Világ-krónika, 1909 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1909 / 1. szám
t egy idézetet is Idából. Tomlyne megkért, hogy ismételjem a mit mondtam, és én meg is tettem. Elővette jegyzőkönyvét és felírta. Szeretném felhasználni egy czikkemben, amelyen épen most dolgozom. — Jó lesz, — feleltem hanyagul. — Két hét múlva olvastam ezt a czikket egy komoly hetilapban, így kezdődött: «Amint az a jeles, kiváló írónő, Pymshaw kisasszony olyan jól jegyzi meg az «Észbeli mértékek»ben — és aztán következett az idézet. Ez fényes volt, de majdnem bajt okozott. Valami túlbuzgó lélek írt a lap szerkesztőjének, hogy az «Észbeli mértékek»-et nem kaphatta meg sem a kölcsönkönyvtárban, sem a könyvárusnál, sőt úgy látszik egyáltalában nem tudnak róla. A szerkesztő Tomlynehez fordult, Tomlyne pedig hozzám. — Persze, hogy nem kaphatta meg, — feleltem. «A könyv már évekkel ezelőtt elfogyott. Oda adom az én példányomat — most épen kölcsönöztem valakinek — ha megígéri, hogy visszahozza."Nem olyan könyv az, amelyet könnyű szerrel és kevés pénzért meg lehetne kapni.» Tomlyne megígérte és elégedetten távozott. Halogatás, időlopás, mondja a közmondás, de viszont sokszor tapasztaltam, hogy ki is ránthat a csávából, csak addig kell húzni- vonni valamit, amíg a másik fél megfeledkezik róla. Nemsokára ezután egy politizáló asszony jött segítségemre, aki írónő is. Arról beszélt, hogy milyen igazságtalanok vagyunk mi az ő nemével szemben. Sokkal jobb alkalom volt, semhogy elszalaszthattam volna. — Igen, — mondtam, — mégpedig nemcsak a választójog ügyében. Miért nem tagja Pymshaw kisasszony az akadémiának? — Pymshaw? — kérdezte,az én politizáló hölgyem becsületesen. — Ezt a nevet nem ismerem. — Nem, — mondtam, — természetes. Távol esik az ön szakmájától. Véletlenül a jelenkor első psychológusa és ennek ismeri el minden európai tekintély. Igazán nagy szellem. De az akadémiába nem választották be. — Jól van, — szólt az én politizáló hölgyem, — majd az orruk alá dörgölöm. Remélem, meg tudja mondani, mit írt. Megadtam neki a kért fölvilágosítást és ezután figyelemmel kisértem azt a lapot, amelybe rendesen egy-egy hasáb «egyveleg »-et szokott írni. Mindjárt a rákövetkező héten megjelent a história, még pedig elég éles hangon. — Szeretném tudni, — mondta az írónő,— hogy azok a kedves, vén trottyok, akik az akadémiát igazgatják, a nemünk iránti előítéleten kívül felhozhatnak-e bármilyen okot arra, hogy mért nem tisztelték meg magukat Pymshaw Ida kisasszony megválasztásával? Az ő hite már ma is nemzetközi és nem hiszem, hogy az F. R. S.* betűk a neve után még növelhetnék annak a dicsőségét. De miután «Az öntudatalattiság fokozatai»-nak szerzőjét a jelenkor legkiválóbb analytikus szellemének ismerik el, különösnek tűnik, hogy a társaság mért nem él az alkalommal, kicsit megkopott hírnevét újra megaranyozni. Mikor ezt olvastam, sajnáltam, hogy Ida nem él, hogy sohasem élt és nem is fog. Szavamra mondom, majdnem elkezdtem magam is hinni benne. Egy-két hétig megelégedtem azzal, hogy minden lehető alkalommal szóba hoztam Pymshaw Idát. Ha aztán, — de ez ritkán esett meg, — akadt olyan becsületes ember, aki bevallotta, hogy sosem hallott róla, mindig ezzel vágtam vissza. «Akkor ön természetesen nem szokott psychológiával foglalkozni. » Aztán változatosság kedvéért elhatároztam, hogy Ida pályafutásába egy kis regényt fogok szőni. Van egy napilap, amely árszabás szerint közöl híreket az előkelő világból. Lefizettem a taksát és az újság híven közölte, hogy Pymshaw Ida kisasszony, a jól ismert psychológus és Banding H. Cornelius chicagói tanár jegyet váltottak és hogy a lakodalom már nemsokára meg is lesz. A «Győzelmes Asszonyok» szerkesztőnője erre újból vérszemet kapott. A lap legközelebbi számában nyájasan gratulált az eljegyzéshez és bemutatott egy «magánfelvételt» is, amely alá ezt írta: «Kertrészlet P. Ida kisasszony surreyi otthonából.» A «magánfelvételt» én szállítottam. Pillanatfelvétel volt, amelyet magam készítettem, mikor egyszer Aylesburg környékén jártam. Egy egész idegen kert fotográfiája volt és csak az országútról, a kerítés mellől vettem fel. Ha a kert gazdája esetleg észrevenné, örülök rajta, hogy legalább ez a mentségem megvan. De azt hiszem, nem is látta a fotográfia mását és ha talán látta is, szörnyen valószínűtlen, hogy ráismert volna. Eféle pillanatfelvételek pompásan eltorzítják a dolgokat. Amint ezt a romantikus elemet beleszőttem a históriába, egész másképen kezdtem elképzelni Idát. Most kis, csendes modorú asszonynak láttam, harmincz évesnek, ragyogó szeműnek, lágy hajúnak. A chikágói tanár pedig mogorva, oroszlánsörényű emberként állt előttem. A lelke versenyzett a Galahad lovagéval, noha némiképen ártott a nimbusának, hogy egy öccse húskonzerv-gyáros volt. Én legalább így képzeltem el a dolgot. De most már kezdett az ügy kissé sok galibával járni. Tomlyne kérte Ida czímét: ugyanazt tette a «Győzelmes Asszonyok» szerkesztője. A politizáló hölgy szinte őrjöngeni kezdett Pymshaw kisasszony és az akadémia témájáról. Ismerősök, akiknek már egyszer szóltam Idáról, újra kérdezősködtek felőle és gyakran nem emlékeztem, hogy mit mondtam először. Itt már csak egy dolog segíthetett. Meg kellett ölnöm Idát és meg is öltem. Meghalt — legalább így jelentették az újsághírek, melyeket megfizettem — Cap-Martinban, rövid betegség után és a hír végén «koszorúk mellőzése kéretett.» A szerkesztőnő felszólított, írjak nekrológot. Egyszerű pathosszal válaszoltam: «Nem tehetem— mindig az volt szegénynek az óhaja, hogy a nyilvánosság ne foglalkozzék vele!» És most ime mégis eléje került! Vámbéry felolvasása a török alkotmányról. Kiváló tudósunk, Vámbéry Ármin a napokban előadást tartott a pesti kereskedők társaságában az új török mozgalomról és a török birodalomban történt döntő nagy változásról. Az előadást nagy érdeklődés fogadta. Képviseltette magát a fölolvasáson a közös külügyminisztérium is, amelynek részéről megjelentek báró Call első osztályfőnök és Kania Kálmán osztálytanácsos. Mindenek előtt rámutatott Vámbéry arra, hogy a Keleten, ahol a titokzatosság, a talányszerűség mindennapi, a dolgok rendesen csak későn szivárognak a felszínre. Az újtörök mozgalom is már nagyon régi keletű, csak Európa nem tudott róla sokáig semmit. Első igazi jelentkezése a krími háború után való korszakra esik, amely a törökök figyelmét az európai viszonyokra fordította. E korszak mozgalmait az előadó közvetlen tapasztalásból ismeri, mert abban az időben egy pasa házánál mint tanító működött. Ekkor még csak szórványosan akadt Törökországban ember, aki idegen nyelveket is tudott. Ebben az időben kezdődik meg az előkelő török ifjaknak küldözgetése a külföldre, hogy ott műveltségre tegyenek szert s bár az első kísérletek nem jártak sikerrel, mert a török ifjak az újszerű életviszonyokat nehezen tudták megszokni ; néhány esztendei külföldre járás után azonban már mutatkozott hatás, már beszéltek az európai közszabadságok nagyobb terjedelméről, a török közvélemény elnyomottságáról s már itt-ott meg is nyilatkozott a szándék, amely európai példára akarta a török közállapotokat javítani. Ezekkel a törekvésekkel merőben ellentétes volt Abdul Azisz szultán politikája, akinek kormányzó elve a teljes depotizmus volt. Halála után Abdul Hamid került a trónra, akivel az előadó már gyerekkorában megismerkedett s vele mindvégig jó viszonyban állott. A hárem neveltje volt azonban ő is, műveltség nélkül, a közjó iránt való érzék sntán. Ebből fakadt az az eljárása, hogy Midhát pasa parlamentjét szétkergette s az alkotmányos törekvések minden további jelentkezésének egy csapással útját vágta. Törökországra a legsötétebb rémuralom nehezedett, a legradikálisabb eljárással némítottak el mindenkit, akit gyanúba foghattak, belenyúltak az egyének legmagánabb viszonyaiba, akinél európai török újság volt, börtönbe vagy száműzetésbe jutott, s üldözés volt a része mindenkinek, akinél csak rokonérzést fedeztek fel az európai szabadságeszmék iránt. Ez a rémuralom űzte ki akkor Európába a török társadalom legjobbjait, ki Párisba, ki Londonba menekült. Ezek a menekültek kezdték meg kinn a szervezkedést, csoportokba állottak, társulatokat alapítottak, lapokat szerkesztettek s azt küldözgették Törökországba. Persze mindez csak olaj volt a tűzre, a rémuralom tovább tobzódott. A szultán zsarnoksága mellett az ifjútörökök száma napról-napra gyarapodott. Sejthető volt, hogy ennek rész vége lesz. A szultán, amikor Vámbéry egyszer egy perzsa verset reczitált neki, amely a szabadságról szóló allegória volt, ezt mondta : — Tudom, mire czélzasz ; a szabadság azonban olyan palánta, a mely csak jó földben tud megélni. A mi földünk pedig köves és terméketlen. Az új törökök Párisban, Alexandriában és Kairóban találkoztak. Törökországból igen sok anyagi támogatást nyertek, de nemkülönben más európai államokból is. Elhatározták, hogy a passzivitás teréről lelépnek és megalakítják a «comité d’action»-t. Ennek feladata volt Konstantinápolyba menni s a lakosságot előkészíteni. A komité azonban a vidéken is működött s több helyen lázadás is ütött ki; a szultán azonban ezzel nem törődött. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy a szultán titkos * Fellow of the Royal Society , a tudós társaság tagja. VILÁG-KRÓNIKA. 1. SZÁM.