Világ-krónika, 1910 (34. évfolyam, 38. szám)
1910 / 38. szám
298 Ha a hírek igazat mondanak, Karr asszonyság maga is megbánta kissé, hogy nem maradt leány. Igaz és jó felesége volt immár húsz éve halott urának, de nem szerelem kötötte hozzá. Unokatestvérek voltak, a férfi is a Karr-családból származott. Karr Katalin egyhangú szorgalmatosságban töltötte életét és elég megelégedettnek látszott, bár fiatal volt és forró vér folyt ereiben. Három év óta kelt és nyugodott a nap változás nélkül. A mostani augusztus kilenczedike azonban annyi változatosságot volt nyújtandó, amennyi egy egész életre elegendő. Katalin, mikor egy reggel felébredt, úgy érezte, mintha különös módon pezsegne a vére s az agyában egyre-másra tolongtak a múlt emlékei s a jövő képzelődései. Úgy érezte, mintha mostani életének csöndes összhangját vihar és fölfordulás fenyegetné. — Égiháború lesz ma, még este előtt, — mondogatta a nagymama.— Valami fog ma történni még este előtt, — gondolta Katalin magában. Egész délelőtt gyümölcsöt főzött be az öreg szerecsen cseléddel, Sylvyvel. Az ujjai hegye most is piros volt még a tengeri szőlő nedvétől s nem is bírta sehogy lemosni. Délután kinn ült nagyanyjával a pitvarban s egy finom vörös damaszk szoknyán varrogatott, mely még az édesanyjáé volt valamikor. — Jól emlékszem még rá, mikor anyád először viselte ezt a szoknyát, — mondotta Karr asszonyság. — Akkor múlt el tizenhat esztendős. Csinos szin, de nem a mostani időjáráshoz való. — Az itteni nép nem valami túlságosan szereti ezt a szint, akármilyen is az időjárás, — nevetett Katalin, az angol katonák vörös kabátjára czélozva. Katalin nevetése idegesen csengett, finom arczán feszültség látszott s kék szeme szinte fekete lett. Hol erre, hol arra hajtotta fülét, mintha hallgatóznék. Gyakran nézett ki az országútra, amely odalátszott a kert bokrain át. Egyszerre csak megvillant az arcza s éles figyelemmel kapta fel fejét. Gyors léptek dobogását hallotta, aztán egy embert látott, majd egy másikat, meg egy harmadikat, aztán egy tagbaszakadt asszonyt, amint az országúton szaladtak. Katalin megismerte bennük a fél mértföldnyire alattuk levő csárda csapsárosát, ennek feleségét, fiát és szolgáját. A csárda egy meglehetős rosszhírű kis útszéli épület volt, ahol főleg matrózok szoktak pihenni és mulatni, mert közelében jó kikötőhely volt. Katalin leszaladt a ház elé az útra s öreganyja kötésével a kezében, utána, csaknem oly gyorsan mint ő maga. — Mi történt? — kiáltott Katalin elhalványodva. Zavaros idők jártak akkor a tengerparton, ellenség járta a tengert. A csaplárosné egész elfulladva felelt neki: — Az angolok! az angolok! — hebegte. Katalin utána futott, megragadta karját. — Itt vannak? Itt vannak az angolok? — Ott van négy hajójuk és egy csónak a legnagyobbjából, — jönnek, — jönnek a part felé. Eresszen! Eresszen hát! — Ment valaki Stoningtonba, értesíteni a várost ? — Nem. A városon már senki sem segít. Félóra múlva lángban lesz. Futunk a mocsárba, ott nem találnak meg. Jöjjön maga is Katalin kisasszony, meg a háza népe. Szedje össze az ezüst kanalait és jöjjön. Nekem is itt van a zsebemben mind. Eresszen már! Erre az asszony, az öreg Tabb János csapláros felesége kirántotta karját Katalin kezéből és futott a férfiak után. — Menjenek Stoningtonba! Stoningtonba! figyelmeztessék a várost! — kiáltott utánuk Katalin, de Tabbék elszaladtak, mintha nem is hallanák.— Menjen Stoningtonba, Tabb úr! — kiáltozott még utána, de Tabb úgy szaladt, mint a megvadult ökör s csakhamar el is tűntek valamennyien szemük elől. Katalin visszafutott nagyanyjához, aki sápadtan, de bizonyos diadalmi érzéssel állott a kapunál. — Nekünk nincs mitől félni, Katalin, — mondotta. — A Karr-család asszonyainak nincs félni valójuk angol katonáktól. — Nem félek,— mondotta Katalin büszkén, — de a stoningtoni népnek nem lesz ideje, hogy védje a várost. Odamegyek, nagyanyám, figyelmeztetem őket. — Nem megy egy tapodtat se, — jelentette ki Karr asszonyság.— Az angolok jelt adnak majd nekik, hogy helyezzék biztonságba az asszonyokat és gyermekeket. A férfiak maradnak és harczolnak. Mit akarsz egyebet? — Nem lesz idejük megerősíteni a földsánczokat. — Hát essenek el! Amire te gondolsz, Katalin, az Miles atyja és anyja és nővére, Pamela! Katalin erősen elpirult és elfutott. Nagyanyja hiába kiáltozott utána. Átfutott a kertbe. Az volt az eszében, hogy a kertből átvág a földeken az útra, mert úgy rövidebb. Katalin keresztülfutott a régi kert rózsalugasain. A fekete Sylvy gyermekes csodálkozással és rémülettel nézett utána a konyhaablakból. Katalin csak futott, átugorva a puszpángbokrokat, átmászott a falon s már-már leugrott a mező napégette füvére, midőn elkiáltotta magát és visszahátrált. Miles Wadsworth kapitány jött feléje, lassan futva, mintha el akarna esni, meg-megcsukló térddel, mint a részeg ember. Arcza sötét volt és annyira lesoványodott, hogy meg se ismerte volna, csak az, aki olyan jól ismeri, mint önmagát. Egyik kezét a mellére szorította. Katalin egy pillanatig úgy érezte, mintha álmodnék. Aztán előbbre ugrott.• Miles! Miles! — kiáltotta s megkapta karjánál fogva a kapitányt. Ez rátámaszkodott a vállára, össze is rogyott volna, ha ez nincs ott. — Hogy kerül ide ? Mi baj ? Oh Miles ! — Katalin sírt, reszketve támogatta a kapitányt, megfeledkezve róla, hogy czivódás is volt valaha köztük. — Az angolok! Lármázza föl a várost! — dadogta Miles kapitány. — Miles, angol hajóról menekült el? ■— Igen. Édesem, siessen, nem bírok tovább menni. A partra úsztam... megsebesültem... Menjen, menjen! — Miles, ha megtalálják agyonlövik! — Ne törődjék velem, Katalin. Fusson a városba! — Egy csónak jön a csárda felől a partra, — kiáltott Katalin rémülten. — Megtalálják itt, átkutatják a házat, magát üldözik, Miles! — Nem, hallottam- Bombázni fogják Stoningtont egy óra ra. Menjen, Katalin! — Keresni fogják, s ha megtalálják, akkor megölik, Miles. — Előbb vagy utóbb, egyre megy, Katalin, — felelt Miles Wadsworth kapitány egy kis keserűséggel a hangjában. — Nincs jegyesem, se hajóm már, apámnak, anyámnak van másik fia, el lesznek nélkülem... Meg kell halnom a hazámért, csak neki van még szüksége rám. Fusson Stoningtonba, Katalin. Tíz percz a földsánczokon győzelmet jelent és a város megmenekülését. Hagyjon itt, ahol vagyok. Siessen! Karl Katalin összeszorította ajkát és vezette a férfit a ház felé, bár ez folyton kérte, könyörgött neki: — Katalin, az istenért menjen, hagyjon engem ... Akadozva beszélt, fájdalma nagy volt, a feje zúgott s a lába meg-megbotlott az úton. Miles Wadsworth kapitány teljesen ki volt merülve a hőségtől, a szenvedéstől, a menekülés izgalmától. Hozzá még az a lőtt seb is gyengítette, melyet nem rég kapott az oldalába. Hajóját még a háború kitörésekor elfogták az angolok a nyílt tengeren s őt magát arra kényszerítették, hogy szolgáljon az angol tengerészetben. Ma reggel, észrevéve, hogy követeket küldenek Stoningtonba s egy órai időt adnak a lakosság eltávolítására, leugrott a hajóról s kiúszott a partra. A szárazra érve azonban kimerülten összerogyott s ott feküdt, maga se tudta meddig. Katalin félig vonszolta, félig vitte a ház felé a nappali szobán át be a hálószobába s gyöngéden lefektette az ágyba, melyre lihegve rogyott le, mert ereje teljesen elhagyta. Karl asszonyság a kapunál állott, mikor arra elmentek s háta mögül a fekete Sylvy szemei fehérlettek elő. — Ki az ? ki az ? — kérdezte Karr asszonyság, olyan fehér arczcal, mint a nyakán a csipke. Nem ismerte meg a lesoványodott arczú Milest. Katalin nem felelt egy szót sem, míg a kapitányt le nem fektette. Lihegve futott le. — Hideg vizet a kútról és törülközőket, hamar, — parancsolta Sylvynek, azután a délnek fekvő szobába sietett a pohárszékhez, szíverősítőért. Karl asszonyság megfogta a karját. — Ki az, Katalin? — Miles ! Ereszszen, Miles van itt. — Hogy kerül ide? — Megszökött az angoloktól. Ereszszen, öreganyám. — Agyonlövik, ha itt találják. — Nem fogják megtalálni. — Láttam a szuronyaik csillogását az úton. Mindjárt itt lesznek. Agyonlövik, ha megtalálják, Katalin. Katalin elsápadva, kétségbeesetten nézett nagyanyjára. Csakhamar azonban visszatért a pir arezára, szeme hirtelen elhatározásban csillant meg. Egy ugrással fönn termett a pitvaron, ahol a vörös damaszk szoknyát hagyta, amelyet az elébb igazgatott. — Katalin, Karl Katalin, mit akarsz csinálni ? VILÁG-KRÓNIKA. 38. SZÁM.