Világ-krónika, 1910 (34. évfolyam, 38. szám)

1910 / 38. szám

L .fc - Hff--38. szám. Ára egész évre 3 kor. 20 fillér. (34. ÉVFOLYAM.) Ára félévre 1 kor. 60 fillér. Szept. 1910. A «VASÁRNAPI ÚJSÁG» és a «KÉPES NÉPLAP» MELLÉKLAPJA. Karl Katalin. Elbeszélés. * Irta Mary E. Wilkins. — Angolból fordította S. A. Az 1814-iki év augusztus kilenczedik napja forró és perzselő volt a connecticuti tenger­parton. Az öreg Karr asszonyság, Karl Kata­lin öreganyja, reggel óta jövendölgette, hogy égiháboru lesz ma. A ház éj­szaki pitvarában üldögélve, s egy roppant hosszú selyemharis­nyát kötögetve, érezte a napon pörkölődő fű szagát s éles szemeit gyanakodva fordította éjszaknyugat felé az égre, a honnan a vihar­felhők szoktak gomolyogni. Ez irányban egész nap bizonytalan volt az ég alja, mintha szí­nes foszlányok függtek volna ott felhők he­lyett s az ég sötét, kékesvörös színbe volt burkolva. — Égiháború lesz még este előtt — mon­dotta Karr asszonyság mély, vastag hangján, melyet nem várt volna tőle az ember, látva az öreg asszonyság finom csipkefodrokba bur­kolt nyakát. — Igen nagyanyám, azt hiszem én is, — felelt Katalin. A fiatal leány valami meghatározhatatlan mintájú, biborszin sávokkal és szegfűcsokrok­kal díszített finom, de kopottas és itt-ott fol­tozott ruhába volt öltözve. A régi Karr-házban minden olyan volt, hogy csak az idejében al­kalmazott foltozata óvta a széjf­elhullástól. Karr asszonyság fekete latin ruhája is csak azért volt sajátkezűleg kihímezve piros min­tával, hogy el legyenek fedve a festések és sza­kadások. Hasonló állapotban volt fekete csipke­szélű keztyűje is. Karr asszonyság mindig föl­húzta a fekete keztyűt délután, ha kiült a pitvarba, a­mint azt úri hölgyek szokták volt tenni, a­mikor ő még fiatal volt. Előkelő angliai családból származott, a­melynek tagjai csak abban az időben költöz­tek az új­világba, mikor az ottani gyarmatok­. 1812-ben a spanyol Florida megszállása miatt háború tört ki az éjszakamerikai Egyesült­ Államok és Anglia között, mely az amerikai fegyverek kudar­­czával végződött, bár súlyosabb veszteséggel nem járt az új köztársaságra nézve. Ennek a háborúnak idejében, mely 1814 deczember 25-én fejeződött be a genti békével, játszik az itt közölt elbeszélés­­ban már érni kezdett a függetlenség utáni vágy. Akkor még gazdag volt Karr asszonyság, a­ki most meglehetős szegénységben éldegélt unokájával, Katalinnal. A Karr-vagyon széjjel­­­foszlott gondatlan tulajdonosok kezén s kevés maradt belőle a falutól jó távol eső vén házon és néhány hold sovány legelőn kívül. Katalinnak volt egy bátyja is, nála két év­vel idősebb, a­ki visszaszerezhetné a család vagyonát, de ez az angolok ellen harczolt s az öreg asszony ritkán beszélt róla. Karr asz­­szonyság ugyanis testestül-lelkestül tory volt, s ha rajta áll, haladék nélkül fölállította volna Anglia trónját a washingtoni Capitoliumban. Kis szobájában az angol fegyverek győzelméért imádkozott s nem kérdezősködött soha, vájjon nem kapott-e Katalin híreket Harryról, a­ki megtagadta a család hagyományait. Hanem azért mégis szerette elpártolt unokáját és jól tudta, hogy csakis azok a küldemények tart­ják a lelket a házban, a­melyeket a jó fiú szűkös zsoldjából küldözget haza. Katalin maga is, nevelésénél fogva, nem volt oly lelkes híve a köztársaságnak, a­mi­lyennek lennie kellett volna. A­mennyire tőle tellett, igyekezett lebeszélni Harryt szándé­káról. — Menj inkább és harczolt egyedül az igaz államért és kormányért, — mondotta azon a parancsoló hangon, a melyet, úgy mondják, nagyanyjától örökölt s a mely jól illett neki. Harry azonban nem hajtott szavára. — A porba tiportak minket, — mondotta határozottan, — de most föltámadunk és meg­mutatjuk, milyen anyagból valók vagyunk. — Angol anyagból, — vetette közbe Ka­talin. — Angol anyag, de beoltva a Nyugat fa­lába, a legnemesebb gyümölcse lesz kerek e világnak, — mondta Harry és elment kék egyenruhájában. Katalin írogatott neki, bár még mindig nem helyeselte, a­mit tett. Katalin egészen olyan volt, mint az öreg­anyja fiatal korában : kicsi és takaros, olyan kerek, ártatlan arc­ú, mint egy gyermek. Ma­gatartása azonban olyan, mint egy királynőé­s néha olyan komoly volt a beszéde, hogy senki se mert neki ellenmondani, még az öreganyja sem. Volt Karl Katalinnak egy kérője, Miles Wadsworth kapitány, annak a Wadsworthnak a véréből, a­ki a szabadságharcz idején elrej­tette egy odvas fába Connecticut állam sza­badságlevelét. Katalin szívesen látta a kapi­tányt, a­ki hat hónapig járt ezután hozzájuk, mint elismert udvarló, de aztán senki se tudta, hogyan, összevesztek és Miles kapitány elvitorlázott hajójával Liverpoolba. Ez a há­ború kitörése előtti évben történt s Katalin azóta se hallotta hírét egykori óimádjának. Bánkódott-e utána, senki se tudta. Egyszer­­másszor kilovagolt hozzájuk egy-egy legény Stonningtonból is, a­ki udvarlási szándékkal kereste fel a széparczú leányt, a­kinek nemes vér folyt ereiben, de üres volt az erszénye. Katalin azonban visszautasította őket. — Katalin nem akar férjhez menni, — mondta Karr asszonyság, — de nem kell érte bántani. Nem azért marad lány, mert nem kaphatna férjet. Nagyon tiszteletreméltó állapot a leányság, ha maga választja az ember, és családunknak nem egy nőtagja választotta. Katalin fölszaladt az emeletre s onnan lengette a vörös zászlót.

Next