Világ-krónika, 1907 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1907 / 1. szám
1. SZÁM, mint az ostromlott várak, ő is el volt foglalva; mert mikor Masseyne, Colette és más nők szeretetreméltó könyörgéseit meghallgatta, meg kellett adnia magát. — Hát legyen, — szólt lemondóan sóhajtva, — ez egyszer beleegyezem, hogy szemfényvesztő bohóc szerepét játsszam. De sohase hittem volna, Gérard, hogy el fog árulni! — Ó, orvos úr! — kiáltotta a fiatalember rémülten. — Hát csakugyan elárultam volna a bizalmát? Ezt bizony nem is sejtettem. — Büntetésül arra ítélem, hogy segédem legyen, — folytatta az orvos mosolyogva. — Bűnéért vezekelnie kell. — Ah, — kiáltotta Gérard magánkívül, — valóban megengedi, hogy segédkezzem?! Én a segéde! Helyemet nem adnám Transzvál minden aranyáért. Majd meglátod Colette, majd meglátják mindannyian, minő szép dolgokat fogunk bemutatni. Azt se fogják tudni, ébren vannak-e vagy álmodnak! — Nini, kezdi már a szédelgést, — szólt az orvos, — csillapítsa le a hevét Gérard; attól tartok, hogy szegényes mutatványaim a zajos reklám miatt nagyon középszerűeknek fognak látszani. — De hát mitől tart? — sóhajtotta Colette, aki szonátájának lidércnyomása alatt állott. — Képzelje orvos úr, a parancsnok és a mama és mindannyian elhatározták, hogy a Holdsugár szonátát játsszam. Mentül többet gyakorolom, annál kevésbbé tudom. Nem gondolja, hogy ez ily alkalomra nagyon is komoly darab? — tette hozzá aggodalmat tükröző ártatlan szemekkel. — Félek, hogy mindenkit untatni fogok! — A választást kitűnőnek tartom, — szólt az orvos komolyan — és részemről nagyon el volnék ragadtatva, ha azt a csodálatos szerzeményt hallanám. — Ha kellőkép volna előadva, nem mondom! — fejezte be Colette a fejét rázva. — A zongora fölé egy táblát lehet szögezni ezzel a felirattal: «A célra tekintettel kérjük, nézzék el az előadó hibáit», — ajánlotta Gérard. — Hibáit! Gondoljon inkább a maga hibáira Gérard és azokra, amelyeket valószínűleg együtt fogunk elkövetni, — szólt dr. Lhomond. — Hát ettől én nem tartok, — szólt Gérard büszke önbizalommal. — Én ismerem az álszerénységet és biztos vagyok benne, hogy mi leszünk az ünnepség díszei. Ki látott valaha ily önhittséget? — mondta Colette — és ennél is rosszabb, ha igaza van! Önök legalább okvetetlenül érdekelni fogják a nézőket és élvezetet fognak nekik szerezni. — Ön még biztosabb benne, — felelte az orvos, aki gondolatban hozzátette: mindenesetre az olyan hallgatóság volna kényes, amely nem érné be az ártatlan félelemmel, hogy nem fog tetszeni, melyet ez a bájos arc fejez ki. így terveztek, tanakodtak, beszélgettek összevissza. Végre tömérdek ide-oda szaladgálás, izgatott töprengés és alkudozás után a műkedvelők között, az ünnepélyes óra ütött. A műsor jó részét eljátszották dicstelenül, de fölsülés nélkül. Két matróz egy kis fehér asztalt hozott, melyen nem volt sem terítő, sem függöny és melyre egy palack bort, poharakat és még néhány más tárgyat tettek. Lhomond és Gérard ekkor kivált a nézők közül s a dobogóra lépett. A magas termetű, karcsú, szőke és estélyruhába öltözött orvost mindenki igen előkelőnek találta, mindazonáltal a hallgatóság között volt egy nénike, aki bizonyosan jártas volt a dolgokban és ezért erős, délies kiejtéssel jegyezte meg, hogy az orvos úrnak nincs igazi szemfényvesztő külseje és az eszközei nagyon szegényesek. — Ez Maris kotyogása, — mormogta Gérard, akinek szerencsés arca az örömtől s az előlegezett diadaltól sugárzott. — Íme, egy palack, amelyben víz és bor van összekeverve, — kezdte az orvos kissé gúnyos hangon, mintha magával tréfálna. — Akarja valaki tudni, hogy minő arányban történt a keverés? — Ha megkóstolhatom, habozás nélkül vállalkozom a kérdés megfejtésére, — szólt egy kövér, piros-pozsági arcú alak, aki egy perccel előbb a fuvolán a Boieldieu ártatlan dallamait adta elő. — Gérard, legyen szíves töltse meg ezt a poharat és vigye oda annak az úrnak. A piros képű férfi megízlelte és nyelvével csettentett. — Kitűnő Pontet-Canet! — jelentette ki.— Kár, hogy víz a harmadrésze. — Meggyőződhetünk, vájjon eltalálta-e a keverés arányát, — szólt Lhomond. — Gérard, legyen szíves, töltse meg a poharakat. (Folytatása következik.) A király karácsonya. Királyunk, mint minden utóbbi évben, az idén is Wallseeban, leánya, Mária Valéria főherczegnő családjának körében töltötte a karácsonyi ünnepeket. «Az Újság» egy munkatársának érdekes dolgokat sikerült összegyűjteni a király karácsonyáról s az ő közléséből mi is átveszszük az alábbiakat. — Amíg Ő Felsége, boldog emlékezetű Erzsébet királyné élt, a királyi pár a karácsony estét vagy Bécsben vagy Budán vagy a gödöllői kastélyban töltötte a legszűkebb családi körben. Mária Valéria királyi herczegnő még leány volt és jól tudta, hogy gyermeki szeretetét meg kell százszoroznia, hogy felejtesse ez estére legalább szerencsétlen végű bátyját, akinek neve állandóan ott volt a király és a királyné ajkán. Csak hárman voltak együtt karácsonyestén és szótlanul imádkoztak, miután felgyújtották a karácsonyfát. Ajándék sem volt egyéb a karácsonyfa alatt, csak az, amelylyel másnak kedveskedtek. Az utolsó alkalomkor a király káprázatos brilliánsokból összefont tiárát adott a királynénak, Mária Valéria királyi herczegnőnek pedig három sor borsónagyságú gyöngynyakéket. Ő maga tette rájuk. Ez volt az egyetlen ékszer, melyet a karácsony estén viseltek. Mikor Mária Valéria királyi herczegnő férjhez ment, az ünneplés színhelyét úgyszólván testvériesen megosztották két lányuk közt. Az egyik esztendőben a szent estét a király és Erzsébet királyné Münchenben töltötték, Gizella bajor herczegnőnél, a másik esztendőben Lichteneggben, Wels mellett, Mária Valéria királyi herczegnőnél. Utóbb azonban, amikor Ferencz Szalvátor királyi herczeg megvette a wallseei kastélyt, Gizella bajor herczegnő hősiesen lemondott a saját jussáról és készséggel beleegyezett abba, hogy a királyi pár a karácsonyestét ne felváltva nála és húgánál, hanem állandóan Walseeban ünnepelje. Itt folyt le Erzsébet királyné utolsó karácsonyestéje is, itt gyújtotta meg utoljára a karácsonyfát. A királyné halála után a karácsonyestét a király továbbra is Walseeben ünnepelte, ámde sokkal szűkebb keretek között, mint azelőtt. A fájdalmas visszaemlékezések egy pillanatra veszélyeztették volt az egész karácsonyi szertartást, mert hiszen épen azok hiányoztak e családi ünnepen, akiket a király a legjobban szeretett. Gizella és Mária Valéria királyi herczegnők szinte érezték ezt és sok gyengédséggel fáradoztak azon, hogy a királyt a felesleges izgalmaktól megkíméljék. Amikor Gizella bajor herczegnő Erzsébet királyné halála után Bécsben volt, sok minden egyéb között az is szóba került, hogy hol legyen a karácsonyest? — Az én gyermekeim már mind megnőttek, — mondta a herczegnő — javarészt távol is vannak a szülői háztól, én azt hiszem, bízvást lemondhatunk a karácsonyest, igaz, hogy régen megszokott ceremóniájáról. A király elértette leánya intenczióját és körülbelül ezeket felelte : — Úgy van, a te gyermekeid már felnőttek és ha nem állíttok karácsonyfát, talán nem fognak megharagudni érte. De mit szólna az az apró sereg, a Mária Valéria gyermekei, ha le kellene mondaniok az ő várva-várt örömestéjükről? Köszönöm ajánlatodat, de el nem fogadom. Csak azt kérem, mentsél fel az alól, hogy Münchenbe menjek, engedjetek engemet át az ünnepekre Mária Valériának és az ő gyermekeinek. A királyné halála — szólt befejezésül a király — amúgy is azt az elhatározást érlelte meg bennem, hogy országaink határát többé túl nem lepem. Ezzel aztán örökre eldőlt a király karácsonyestéinek kérdése. Azóta is Wallseeben tölti őket s ez most már így is marad mindvégig. Wallsee kisközség Ausztriában, az amstetteni kerületi kapitányságban, a Duna mentén. A walseei kastélyt 1895-ben Ferencz Szalvátor királyi herczeg vette meg és azóta ott lakik családjával Mária Valéria királyi herczegnővel és gyermekeivel. Itt tölti a Felsége az utolsó esztendők karácsonyát, leányánál, vejénél és kilencz unokájánál, a kik mind várva-várják a Felséges úr megérkezését. — Hányszor kell még lefeküdnünk, — kérdezik a gyermekek szünetlenül az első hó beálltától kezdve, — hányszor kell még felébrednünk, hogy a nagypapa megérkezzék? Az ujjaikon számlálgatják a napot, az órát, amelyben megérkezik a király, ami számukra a legnagyobb boldogság a világon. Hogyne, hiszen a nagypapa hozza nekik a karácsonyt is. Bárhol legyen is a király, legkésőbb deczember 22-ikén Wallseebe utazik. Az utazás odáig pedig nem is egyszerű dolog és bizony fárasztó. A bécsi Westbahnhoftól csak Amstettenig visz a vonat, onnan azután másfél óra hosszat tart a kocsiút. Az útvonal magasfekvésű s mint e vidéken mindenütt, olyan sima akár a legfinomabb parkett. Karácsonytájt rendszerint már pompás szánút van s ez a másfélórai utazást élvezetessé teszi. Négy pompás ló van Ő Felsége szánja elé fogva, mely a szokottnál gyorsabb tempóban halad felséges utasával. Szánon csak a király jár. A kíséretre és a szolgaszemélyzetre hatalmas automobilok várnak, melyek egy félórával követik a királyt. A király megérkezésével ünnepi hangulat költözik a walseei kastélyba. Aki látta a király fogadtatásának diadalmas és elragadóan kedves külsőségeit, az valóban, mint ime én is, nem tud parancsolni magának, hogy azokat el ne mondja. Úgyszólván a küszöbön várja Ő Felségét Mária Valéria királyi herczegnő, a nyakába ugrik és perczekig tartja átkarolva. A kilencz gyerek ezalatt mint az orgonasíp sorakozik egymás mellé és részint irigykedve, részint türelmetlenül nézi az édesanyját, aki a nagy VILÁG-KRÓNIKA. *3