Világ Ifjúsága, 1972 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1972 / 1. szám

M­ASTRO­IAN­NI NAGY MONOLÓGJA Befejező rész Hogy miért és hogyan lettem színész? — gyakran faggatnak erről. Nos hát, nem valamiféle nagy hivatásvágy kény­­szerített, hanem sokkal inkább a vé­letlen és a szükség. Ott kell kezdenem, hogy a háború után egy brit társaság, a Rank Film római irodájában dolgoz­tam, mint könyvelő, öt nővel, akik he­lyettem is végezték a munkát... Én azzal töltöttem a napokat, hogy verse­ket olvastam, fennhangon. Egyszer az egyik hölgy így szólt: „A sógorom az egyetemi színházban játszik. Ha akarja, szólok neki az ön érdekében!” „Miért ne?” — feleltem. Az életem szürke volt és pénztelen. Havonta 28 ezer lírát ke­restem, amely teljes egészében a beteg apám gyógyszerére ment el. Mozi, ki­ruccanás sohasem, legfeljebb időnként egy parti billiárd. A színház olyan fényűzés volt, hogy arra gondolni sem mertem. Ugyanígy az egyetemre sem. Azért iratkoztam be a közgazdasági és kereskedelmi karra, hogy a színművé­szeti előadásokat látogassam ott. Ez tetszett. A játék feltüzelte bennem a komédiást. Két évig játszottam, míg egy napon teljesen véletlenül Luchino Visconti észrevett. Magához hívatott. Egy magamfajta fiatalemberre volt szüksége következő filmjéhez. „Meny­nyiért?” — kérdeztem. „Kétezerötszáz líra naponta” — felelte Visconti. Ami 75 ezer lírát jelent havonta. Nagy ég! Azonnal otthagytam a Rank társaságot, de minderről hónapokon át egy szót sem szóltam az anyámnak. Reggelen­ként úgy jöttem el otthonról, mintha a hivatalba mennék. Bátorság kellett ahhoz, hogy megmondjam az igazat. Még ma is azt tartja: „Egy jó kis hi­vatal biztonságosabb lenne!” Meg van győződve arról, ha a vasútnál kezdtem volna, ma már állomásfőnök lennék, és ez ingyen jegyeket jelentene az egész család számára... Sosem mé­­lyedtem bele a munkába, inkább sze­rencsém volt. Semmi más, csak sze­rencse. Az érzéseimre bízom magam Ahhoz az emberhez vagyok hasonló, aki aranybányát talált, és ahelyett, hogy értékesítené, megelégszik azzal, hogy naponta egy aranyrögöt vigyen a fel­színre. Pályafutásomat egyébként úgy tekin­tem, mint a Hamupipőke mesebeli sze­rencséjét: az éjféli óraütéssel eltűnik az egész. Amikor a varázslat véget ér, én mást fogok csinálni. Aki a legjob­ban megértett engem, szintén olasz és sokban hasonlít rám: Fellini. A tulaj­donképpeni ok, amiért gyengédséget érzek iránta, nem más, mint, hogy ugyanazokkal a hibákkal rendelkezik mint én, kezdve a hazugságokkal. A hazugságok, véleményem szerint a gyar­lóság következményei, hogy képtelenek vagyunk a problémákat bátran vállal­ni, megoldásukat megkeresni. Ígérni, noha előre tudjuk, hogy nem tartjuk be az ígéretet, mindenkit ámítani, noha arra gondolunk: semmit ne várjatok tőlem. Ez Fellini, és én is. Nyilvánvaló tehát, hogy legjobb filmjeiben bizonyos mértékig lelkének kivetített képe vol­tam. Ő teljesen megért engem, mint ahogy én is megértem őt. Erre újabb bizonyságot kaptam, ami­kor megint színészt keresett, akire rá akarta bízni a Nyolc és fél főszerepét. Eredetileg Laurence Olivierre gondolt, aki azt kérte, hogy szeretné megis­merni a forgatókönyvet. Nem éppen emiatt állt el végül is Laurence Olivier­­től, hanem csupán azért, mert bizonyos szempontból alkalmatlan volt. Neki katolikus színész kellett, olyan, aki Olaszországban született, és itt is nőtt fel. Neki tulajdonképpen önmaga kel­lett, más alakjában, egy minden sze­mélyes jegyeit nélkülöző, erőtlen egyén. Szóval megint én! Ezzel a filmmel teljesen megbizonyo­sodtam antihős természetemről. Ma is kényelmetlenül érzem magam, ha a Nyolc és felet látom. A csontos, elhasz­nált, panaszkodó feleséget, a gömböly­­ded, gyerekes, jókedvű szeretet, ők ad­ják a dolgok lényegét. Most pedig elérkeztünk ahhoz, amit gyávaságom mindeddig késleltetett ki­mondani. Patriarchális családról álmodoztam Mindig hittem benne, mint ahogy a szerelemből — és nem a véletlenül — született gyermekekben. És mindig hit­tem a házasságban, még akkor is, ha ez ugyanaz, mint ahogy apám és nagy­apám idejében hitték. Mindig kínos volt, amikor felismertem, hogy a férfi és nő közti érzelmek néhány év múlva eltompulnak, és hogy a házastársi kap­csolatok ismételt súrlódásokba, unalom­ba és elégedetlenségbe torkollanak. Csodálatos dolog lehet az élet egész fo­lyamán ugyanazon személy mellett bol­dogan élni. Én erre nem voltam képes. Miért? Talán mert lelkesedés nélkül nő­sültem, ám a dolog teljes tudatában. Ha olykor felelőtlenül is viselkedem, min­dig tökéletesen tudatában vagyok tette­imnek. Természetesen szerelemből nő­sültem. Ilyen vagyok. Egyébként mindig tudtam, hogy ha egy nőt szeretek, az magába foglalja a házasságot. De ez nem egészen olyan, mint ahogy vár­tam. A köztem és a feleségem közötti kapcsolat sohasem volt eszményi, sem teljes. Részben az én, részben az ő hibája miatt. A feleségem rendkívül érdekes asszony, intelligens, művelt, szimpatikus, elegáns, elnéző, független. De ugyanakkor furcsa tulajdonságai is vannak. Tény, hogy mindketten nagyon különbözünk egymástól. Én megalku­vásokban élek, a minden mindegy szí­nekben, ő fehéren-feketén, ellentmon­dást nem tűrően. A magyarázkodásom sohasem hatja meg, így aztán kényte­len vagyok állandóan hazudni neki... Akkor is hazudtam, amikor elhagytam őt, ám nem éreztem magamban elég erőt egy új élet elkezdéséhez, vissza­tértem hozzá. Dehát miért él így az ember? Azért, mert valami nincs rend­jén a feleségével, másra van szüksége. De főképpen azért, mert nem tudja, mit akar, nincs annyi energiája, hogy vá­lasszon, hogy döntsön, így történt ve­lem is. Húsz évet éltünk együtt. A test­vérem most már, az a személy, akire szükségem van. Majdnem mindent elmondtam, nem marad más, csak néhány másodrendű dolog, hogy ezzel aztán megadjam ma­gamnak a kegyelemdöfést. Először is: Félek az öregségtől Nem a haláltól, hanem attól, hogy megr­­énül az ember. Számomra az az igazi halál, hogy az izmok megpuhulnak, hogy tehetetlenné válók. Többet kelle­ne törődnöm magammal. Viszont lusta vagyok és egyáltalán nem nyugtalan­kodom az egészségem miatt. Naponta hetven cigarettát szívok és iszom, mint a gödény. Szükségem van rá. Igaz, hogy elnehezít, eltompít, de mégis szüksé­gem van rá. Mohón eszem. Napestig koplalok, csakhogy a vacsoránál még inkább érezzem a kannibál-éhséget. Soha, semmiféle sportot nem űztem. Hogyan is űzhettem volna? Egyetlen sport, az ökölvívás vonz már-már be­teges módon. Nyilván azért, mert ebben látom mindazt, ami belőlem hiányzik: az erős testi felépítést, a bátorságot, a kegyetlenséget, az erkölcsi erőt ahhoz, hogy adjak és kapjak ütéseket Ha következetes lennék magamhoz, horgásznom kellene. Sohasem próbál­tam. Még a gondolat is, ahogy ostobán várom a halat, az idegeimre megy. Egy­szer kísértést éreztem a vadászatra is. De aztán elképzeltem magam puskával és azt mondtam — nevetséges. Mint jó olaszhoz illik, imádok vezetni. De rossz autóversenyző lennék, a sebesség-őrület távol áll tőlem. Félek. Úgy szeretem a kocsikat, mint ahogyan egy kisgyerek szereti a játékokat. A dolgok, amelyek érdekelnek, nem nagyon fontosak. Ezek is mindössze az autókra, a cipőkre, a ruhákra korláto­zódnak. Szeretem a ruhákat. Amikor céltalanul kószálok, rendsze­rint a szabóm, Brúno Piattelli butikjá­ban kötök ki. Ismert dolog: A ház az én szenvedélyem Úgy, mint ahogy egy építésznek. De ez már megint egy olyan szenve­dély, amit pszichoanalizálni kellene. Tény, hogy távolról sem az a hobby, amely az építészet csodáinak előzetes tanulmányozásán alapszik. Az ősember primitív szenvedélye ez, aki köveket hord össze, hogy egy lyukba húzza meg magát. Az is lehet, hogy meg nem va­lósult gyermekkori vágyamból szárma­zik: egy szép szobát szerettem volna, hogy ott fogadjam barátaimat. Én, aki mindig a konyhában, vagy egy kis zug­ban éltem! Annak az embernek a vi­szontagsága ez, aki szakács lesz, mint­hogy megkínozta az éhség. Azt hiszem azonban, hogy a házak csupán ürügyet szolgáltatnak arra, hogy megvalósulat­lan vágyaimat üldözzem, a kiegyensú­lyozott, nyugodt, gyermekekkel körül­vett élet megteremtését. A patriarchá­lis élletet, nem igaz? Hat vagy nyolc házat építettem és mindegyiknél abban az illúzióban ringattam magam, hogy egyidejűleg méltó egzisztenciát is épí­tettem. Majd amikor elkészült, láttam, hogy semmit sem változtatott az élete­men. És ilyenkor, hogy össze ne ros­­kadjak, újra házépítésbe kezdek... Sohasem szedtem kábítószert, ezt a há­zak jelentik nekem, ezek révén bódu­lok el, menekülök el a valóságtól. An­nak a felismerése ez, hogy egy élet nem épülhet sem kábítószerre, sem házra. Ezek után bárkinek az az érzése tá­madhat, hogy nagyon gazdag vagyok. Ám nem szabad elfelejteni, hogy a gazdagságról alkotott felfogásom lénye­gében ugyanaz, mint egy szegényem­beré. Mindazt, amit keresek, elköltöm. Egy fityingem sincs a bankban Bár, hogy megnyugtassam anyámat, sokat lódítottam neki azokról a mil­­liárdokról, amelyeket Svájcban helyez­tem el. Nem, anyám, soha, egyetlen fillérem sem volt Svájcban. Ha abba­hagynám a forgatást, azonnal el kel­lene adnom házaimat, hogy abból él­jünk három évig, nem tovább. Fütyü­lök rá, megszabadultam a szegénység szégyenétől, de nem akarom hozzákötni magam ehhez az átkozott pénzhez, amely életem felét meghatározta. A milliomost adni sokkal jobb, mint milliomosnak lenni. Én a magam mód­ján adom: mindig nagy borravalót osz­tok, olykor háromezer lírát is, ami egy munkás napi bérét jelenti. A gazdagok sohasem jutnak el az efféle bőkezű­séghez. Ők elővigyázatosak, fösvények, óvják zsíros társaságukat. Bennem un­dort kelt ez a társaság. Azokhoz a fia­talokhoz hasonlítok, akik rongyokba öltöznek és záptojást dobnak a prémes bundákra. Undort érzek mindazok iránt, akik a fogyókúrák receptjeit követve így gügyögnek: „Ma csak két darab két­­szersültet ettem, ötven gramm húst és egy olaj nélküli salátát. Merész vol­tam.” Ezeket én sértőnek tartom. És most már mindent elmondtam, az istennel való kapcsolatomon kívül. Hi­szek benne, igen vagy nem? Ez a kér­dés az, amelyet sohasem teszek fel ma­gamnak. Tizennégy éves koromban ab­bahagytam a templombajárást, és ha mégis elmentem, ezt csupán szórakozás miatt tettem A plébánia udvart adott a labdázásnak, a mise lehetőséget szol­gáltatott a lányok nézéséhez. Az én embertípusom nem is vallásos. Hát ez volna. Most könnyebben érzem magam. Ugyanaz a megkönnyebbülés ez, mint amelyet akkor éreztem, ami­kor azt a filmet forgattam, melyben a típusom öngyilkossággal végezte. Örö­mömre szolgált, hogy meghalni láttam őt Egy cseppnyi sajnálatot nem ha­gyott maga után ...

Next