Világ Ifjúsága, 1979 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1. szám
A FRONTOK? * •. . *■ ' <• torokkal világítanak át kínai területről, erős hangszórókon keresztül izgatják az ittmaradt hoákat, akik érthetően nyugtalanok. Dong és rizs Másnap kimegyünk a Hu Tu-i külszíni fejtésbe. Egy hatalmas hegy talán száz méternél is magasabb szénfalának félkaréjában áll meg a kocsi. Szénmasszára lépünk. Előző nap esett az eső, s a finom szénpor kásává változott. Ilyen maszszát visznek a hatalmas BELAZ teherkocsik is. Itt csak néhány helyen kell pár méter vastag sziklát lerobbantani, s akár tengerszint alatti mélységig szénbe marhat a markológép. Pihenőhelyükön látogatunk meg egy gépkocsivezető-munkacsoportot. 22 kocsijuk közül nyolc „ifjúsági” — ezeken csak fiatalok dolgoznak, nagyobb tonnakilométer teljesítménynyel, mint a többiek. A csoport vezetője a keménykötésű, fekete szemöldökű Cuong. Amikor keresetükről faggatom, némi vita következik, aztán elmondják, hogy náluk, a nehéz szikladarabokat szállító kocsikon a legalacsonyabb fizetés 135, a legmagasabb 175 dong. Ha Tu őszülő hajú, de fiatal műszaki igazgatóhelyettese hozzáteszi, hogy ez jóval magasabb a bánya átlagkereseténél, amely 85 dong. És az öszszehasonlítás kedvéért felsorolja a többi munkás átlagkeresetét is: a gépkocsivezetőké 150, a fúrógépkezelőké 120, a gépjavítóké 90, a kiszolgáló munkásoké 70, az irodistáké 60. Eszembe jut, hogy tolmácsom, aki egyetemi előkészítő tanfolyamon oktat, havi 80 dongot keres. Vietnamban egyelőre nem áll rendelkezésre az igényeknek megfelelő mennyiség, ezért az alapvető élelmiszereket jegyre lehet kapni. A gépkocsivezetők havonta 24 kg rizst és 2,5 kg húst kapnak, természetesen az eltartottak, a gyermekek számától függően ez a menynyiség magasabb is lehet. Szabad piacon meglehetősen drága a rizs. — Jómagam 17 kg rizst és 1,5 kg húst kapok — teszi hozzá nem panaszként, hanem az összevetés megkönnyítésére a műszaki igazgatóhelyettes. A bányaüzem mindendolgozójának van lakása. Új dolgozó esetén rögtön megnézik, egyedülállóról vagy családosról van szó, az előbbinek munkásszálló jár, az Utóbbit a bánya által épített lakótelepen helyezik el, illetve segítenek neki önálló otthont építeni. Cuong lakbére hét hao (10 hao egy dong — a szerk.). Felesége nem dolgozik, egy gyermekük van, a bánya lakótelepén laknak. Munka után zöldséget termel, csirkét tart — egy kis kiegészítésként. Hetente kétszer esti iskolába jár, nyolcadik osztályba, amely Vietnamban a mi első középiskolánknak felel meg. A Hon Gay-i bányánál tapasztaltak természetesen nem általánosíthatók, hiszen itt exportra is kerülő kiváló minőségű feketeszenet termelnek. A bánya már a franciák idején is — lévén Vietnamban meglehetősen kis létszámú a munkásság — a munkásmozgalom kádereinek nagy iskolája volt. Ma is az. És a kemény Ha Tu-i bányászok a nyugalom és magabiztosság megtestesítői. Ho Van Cau (jobbról) táborvezető-helyettes és segítőtársa, Kim Pho Megérkezett az ebéd Ha Tu külszíni fejtésében a markológép-kezelőknek. Ami talajnak tűnik, az mind kitűnő feketeszén Hadműveleti területen Ez a vietnami tél bizony keményen igénybe veszi az európai szervezetünket: Hanoiban plusz 18—20 fok van és borús idő. Aztán néhány órai repülőúttal északról, a 11. szélességi fokról „átugrunk” délre, a 21- re, ahol 30 fokos meleg és ragyogó kék ég fogad Ho Si Minh-városban, az egykori Saigonban. Homokszínű terepjáróval indulunk a kambodzsai határ mentén levő Tay Ninh megye hasonló nevű székhelyére. Kitűnő műúton robogunk, s vezetőnk nem gyorsít, amikor 3