Világ-krónika, 1907 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1907 / 1. szám

. Nem volt művészet a mágiáig, mely ezt a kíváncsit kísértetbe ne ejtette volna; mint a fiatal Goethe, ő is ismerni akarta a Kabala'*' rejtelmeit. E külön munkák folyamán találko­zott egy ügyes olasz fizikussal, aki egyúttal szemfényvesztő bűvész is volt és ezért fölkérte, hogy avassa be annak a titkaiba, ami, mint minden más, tökéletesen sikerült is. Minthogy azonban dr. Shomond épp oly szerény, mint tudós volt, ritkán beszélt mun­káiról vagy tehetségéről és különösen szem­fényvesztő ügyessége okvetlenül mélységes titok maradt volna barátaira nézve, a fiatal Massey közbelépése nélkül. Az utazás hosszú órái alatt a tudós orvos és az iskola porát lerázott fiatal­ember között kü­lönös barátság, bizonyos pajtáskodás fejlődött ki. A kor és vérmérséklet különbségei ellenére­­Gérard épp oly élénk és túlzó volt, mint ami­lyen higgadt és tartózkodó a doktor) az utóbbi az övével rokon szellemet fedözött föl benne és barátságával ajándékozta meg ezt az őszinte, értelmes, kíváncsi fiút, aki szakadatlanul kér­dezősködött az ezer meg ezer új tünemény oka felől, melyek szemébe ötlöttek. Nem a léha kérdezősködés kedvéért, hanem a szükségtől ösztönözve, mely minden kezdő filozófust arra ösztökél, hogy az okozattól az okhoz jusson. Miután Gérard bejutott a híres műterembe, az orvos előtte néhány kémiai kísérletet végzett, melyek bámulatba ejtették; beszélt neki a szuggesztió különböző problémáiról, melyekkel e pillanatban foglalkozott és végre a kísérlete­zés hevétől elragadtatva, Gérard előtt néhány kártyamutatványt csinált, melyekben a delejes­ség és kézi ügyesség együtt a jóslás látszólag csodálatos eredményeit mutatták. A fiatal ta­nítvány lelkesedése ez időtől fogva határtalan volt; e pillanattól fogva a doktort tartotta a világ legnagyobb emberének. Földrajzi tudo­mánya nem kevésbbé ejtette bámulatba. Gérard különösen arra az Afrikára volt kíváncsi, melyet a szuezi csatornában és a Vörös-tengeren, az Indiai óceán mentén pillan­tott meg és amelyre a Mozambik-csatorna nyu­gati partján kellett családjával kiszállnia. A ha­jón levő tengeri térképek és földrajzi atlaszok tanulmányozásába nem tudott belefáradni. Sőt saját használatára a fekete szárazföldről tenye­rénél nem nagyobb vázlatot készített, amelyen a partok körvonalait különböző színekkel je­lölte meg aszerint, hogy melyik európai nem­zet birtoka. Ezt a vázlatot magánál hordta és gyakran tanulmányozta, emlékezetébe idézve Afrika lassú meghódításának tragikus történe­tét a nagy utazók által, mely a múlt század főeseménye volt. Ezt a hódítást, melyet északon Egyiptomban és Algírban Franciaország, délen a Jóremény­ség fokánál Hollandia és Angolország kezdtek meg, maga előtt látta. Gondolatban követte a Szudán és a tavak vidékének fokozatos föl­fedezését a keleti részen, a Kongó és a Nigarét a nyugaton. Az afrikai világ déli végső pont­járól elindult holland gyarmatosok egymást követő vándorlásait észak felé, a portugálok keleti és nyugati támadásait; Német- és Olasz­ország részvételét a mozgalomban, az előbbi a guineai öbölben az Atlanti-óceán délkeleti olda­lán és a Zanzibárral szemközt levő parton, az utóbbi Erithreában. És mindezek az egymást követő európai lerakódások, minden törekvés, minden, olykor hősies önfeláldozás a titokzatos szárazföld középpontja felé van irányítva, anél­kül, hogy eddig minden problémát megoldottak volna, hacsak nem merész állításokkal és való­ságos földrajzi betörésekkel. E nagy utazások emlékezetes eredményei, r­ettendetlen férfiak emlékezete, akik erejükkel és szenvedésükkel járultak hozzá e csodálatos történethez, hálával és csodálattal töltötték el. Közelebb, szinte közvetlen érintkezésben levő­nek érezte magát velük Afrika közvetlen szom­szédságában, melyet a szemhatár alatt sejtett és azt mondogatta magában, hogy valamikor talán ő is nyomukba léphet és egy követ hord­hat a dicső épülethez, melynek alapjait ők ve­tették meg. Mindezekben a dolgokban dr. Lhomond volt a tanácsadója. Ezért, mikor a tervezett hang­verseny műsorát beszélték meg előtte, Gérard rögeszméjétől hajtva így szólt: — Olyat tudok, ami többet ér, mint unalmas verseik és örökös szonátáik és ami a pénz­tárba a szegény emberek számára ezüst pén­zeket, sőt Lajos-aranyakat fog hullajtani. — És mi az, önhitt fiatal úr? — kérdezte nővére, Colette, a füle csücskét megcsípve. — Kártya-, szemfényvesztő­, szuggesztiós­­mutatványok. — Csak ez ? ! — kiáltotta Massey nevetve. — Neked nem is rossz az ízlésed, fiam. Csakhogy megfeledkezel arról, hogy ha nyulat akarunk enni, előbb meg kell lőni. Ugyan, kérlek, ki vállalkoznék a szemfényvesztő szerepére? Ta­lán te? — Ezt pedig nagyon eltalálhatná, — szólt a végzett diák fontoskodva. — Aminőnek lát, semmi esetre sem lennék megvetendő segéd. Minthogy szorongatták, elbeszélte a doktor remek mutatványait, csodálatos ügyességét, vég­telen tudományát. — Azt csinálja, amit akar! Ha kedve tar­taná, egy kézmozdulattal eltűntethetné a hajót s vele bennünket, — fejezte be Gérard a meg­győződés hangján. — Es ha! — kiáltotta Francoeur kapitány, aki a társalgást vezette, — ezek igazán meg­lepő természetű tehetségek. Tudtam, hogy a mi kedves doktorunk minden irányban kutatott és dolgozott; számos útunkon meggyőződtem, hogy Lhomond tudása, ahogy fiatal bámulója mondja, valóban csodálatos, mindennap láttam a bi­zonyságait, még­pedig a legváltozatosabb faj­tákban. De sohasem sejtettem volna, hogy benne Boscát vagy Houdin Róbertet kell látni! — Már­pedig a dolog így áll! — szólt Massey. — Hát nem magasztalta előttem kezé­nek csodálatos könnyűségét? Az emberek vég­tagját nem vágja le, mondta ön, hanem el­tűnteti ! — Ez bizony igaz és betegei is önkéntelenül ezzel a kifejezéssel élnek, amely a lehető leg­jobban fejezi ki a könnyedséget és ügyességet, amellyel működik. Nem meglepő, minthogy ujjainak ez ügyességét érzi, hogy valamikor eszébe jutott, hogy megpróbálkozik az ügyes­ségi mutatványokkal és mint minden, úgy ez is Minthogy a parancsnoknak rendkívül meg­tetszett a gondolat, hogy a hangversenynek ily vonzó erőt adhat, hozzátette: — Ez valódi lelet. Indítványozom, hogy ké­sedelem nélkül járjunk utána a dolognak. Ha Lhemond úr hajlandó bennünket támogatni, valóban ez lesz az előadás fénypontja, amivel a zenei előadás becsét nem akarom kisebbí­teni. — Ó, parancsnok úr, — kiáltotta Colette, — akárhogy ócsárolja a zenét, ön is csak úgy gondolkodik róla, mint én! Biztosítom, hogyha rajtam állna, egy sikerüti kártyamutatványt nem becsülnék annyira, mint egy megnyomorí­tott szonátát. — Ó, kisasszony! — szabadkozott a kapi­tány. — Nem, nem, — szólt Colette nem színlelt meggyőződéssel, — nagyon jól ismerem meg­győződésemet. Ha tudná, hogy félelmemben hányszor követek el hibát a rendeseken kívül, gyorsan kitörölte volna a szerencsétlen szoná­tát a műsorból! — tette hozzá a fiatal leány, a remény egy sugarával szép szemeiben. — Kitöröltem a szonátáját? Soha! — szólt a parancsnok. — Ez egyik legszebb számom. — De hát lássuk, Colette, — szólt Massey nyugodtan, — határozd el magad valamire és ha önérzeted meg van sértve, gondold meg, hogy a szegényekért játszol. — De hát ideje volna tüstént fölkeresni dr. Lhomond urat, — szólt Gérard, aki resz­ketett a türelmetlenségtől. — Megállj, fiam!­­— kiáltotta az atyja.­­ Az orvos ilyenkor a szobájában dolgozik; tu­dósi elmélkedésében ily módon nem lehet zavarni. — De papa, — folytatta Gérard a fiatal emberek csodálatos önhittségével, hogy min­denütt szívesen látják őket, — nekem szabad bejáratom van Lhomond úrhoz és ő mindig örül, valahányszor lát.­­— Ez a te véleményed. Az évekkel meg fo­god tanulni, hogy kevésbbé bízzál az örömben, melyet udvarias emberek tanúsítanak irántad, midőn visszaélsz az engedéllyel, hogy őket meglátogasd ; én legalább remélem, mert enélkül az alkalmatlankodók osztályába jutnál. Vették észre, — folytatta Massey, inkább a jelenlevő felnőttekhez fordulva, — hogy azok, akiket ma rossz nyelven tolakodóknak neveznek, akiket Moliére hajdan alkalmatlankodóknak nevezett, egyedül osztoznak abban a rettenthetlen meg­győződésben, hogy látogatásaikat mindenkor szívesen fogadják. — Próbálja meg! — kiáltotta Gérard, akit az apai zuhany cseppet sem ingatott meg. Bízzanak meg kérelmük átadásával; mindegy, akárki jön velem és meglátja, várjon alkalmat­lan vagyok-e? Minthogy végre is mindenki nagyon szerette volna tudni, hogy mit kell várni a vázlatosan kidolgozott tervtől, ez egyszer nem sokat töp­rengtek a doktor szentélyének megrohanásán és egy küldöttség, melyet Gérard vezetett, ment közölni az általános óhajt. Lhomond úr eleinte egy kissé megütődött a kérelmen, sőt első mozdulata tagadó volt, de Gérard oly őszinte lelkesedéssel könyörgött, hogy az orvos végre beleegyezett az ünnepség rendezőivel való alkudozásba és ettől fogva. * A zsidó rabbik titokzatos tudománya, mellyel a VILÁG-KRÓNIKA. 1. SZÁM.

Next