Világ-krónika, 1907 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1907 / 1. szám

1. SZÁM, mint az ostromlott várak, ő is el volt foglalva; mert mikor Masseyne, Colette és más nők sze­retetreméltó könyörgéseit meghallgatta, meg kellett adnia magát. — Hát legyen, — szólt lemondóan sóhajtva, — ez egyszer beleegyezem, hogy szemfényvesztő bohóc szerepét játsszam. De sohase hittem volna, Gérard, hogy el fog árulni! — Ó, orvos úr! — kiáltotta a fiatal­ember rémülten. — Hát csakugyan elárultam volna a bizalmát? Ezt bizony nem is sejtettem. — Büntetésül arra ítélem, hogy segédem legyen, — folytatta az orvos mosolyogva. — Bűnéért vezekelnie kell. — Ah, — kiáltotta Gérard magánkívül, — valóban megengedi, hogy segédkezzem?! Én a segéde! Helyemet nem adnám Transzvál min­den aranyáért. Majd meglátod Colette, majd meglátják mindannyian, minő szép dolgokat fogunk bemutatni. Azt se fogják tudni, ébren vannak-e vagy álmodnak! — Nini, kezdi már a szédelgést, — szólt az orvos, — csillapítsa le a hevét Gérard; attól tartok, hogy szegényes mutatványaim a zajos reklám miatt nagyon középszerűeknek fognak látszani. — De hát mitől tart? — sóhajtotta Colette, aki szonátájának lidércnyomása alatt állott. — Képzelje orvos úr, a parancsnok és a mama és mindannyian elhatározták, hogy a Holdsugár szonátát játsszam. Mentül többet gyakorolom, annál kevésbbé tudom. Nem gondolja, hogy ez ily alkalomra nagyon is komoly darab? — tette hozzá aggodalmat tükröző ártatlan sze­mekkel. — Félek, hogy mindenkit untatni fogok! — A választást kitűnőnek tartom, — szólt az orvos komolyan — és részemről nagyon el volnék ragadtatva, ha azt a csodálatos szerze­ményt hallanám. — Ha kellőkép volna előadva, nem mon­dom! — fejezte be Colette a fejét rázva. — A zongora fölé egy táblát lehet szögezni ezzel a felirattal: «A célra tekintettel kérjük, nézzék el az előadó hibáit», — ajánlotta Gérard. — Hibáit! Gondoljon inkább a maga hibáira Gérard és azokra, amelyeket valószínűleg együtt fogunk elkövetni, — szólt dr. Lhomond. — Hát ettől én nem tartok, — szólt Gérard büszke önbizalommal. — Én ismerem az ál­­szerénységet és biztos vagyok benne, hogy mi leszünk az ünnepség díszei. Ki látott valaha ily önhittséget? — mondta Colette — és ennél is rosszabb, ha igaza van! Önök legalább okvetetlenül érde­kelni fogják a nézőket és élvezetet fognak nekik szerezni. — Ön még biztosabb benne, — felelte az orvos, aki gondolatban hozzátette: minden­esetre az olyan hallgatóság volna kényes, amely nem érné be az ártatlan félelemmel, hogy nem fog tetszeni, melyet ez a bájos arc fejez ki. így terveztek, tanakodtak, beszélgettek össze­vissza. Végre tömérdek ide-oda szaladgálás, izgatott töprengés és alkudozás után a mű­kedvelők között, az ünnepélyes óra ütött. A mű­sor jó részét eljátszották dicstelenül, de fölsülés nélkül. Két matróz egy kis fehér asztalt hozott, me­lyen nem volt sem terítő, sem függöny és melyre egy palack bort, poharakat és még né­hány más tárgyat tettek. Lhomond és Gérard ekkor kivált a nézők közül s a dobogóra lépett. A magas termetű, karcsú, szőke és estély­ruhába öltözött orvost mindenki igen előkelő­nek találta, mindazonáltal a hallgatóság között volt egy nénike, aki bizonyosan jártas volt a dol­gokban és ezért erős, délies kiejtéssel jegyezte meg, hogy az orvos úrnak nincs igazi szem­fényvesztő külseje és az eszközei nagyon sze­gényesek. — Ez Maris kotyogása, — mormogta Gérard, akinek szerencsés arca az örömtől s az előlege­zett diadaltól sugárzott. — Íme, egy palack, amelyben víz és bor van összekeverve, — kezdte az orvos kissé gúnyos hangon, mintha magával tréfálna. — Akarja valaki tudni, hogy minő arányban tör­tént a keverés? — Ha megkóstolhatom, habozás nélkül vál­lalkozom a kérdés megfejtésére, — szólt egy kövér, piros-pozsági arcú alak, aki egy perccel előbb a fuvolán a Boieldieu ártatlan dallamait adta elő. — Gérard, legyen szíves töltse meg ezt a poharat és vigye oda annak az úrnak. A piros képű férfi megízlelte és nyelvével csettentett. — Kitűnő Pontet-Canet! — jelentette ki.— Kár, hogy víz a harmadrésze. — Meggyőződhetünk, vájjon eltalálta-e a keverés arányát, — szólt Lhomond. — Gérard, legyen szíves, töltse meg a poharakat. (Folytatása következik.) A király karácsonya. Királyunk, mint minden utóbbi évben, az idén is Wallseeban, leánya, Mária Valéria főherczegnő családjának körében töltötte a ka­rácsonyi ünnepeket. «Az Újság» egy munka­társának érdekes dolgokat sikerült összegyűj­teni a király karácsonyáról s az ő közléséből mi is átveszszük az alábbiakat. — A­míg Ő Felsége, boldog emlékezetű Erzsébet királyné élt, a királyi pár a kará­csony­ estét vagy Bécsben vagy Budán vagy a gödöllői kastélyban töltötte a legszűkebb csa­ládi körben. Mária Valéria királyi herczegnő még leány volt és jól tudta, hogy gyermeki szeretetét meg kell százszoroznia, hogy felej­tesse ez estére legalább szerencsétlen végű bátyját, a­kinek neve állandóan ott volt a király és a királyné ajkán. Csak hárman voltak együtt karácsonyestén és szótlanul imádkoztak, miután felgyújtották a karácsonyfát. Ajándék sem volt egyéb a karácsonyfa alatt, csak az, a­melylyel másnak kedveskedtek. Az utolsó alkalomkor a király káprázatos brilliánsokból összefont tiárát adott a királynénak, Mária Valéria ki­rályi herczegnőnek pedig három sor borsónagy­­ságú gyöngynyakéket. Ő maga tette rájuk. Ez volt az egyetlen ékszer, melyet a karácsony estén viseltek. Mikor Mária Valéria királyi herczegnő férjhez ment, az ünneplés színhelyét úgyszólván test­vériesen megosztották két lányuk közt. Az egyik esztendőben a szent estét a király és Erzsébet királyné Münchenben töltötték, Gizella bajor herczegnőnél, a másik esztendőben Lichtenegg­­ben, Wels mellett, Mária Valéria királyi her­czegnőnél. Utóbb azonban, a­mikor Ferencz Szalvátor királyi herczeg megvette a wallseei kastélyt, Gizella bajor herczegnő hősiesen le­mondott a saját jussáról és készséggel bele­egyezett abba, hogy a királyi pár a karácsony­­estét ne felváltva nála és húgánál, hanem ál­landóan Walseeban ünnepelje. Itt folyt le Erzsébet királyné utolsó karácsonyestéje is, itt gyújtotta meg utoljára a karácsonyfát. A királyné halála után a karácsonyestét a király továbbra is Walseeben ünnepelte, ámde sokkal szűkebb keretek között, mint azelőtt. A fájdalmas visszaemlékezések egy pillanatra veszélyeztették volt az egész karácsonyi szer­tartást, mert hiszen épen azok hiányoztak e családi ünnepen, a­kiket a király a legjobban szeretett. Gizella és Mária Valéria királyi her­­czegnők szinte érezték ezt és sok gyengédséggel fáradoztak azon, hogy a királyt a felesleges izgalmaktól megkíméljék. A­mikor Gizella bajor herczegnő Erzsébet királyné halála után Bécsben volt, sok minden egyéb között az is szóba került, hogy hol legyen a karácsonyest? — Az én gyermekeim már mind megnőt­tek, — mondta a herczegnő — javarészt távol is vannak a szülői háztól, én azt hiszem, bíz­vást lemondhatunk a karácsonyest, igaz, hogy régen megszokott c­eremóniájáról. A király elértette leánya intenczióját és kö­rülbelül ezeket felelte : — Úgy van, a te gyermekeid már felnőttek és ha nem állíttok karácsonyfát, talán nem fognak megharagudni érte. De mit szólna az az apró sereg, a Mária Valéria gyermekei, ha le kellene mondaniok az ő várva-várt örömesté­jükről? Köszönöm ajánlatodat, de el nem foga­dom. Csak azt kérem, mentsél fel az alól, hogy Münchenbe menjek, engedjetek engemet át az ünnepekre Mária Valériának és az ő gyermekei­nek. A királyné halála — szólt befejezésül a király — amúgy is azt az elhatározást érlelte meg bennem, hogy országaink határát többé túl nem lepem. Ezzel aztán örökre eldőlt a király karácsony­estéinek kérdése. Azóta is Wallseeben tölti őket s ez most már így is marad mindvégig. Wallsee kisközség Ausztriában, az amstetteni kerületi kapitányságban, a Duna mentén. A walseei kastélyt 1895-ben Ferencz Szalvátor királyi herczeg vette meg és azóta ott lakik családjával Mária Valéria királyi herczegnővel és gyermekeivel. Itt tölti a Felsége az utolsó esztendők kará­csonyát, leányánál, vejénél és kilencz unokájá­nál, a kik mind várva-várják a Felséges úr meg­érkezését. — Hányszor kell még lefeküdnünk, — kér­dezik a gyermekek szünetlenül az első hó be­álltától kezdve, — hányszor kell még felébred­nünk, hogy a nagypapa megérkezzék? Az ujjaikon számlálgatják a napot, az órát, a­melyben megérkezik a király, a­mi számukra a legnagyobb boldogság a világon. Hogyne, hiszen a nagypapa hozza nekik a karácsonyt is. Bárhol legyen is a király, legkésőbb deczem­­ber 22-ikén Wallseebe utazik. Az utazás odáig pedig nem is egyszerű dolog és bizony fárasztó. A bécsi Westbahnhoftól csak Amstettenig visz a vonat, onnan azután másfél óra hosszat tart a kocsiút. Az útvonal magasfekvésű s mint e vidéken mindenütt, olyan sima akár a legfino­mabb parkett. Karácsonytájt rendszerint már pompás szánút van s ez a másfélórai utazást élvezetessé teszi. Négy pompás ló van Ő Fel­sége szánja elé fogva, mely a szokottnál gyor­sabb tempóban halad felséges utasával. Szánon csak a király jár. A kíséretre és a szolgasze­mélyzetre hatalmas automobilok várnak, melyek egy félórával követik a királyt. A király megérkezésével ünnepi hangulat költözik a walseei kastélyba. A­ki látta a király fogadtatásának diadalmas és elragadóan kedves külsőségeit, az valóban, mint ime én is, nem tud parancsolni magának, hogy azokat el ne mondja. Úgyszólván a küszöbön várja Ő Fel­ségét Mária Valéria királyi herczegnő, a nya­kába ugrik és perczekig tartja átkarolva. A ki­lencz gyerek ezalatt mint az orgonasíp sorako­zik egymás mellé és részint irigykedve, részint türelmetlenül nézi az édesanyját, a­ki a nagy­ VILÁG-KRÓNIKA. *3

Next