Világ-krónika, 1910 (34. évfolyam, 38. szám)

1910 / 38. szám

298 Ha a hírek igazat mondanak, Karr asszony­ság maga is megbánta kissé, hogy nem ma­radt leány. Igaz és jó felesége volt immár húsz éve halott urának, de nem szerelem kö­tötte hozzá. Unokatestvérek voltak, a férfi is a Karr-családból származott. Karr Katalin egyhangú szorgalmatosságban töltötte életét és elég megelégedettnek látszott, bár fiatal volt és forró vér folyt ereiben. Három év óta kelt és nyugodott a nap vál­tozás nélkül. A mostani augusztus kilencze­­dike azonban annyi változatosságot volt nyúj­tandó, a­mennyi egy egész életre elegendő. Katalin, mikor egy reggel felébredt, úgy érezte, mintha különös módon pezsegne a vére s az agyában egyre-másra tolongtak a múlt emlékei s a jövő képzelődései. Úgy érezte, mintha mostani életének csöndes összhangját vihar és fölfordulás fenyegetné. — Égiháború lesz ma, még este előtt, — mondogatta a nagymama.­­— Valami fog ma történni még este előtt, — gondolta Katalin magában. Egész délelőtt gyümölcsöt főzött be az öreg szerecsen cseléddel, Sylvyvel. Az ujjai hegye most is piros volt még a tengeri szőlő ned­vétől s nem is bírta sehogy lemosni. Délután kinn ült nagyanyjával a pitvarban s egy finom vörös damaszk szoknyán varroga­­tott, mely még az édesanyjáé volt valamikor. — Jól emlékszem még rá, mikor anyád elő­ször viselte ezt a szoknyát, — mondotta Karr asszonyság. — Akkor múlt el tizenhat eszten­dős. Csinos szin, de nem a mostani időjárás­hoz való. — Az itteni nép nem valami túlságosan sze­reti ezt a szint, akármilyen is az időjárás, — nevetett Katalin, az angol katonák vörös ka­bátjára czélozva. Katalin nevetése idegesen csengett, finom arczán feszültség látszott s kék szeme szinte fekete lett. Hol erre, hol arra hajtotta fülét, mintha hallgatóznék. Gyakran nézett ki az országútra, a­mely odalátszott a kert bokrain át. Egyszerre csak megvillant az arcza s éles figyelemmel kapta fel fejét. Gyors léptek do­bogását hallotta, aztán egy embert látott, majd egy másikat, meg egy harmadikat, aztán egy tagbaszakadt asszonyt, a­mint az ország­úton szaladtak. Katalin megismerte bennük a fél mértföldnyire alattuk levő csárda csap­sárosát, ennek feleségét, fiát és szolgáját. A csárda egy meglehetős rosszhírű kis útszéli épület volt, a­hol főleg matrózok szoktak pi­henni és mulatni, mert közelében jó kikötő­hely volt. Katalin leszaladt a ház elé az útra s öreganyja kötésével a kezében, utána, csak­nem oly gyorsan mint ő maga. — Mi történt? — kiáltott Katalin elhalvá­nyodva. Zavaros idők jártak akkor a tenger­parton, ellenség járta a tengert. A csaplárosné egész elfulladva felelt neki: — Az angolok! az angolok! — hebegte. Katalin utána futott, megragadta karját. — Itt vannak? Itt vannak az angolok? — Ott van négy hajójuk és egy csónak a legnagyobbjából, — jönnek, — jönnek a part felé. Eresszen! Eresszen hát! — Ment valaki Stoningtonba, értesíteni a várost ? — Nem. A városon már senki sem segít. Félóra múlva lángban lesz. Futunk a mocsárba, ott nem találnak meg. Jöjjön maga is Katalin kisasszony, meg a háza népe. Szedje össze az ezüst kanalait és jöjjön. Nekem is itt van a zsebemben mind. Eresszen már! Erre az asszony, az öreg Tabb János csap­láros felesége kirántotta karját Katalin kezé­ből és futott a férfiak után. — Menjenek Stoningtonba! Stoningtonba! figyelmeztessék a várost! — kiáltott utánuk Katalin, de Tabbék elszaladtak, mintha nem is hallanák.­­— Menjen Stoningtonba, Tabb úr! — kiál­tozott még utána, de Tabb úgy szaladt, mint a megvadult ökör s csakhamar el is tűntek valamennyien szemük elől. Katalin visszafutott nagyanyjához, a­ki sá­padtan, de bizonyos diadalmi érzéssel állott a kapunál. — Nekünk nincs mitől félni, Katalin, — mondotta. — A Karr-család asszonyainak nincs félni valójuk angol katonáktól. — Nem félek,­­— mondotta Katalin büsz­kén, — de a stoningtoni népnek nem lesz ideje, hogy védje a várost. Odamegyek, nagy­anyám, figyelmeztetem őket. — Nem megy egy tapodtat se, — jelen­tette ki Karr asszonyság.­­— Az angolok jelt adnak majd nekik, hogy helyezzék biztonságba az asszonyokat és gyermekeket. A férfiak ma­radnak és harczolnak. Mit akarsz egyebet? — Nem lesz idejük megerősíteni a föld­­sánczokat. — Hát essenek el! A­mire te gondolsz, Katalin, az Miles atyja és anyja és nővére, Pamela! Katalin erősen elpirult és elfutott. Nagyanyja hiába kiáltozott utána. Átfutott a kertbe. Az volt az eszében, hogy a kertből átvág a földe­ken az útra, mert úgy rövidebb. Katalin keresztülfutott a régi kert rózsalu­gasain. A fekete Sylvy gyermekes csodálkozás­sal és rémülettel nézett utána a konyhaablak­ból. Katalin csak futott, átugorva a puszpáng­­bokrokat, átmászott a falon s már-már leug­rott a mező napégette füvére, midőn elkiál­totta magát és visszahátrált. Miles Wadsworth kapitány jött feléje, lassan futva, mintha el akarna esni, meg-megcsukló térddel, mint a részeg ember. Arcza sötét volt és annyira le­soványodott, hogy meg se ismerte volna, csak az, a­ki olyan jól ismeri, mint önmagát. Egyik kezét a mellére szorította. Katalin egy pillanatig úgy érezte, mintha álmodnék. Aztán előbbre ugrott.­­• Miles! Miles! — kiáltotta s megkapta karjánál fogva a kapitányt. Ez rátámaszkodott a vállára, össze is rogyott volna, ha ez nincs ott. — Hogy kerül ide ? Mi baj ? Oh Miles ! — Katalin sírt, reszketve támogatta a kapitányt, megfeledkezve róla, hogy czivódás is volt va­laha köztük. — Az angolok! Lármázza föl a várost! — dadogta Miles kapitány. — Miles, angol hajóról menekült el? ■— Igen. Édesem, siessen, nem bírok tovább menni. A partra úsztam... megsebesültem... Menjen, menjen! — Miles, ha megtalálják agyonlövik! — Ne törődjék velem, Katalin. Fusson a városba! — Egy csónak jön a csárda felől a partra, — kiáltott Katalin rémülten. — Megtalálják itt, átkutatják a házat, magát üldözik, Miles! — Nem, hallottam- Bombázni fogják Sto­­ningtont egy óra r­­a. Menjen, Katalin! — Keresni fogják, s ha megtalálják, akkor megölik, Miles. — Előbb vagy utóbb, egyre megy, Kata­lin, — felelt Miles Wadsworth kapitány egy kis keserűséggel a hangjában. — Nincs jegye­sem, se hajóm már, apámnak, anyámnak van másik fia, el lesznek nélkülem... Meg kell halnom a hazámért, csak neki van még szük­sége rám. Fusson Stoningtonba, Katalin. Tíz percz a földsánczokon győzelmet jelent és a város megmenekülését. Hagyjon itt, a­hol va­gyok. Siessen! Karl Katalin összeszorította ajkát és vezette a férfit a ház felé, bár ez folyton kérte, kö­­nyörgött neki: — Katalin, az istenért menjen, hagyjon engem ... Akadozva beszélt, fájdalma nagy volt, a feje zúgott s a lába meg-megbotlott az úton. Miles Wadsworth kapitány teljesen ki volt merülve a hőségtől, a szenvedéstől, a menekülés izgal­mától. Hozzá még az a lőtt seb is gyengítette, melyet nem rég kapott az oldalába. Hajóját még a háború kitörésekor elfogták az ango­lok a nyílt tengeren s őt magát arra kénysze­­rítették, hogy szolgáljon az angol tengerészet­ben. Ma reggel, észrevéve, hogy követeket külde­nek Stoningtonba s egy órai időt adnak a lakos­ság eltávolítására, leugrott a hajóról s kiúszott a partra. A szárazra érve azonban kimerülten összerogyott s ott feküdt, maga se tudta meddig. Katalin félig vonszolta, félig vitte a ház felé a nappali szobán át be a hálószobába s gyöngéden lefektette az ágyba, melyre lihegve rogyott le, mert ereje teljesen elhagyta. Karl asszonyság a kapunál állott, mikor arra elmentek s háta mögül a fekete Sylvy szemei fehérlettek elő. — Ki az ? ki az ? — kérdezte Karr asszonyság, olyan fehér arczc­al, mint a nyakán a csipke. Nem ismerte meg a lesoványodott arczú Milest. Katalin nem felelt egy szót sem, míg a kapi­tányt le nem fektette. Lihegve futott le. — Hideg vizet a kútról és törülközőket, ha­mar, — parancsolta Sylvynek, azután a délnek fekvő szobába sietett a pohárszékhez, szíverő­sítőért. Karl asszonyság megfogta a karját. — Ki az, Katalin? — Miles ! Ereszszen, Miles van itt. — Hogy kerül ide? — Megszökött az angoloktól. Ereszszen, öreg­anyám. — Agyonlövik, ha itt találják. — Nem fogják megtalálni. — Láttam a szuronyaik csillogását az úton. Mindjárt itt lesznek. Agyonlövik, ha megtalál­ják, Katalin. Katalin elsápadva, kétségbeesetten nézett nagyanyjára. Csakhamar azonban visszatért a pir arezára, szeme hirtelen elhatározásban csil­lant meg. Egy ugrással fönn termett a pitvaron, a­hol a vörös damaszk szoknyát hagyta, a­me­lyet az elébb igazgatott. — Katalin, Karl Katalin, mit akarsz csinálni ? VILÁG-KRÓNIKA. 38. SZÁM.

Next