: „Ma csak két darab kétszersültet ettem, ötven gramm húst és egy olaj nélküli salátát. Merész voltam.” Ezeket én sértőnek tartom. És most már mindent elmondtam, az istennel való kapcsolatomon kívül. Hiszek benne, igen vagy nem? Ez a kérdés az, amelyet sohasem teszek fel magamnak. Tizennégy éves koromban abbahagytam a templombajárást, és ha mégis elmentem, ezt csupán szórakozás miatt tettem A plébánia udvart adott a labdázásnak, a mise lehetőséget szolgáltatott a lányok nézéséhez. Az én embertípusom nem is vallásos. Hát ez volna. Most könnyebben érzem magam. Ugyanaz a megkönnyebbülés ez, mint amelyet akkor éreztem, amikor azt a filmet forgattam, melyben a típusom öngyilkossággal végezte. Örömömre szolgált, hogy meghalni láttam őt Egy cseppnyi sajnálatot nem hagyott maga után ...