Világ Ifjúsága, 1981 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 7. szám

Sztárok barátja: Nagy várakozás előzte meg Billy Preston bu­dapesti vendégszereplé­sét, kisstadioni koncert­jei mégis némi csalódást keltettek. Hiányoztak például a fúvósok, ne­tán egy női vokál az alapvetően funky jelle­gű produkcióból; szóló­gitárosa gyakran mellé­fogott, technikusai torzzá keverték a zenei alapot. Ő maga is köny­­nyedén vette föllépéseit (talán az érthetetlenül félházas nézőtér miatt). Valószínűleg mindezek következtében hiányzott az az atmoszféra, amit eddigi pályája alapján elvártunk. Voltak persze nagyszerű percek is: pl. a John Lennonra és a Beatlesre emlékező, ma­gas hőfokú interpretá­ciója (Imagine, Let It Be). Koncert után olyan közvetlenséggel fogad öltözőjében, hogy rög­tön „megbocsátom” a hiányosságokat, s szinte elfelejtem: világsztárral, a popvilág legnagyobb személyiségének barát­jával, világra szóló kon­certek és lemezek köz­reműködőjével állok szemben. — Szomorú halálesetek egész sora árnyékolja be mostanában a popvi­lágot. Nem egy közülük személyesen is érint. Hatással lehet-e mindez a műfaj jövőjére? — Bizony sokan eltá­voztak. Csak barátaim közül­­hárman: Machalin Jackson, Jimi Hendrix és John Lennem. Az ő halála különösen meg­rendített, bár szerintem John csak testileg távo­zott, szelleme, munkája tovább él közötttünk. Számomra ő most is él. Mint ahogyan valameny­­nyien így élnek tovább, akár az örök életű rock and roll. — Jimi Hendrixet em­lítetted az előbb. — Vele is muzsikáltam: 1967-ben, Londonban, a Speakeasy klubban, egy kétórás jam-session al­kalmával. — Már gyermekkorod­ban olyanokkal dolgoz­tál együtt, mint Macha­lin Jackson, Little Ri­chard és Ray Charles. De hogyan kezdődött kapcsolatod a Beatles­­szel? — 1962-ben találkoztam velük először. Akkori­ban, mindmáig legna­gyobb inspirálóm, az el­képesztően csodálatos Ray Charles zenekará­ban játszottam. Angliá­ban turnéztunk. George Harrison eljött egyik koncertünkre. Ilyen nagyszerű emberrel pil­lanatok alatt barátsággá válik az ismeretség, ahogyan John Lennon­­nal is rögtön ráéreztünk egymásra. John még az első napon megtanította nekem a Love Me Do szájharmonika-szólóját. Azonnal improvizáltam rá — nagyon tetszett ne­ki, így indult zenei együttműködésünk, bár a közös lemezek csak később készültek. — És a Rolling Stones­­szal? — Ez már a 70-es évek­ben volt. Egy napon Mick Jagger megkere­sett: működjek közre új nagylemezükön. Igent mondtam, majd felvéte­lek után turnéjukra is elmentem velük. — Az egyik párizsi kö­zös fellépésetekről ké­szült filmet nálunk is többször vetítette a tv. — Nagy buli volt, Jag­­gerékkal mindig szíve­sen játszottam, nemcsak mert Mick igen jó bará­tom, hanem mert ők valamennyien felszaba­dult, vagány és tehetsé­ges emberek — igazi muzsikusok. Micket saj­nos közel egy esztendeje nem láttam (különböző elfoglaltságaink miatt), de kölcsönösen keressük egymást. Remélem, ha­marosan találkozunk. — A Bangla­desh-kon­­certfilmet évek óta ve­títik Magyarországon. Nem készülsz, illetve készültök valami ha­sonló eseményre? — Nekem is kedves em­lékem ez a koncert. Sze­retném, ha újra lenne ilyesmi (nem a tragé­diára gondolok). Nem­csak nemes célja miatt, hanem mert ez volt az első alkalom, hogy ki­magasló egyéniségek együtt muzsikálhattak. Remélem, egy napon lesz még alkalom ilyen nagy közös zenélésre. George Harrisonnál, a Bangla­desh-koncert egyik szellemi vezérénél nemrég jártam London­ban, házi jam-sessiont tartottunk és új dalain dolgoztunk. Nemsokára visszautazom hozzá, hi­szen készülő nagyleme­zén közreműködöm majd, ahogyan ő is az enyémen. — Sajnos, Bob Marley is meghalt. Koncertjei­den nem játszottál reggae-t. Hogyan állsz ezzel az irányzattal? — Szeretem. Bár Bob Marley-t nem ismertem személyesem, de mun­káit, témáit igen ked­velem. Jamaicáiban — a Rolling Stones Goat’s Head Soup című nagy­lemeze felvételekor — volt alkalmam összejön­ni reggae-muzsikusok­­kal. Hamarosan én is műsorra tűzöm néhány ilyen jellegű szerzemé­nyemet. — Egy időben a Beatles­­vállalkozás, az Apple cégjelzése alatt jelentek meg lemezeid. — John Lennon egy na­­­pon (ekkor a Capitolnál voltam szerződésben) azt mondta: menjek át hoz­zájuk. Már­ másnap ott voltam. Amíg az „alma nem kezdett el rohadni”, jól mentek a dolgok. De aztán „vége lett a szü­retnek”, más „gyümölcs” után kellett néznem. — Régebben filmben is szerepeltél. — Most fejezem be egyik legújabb filmzené­met. Hosszú idő után lehet, hogy újra megje­lenek a mozivásznon is. — Szabad idődben mit csinálsz legszívesebben? — „Free-tiime”-ból bi­zony kevés akad, pedig imádok lovagolni. Cali­­forniába­n van egy ló­farmom, ha csak lehet, odautazom és lóra pat­tanok. — Legfőbb vágyad? — Nagyon szeretnék föllépni a Broadway-n. FABIAN TIBOR 40 Címlapunkon: A THIN LIZZY az angol kemény rockzene egyik legérdekesebb és legnépszerűbb együttese. A nagyszerű zene mellett sike­reik kulcsfigurája az együttes basszusgitá­ros énekese, Philip Lynott. Nem véletlen, hogy rendkívül karakteres figurája kerül előtérbe szinte minden képükön, lemezü­kön. Legutóbbi sikeres nagylemezük címe: Chinatown (Kínai negyed).

Next