Világ-krónika, 1910 (34. évfolyam, 38. szám)
1910 / 38. szám
L .fc - Hff--38. szám. Ára egész évre 3 kor. 20 fillér. (34. ÉVFOLYAM.) Ára félévre 1 kor. 60 fillér. Szept. 1910. A «VASÁRNAPI ÚJSÁG» és a «KÉPES NÉPLAP» MELLÉKLAPJA. Karl Katalin. Elbeszélés. * Irta Mary E. Wilkins. — Angolból fordította S. A. Az 1814-iki év augusztus kilenczedik napja forró és perzselő volt a connecticuti tengerparton. Az öreg Karr asszonyság, Karl Katalin öreganyja, reggel óta jövendölgette, hogy égiháboru lesz ma. A ház éjszaki pitvarában üldögélve, s egy roppant hosszú selyemharisnyát kötögetve, érezte a napon pörkölődő fű szagát s éles szemeit gyanakodva fordította éjszaknyugat felé az égre, a honnan a viharfelhők szoktak gomolyogni. Ez irányban egész nap bizonytalan volt az ég alja, mintha színes foszlányok függtek volna ott felhők helyett s az ég sötét, kékesvörös színbe volt burkolva. — Égiháború lesz még este előtt — mondotta Karr asszonyság mély, vastag hangján, melyet nem várt volna tőle az ember, látva az öreg asszonyság finom csipkefodrokba burkolt nyakát. — Igen nagyanyám, azt hiszem én is, — felelt Katalin. A fiatal leány valami meghatározhatatlan mintájú, biborszin sávokkal és szegfűcsokrokkal díszített finom, de kopottas és itt-ott foltozott ruhába volt öltözve. A régi Karr-házban minden olyan volt, hogy csak az idejében alkalmazott foltozata óvta a széjfelhullástól. Karr asszonyság fekete latin ruhája is csak azért volt sajátkezűleg kihímezve piros mintával, hogy el legyenek fedve a festések és szakadások. Hasonló állapotban volt fekete csipkeszélű keztyűje is. Karr asszonyság mindig fölhúzta a fekete keztyűt délután, ha kiült a pitvarba, amint azt úri hölgyek szokták volt tenni, amikor ő még fiatal volt. Előkelő angliai családból származott, amelynek tagjai csak abban az időben költöztek az újvilágba, mikor az ottani gyarmatok. 1812-ben a spanyol Florida megszállása miatt háború tört ki az éjszakamerikai Egyesült Államok és Anglia között, mely az amerikai fegyverek kudarczával végződött, bár súlyosabb veszteséggel nem járt az új köztársaságra nézve. Ennek a háborúnak idejében, mely 1814 deczember 25-én fejeződött be a genti békével, játszik az itt közölt elbeszélésban már érni kezdett a függetlenség utáni vágy. Akkor még gazdag volt Karr asszonyság, aki most meglehetős szegénységben éldegélt unokájával, Katalinnal. A Karr-vagyon széjjelfoszlott gondatlan tulajdonosok kezén s kevés maradt belőle a falutól jó távol eső vén házon és néhány hold sovány legelőn kívül. Katalinnak volt egy bátyja is, nála két évvel idősebb, aki visszaszerezhetné a család vagyonát, de ez az angolok ellen harczolt s az öreg asszony ritkán beszélt róla. Karr aszszonyság ugyanis testestül-lelkestül tory volt, s ha rajta áll, haladék nélkül fölállította volna Anglia trónját a washingtoni Capitoliumban. Kis szobájában az angol fegyverek győzelméért imádkozott s nem kérdezősködött soha, vájjon nem kapott-e Katalin híreket Harryról, aki megtagadta a család hagyományait. Hanem azért mégis szerette elpártolt unokáját és jól tudta, hogy csakis azok a küldemények tartják a lelket a házban, amelyeket a jó fiú szűkös zsoldjából küldözget haza. Katalin maga is, nevelésénél fogva, nem volt oly lelkes híve a köztársaságnak, amilyennek lennie kellett volna. Amennyire tőle tellett, igyekezett lebeszélni Harryt szándékáról. — Menj inkább és harczolt egyedül az igaz államért és kormányért, — mondotta azon a parancsoló hangon, a melyet, úgy mondják, nagyanyjától örökölt s a mely jól illett neki. Harry azonban nem hajtott szavára. — A porba tiportak minket, — mondotta határozottan, — de most föltámadunk és megmutatjuk, milyen anyagból valók vagyunk. — Angol anyagból, — vetette közbe Katalin. — Angol anyag, de beoltva a Nyugat falába, a legnemesebb gyümölcse lesz kerek e világnak, — mondta Harry és elment kék egyenruhájában. Katalin írogatott neki, bár még mindig nem helyeselte, amit tett. Katalin egészen olyan volt, mint az öreganyja fiatal korában : kicsi és takaros, olyan kerek, ártatlan arcú, mint egy gyermek. Magatartása azonban olyan, mint egy királynőés néha olyan komoly volt a beszéde, hogy senki se mert neki ellenmondani, még az öreganyja sem. Volt Karl Katalinnak egy kérője, Miles Wadsworth kapitány, annak a Wadsworthnak a véréből, aki a szabadságharcz idején elrejtette egy odvas fába Connecticut állam szabadságlevelét. Katalin szívesen látta a kapitányt, aki hat hónapig járt ezután hozzájuk, mint elismert udvarló, de aztán senki se tudta, hogyan, összevesztek és Miles kapitány elvitorlázott hajójával Liverpoolba. Ez a háború kitörése előtti évben történt s Katalin azóta se hallotta hírét egykori óimádjának. Bánkódott-e utána, senki se tudta. Egyszermásszor kilovagolt hozzájuk egy-egy legény Stonningtonból is, aki udvarlási szándékkal kereste fel a széparczú leányt, akinek nemes vér folyt ereiben, de üres volt az erszénye. Katalin azonban visszautasította őket. — Katalin nem akar férjhez menni, — mondta Karr asszonyság, — de nem kell érte bántani. Nem azért marad lány, mert nem kaphatna férjet. Nagyon tiszteletreméltó állapot a leányság, ha maga választja az ember, és családunknak nem egy nőtagja választotta. Katalin fölszaladt az emeletre s onnan lengette a vörös zászlót.