Világ-krónika, 1907 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1907 / 1. szám
1. szám. Ára egész évre 3 kor. 20 fillér. (31. évfolyamé) *• Ára félévre 1 kor. 60 fillér. «A VASÁRNAPI ÚJSÁG» és a «KÉPES NÉPLAP» MELLÉKLAPJA. Január 1907. A délafrikai aranykeresők. Irta Laurie A. — Fordította Hegedűs Pál. I. A «Durance» födélzetén. A tengerentúli társaság Durance nevű hajója, mely Marseilleből Zanzibárba és Durbanba, Natal partjára iparkodott, elhagyta az ádeni öblöt és két nap óta teljes gőzzel az Indiaióceánon siklott tova. Este, ebéd után volt. Hátul nagy jótékony ünnepély folyt és minden osztálybeli utasok, akik boldogak voltak, hogy az arab kemencéből való kijövetel után aránylag friss levegőhöz jutottak, szabályos sorokban ültek a rögtönzött kis színpad előtt. Minden szem a színpadra volt szögezve, mely pedig néhány pillanat óta üres volt és a hallgatóság elég lankadó figyelme mintha hirtelen fölébredt volna. A műsor legérdekesebb pontjához értek. A nézők eddig leginkább udvariasságból hallgattak és tapsoltak egy magánbeszédet, a Lidércet, melyet egy fiatal francia, Massey Henrik, aki most végezte az Ecole Centrale-t, nem biztos hangon, Beethoven egyik szonátáját, melyet nővére, Colette, gyorsabban mint ütemszerűen adott elő; egy fuvolaszólót a Fehér nőből, melyet Brandevin, marseillei tekintélyes kereskedő, nem minden metsző hangbicsaklás nélkül játszott. Egy tengerészdallam a Bari János-ból, melyet mennydörgő hangon maga a kapitány, Francoeur énekelt és más hasonló fajta számok csak elismerést arattak, mely elismerés a műkedvelők jóakaratának szólt inkább, mint az előadás kevéssé szakértő voltának. Mindenki belátta, hogy ebben a dologban főképpen arról van szó, hogy bevételt biztosítsanak egy kegyetlen szerencsétlenségtől sújtott család számára. A hajó második fűtője egy kikötői balesetben Obackban, ahol a Durance kikötött, hogy szenet vegyen föl, életét vesztette. Nagy család maradt utána. Mindenki meg volt hatva a helyzettől, amelybe ez a tragikus halál a négy gyermekes szerencsétlen özvegyet döntötte. Miután pedig a parancsnok látta az általános részvétet, elhatározta, hogy valami nagy dolgot mivel. Ezért mindenkinek a jóakaratához folyamodott és hangversenyt rendezett, melynek a műsora középszerű volt ugyan, de ahol a legkisebb zsölye ára a Covent-Garden-opera helyárait juttatta az ember eszébe. Ezenkívül fuvola-, zongorajáték és monológok szerepeltek a rögtönzött előadásban. A sokszorosított és tollrajzokkal díszített műsor közepén nagy betűkkel a következő cím szerepelt: BŰVÉSZETI ELŐADÁS dr. Lhomondtól. E szám ébresztette föl a szundikáló kíváncsiságot. Nagyok és kicsinyek egyenlő türelmetlenséggel várták e pillanatot, minthogy az ily látványosságok, melyekben az ügyesség és tudás párosult, hogy az értelmet bámulatba ejtő szemfényvesztő hatást keltsen, általában a legmakacsabbakat is érdekelni szokták. Massey Gérárd, egy 14—15 éves fiatal utasnak volt ez a közjáték a fényes eszméje. A doktornak sohasem jutott volna eszébe. A mélázó természetű, előkelő, tapintatos, sőt tartózkodó modorú Lhomond mindenben ellenkezője volt a fecsegő, dicsekvő és nagyhangú embernek, aminőnek deszkákon a bűvészi mutatványokat előadó csepűrágókat örömest képzelik. Minthogy szenvedélyesen szerette a tudományt, a foglalkozásától szabadon maradt órákat mindenféle tanulmányokra és furcsa kutatásokra fordította. Az emberi ismereteknek nem volt az a nagyon magas vagy nagyon alacsony ága, amellyel ne akart volna foglalkozni ; műtermében a lombikok, olvasztó tégelyek, gerebek egymásra voltak halmozva; a geológiai, növénytani, történelemelőtti korból való tárgyak, csontvázak, szárított növények, ásványok, mindenféle töredékek, messzelátók, mikroszkópok, ritka könyvek, szóval minden tanulmányának a változatosságáról és sokféleségéről tanúskodott. * Londoni színház.