Világ-krónika, 1911 (35. évfolyam, 50-51. szám)
1911 / 50. szám
394 már két ágygyal kell beérnetek fiúk, ez az egész. Annak a lehetősége, hogy egy franczia fogoly, ki, bár angol börtönben nyomorultan sínylődik is, viszont odakint biztosan elpusztul, menekülni akar, annyira elképzelhetetlennek tetszett előtte, hogy nem támadt fel gyanúja bármily különösnek tetszett is előtte viselkedésünk idebent. Azonfelül itt, e nyomorult odúban, nagyon valószínűnek látszott, hogy egyikünk megbetegedjék. És ezzel még azt is elértük, hogy napközben nem háborgattak bennünket. Amint újra leszállt az éj, ezzel már ütött is megszabadulásunk órája, bármerre vezéreljen is bennünket a sors. Midőn tehát, mint barmokat az istállóba, ismét becsuktak éjjelre, lázasan hozzáláttunk ismét a munkához. Napközben még egy másik használható szerszámra is szert tettünk. Egy rozzant tűzpiszkáló volt, melyet én titokban a közös konyhából tulajdonítottam el, így hát most már ketten egyszerre láthattunk hozzá! Serényen haladtunk. Már akkora nyílást vájtunk a falba, hogy azon egy férfi feje kifért. Egy csillag ragyogott be rajta, nekem olyan volt, mintha én rám mosolyogna le az áldott égbolt, elragadtatva pihentem meg egy perezre, hogy élvezzem az áldott tüneményt. De most hirtelen léptek zaja hangzott a folyosón és a kulcsok jól ismert csörömpölése. Barnier suttogva odaszólt felénk — vigyázzatok ! — és ezzel úgy bebújt vaczkába, mint patkány a lyukba. Legasque meg én úgy ugrottunk ki a kandallóból, mintha puskából lőttek volna ki, egy pillanat alatt összeszedtük a szerszámot és a szalmazsákot a kandalló nyílásába tömtük. Hála az Égnek! odakint a börtönőr nem nagyon sietett a kulcsot megtalálni! Legasquenak volt ideje, hogy takarója alá bújjék, én pedig az ágy szélére ültem, lerántottam magamról a kabátot, mert féltem, hogy a törmelék nyomai azon árulónkká lehetnek. Végre kinyílt az ajtó és csakugyan a börtönőr lépett be rajta. Feje fölé tartotta a lámpást és beszólt: — Hallja-e Chesnaye, ébren van ? Van-e kedve egy koronát megkeresni? Nem tudtam mire vélni e kérdést, szívem őrülten dobogott a félelemtől. De ő nem vette észre zavarunkat: természetesnek találta, hogy foglyok, ha éjjel hirtelen felrázzák őket, rosszat sejtve rémült arczot mutassanak. — Keljen fel ha tud — folytatta. — Ma odaát mulatnak, de a pohos flótájuk oly részeg mint a tök. Kap egy koronát, ha elfújja a flótát helyette és talán még egy ital bort is. Csakugyan, kívülről behallatszott a hangos mulatozás az utczai rész felől, tánczoltak ott, hegedűket hangoltak fel. Várjon miféle előnyére szolgál ez szökési tervünknek ? Egy pillanatig zavartan hallgattam, de soká habozni veszélyes lett volna ; minden perczcel amit ez az ember czellánkban töltött, növekedett a felfedeztetés veszélye is. Dadogva feleltem tehát: — Igenis jövök! És ekközben kabátomat rázogattam, hogy az áruló port kiverjem belőle ha lehetséges. — Sohse bántsd azt a kabátot fiú. Adok én neked tisztességesebb ruhát kölcsön, — szólt elég jólelkűen a börtönőr. — Most itthagylak benneteket, de ne csüggedjetek — súgtam nekik francziául, miközben előkerestem flótámat, bíztam bennük, hogy elég értelmesek lesznek visszatértemet bevárni. — Ezt a keresményt pedig közösnek tekintem, elosztjuk ha visszajövök. Nem mertem világosabban szólni. Az ember nem tudhatta, hogy a börtönőr, ki már oly sok franczia foglyot tartott őrizet alatt, nem-e csípett fel valamit nyelvünkből. Adja Isten, hogy a fiúk addig valami őrültségre ne vetemedjenek — így fohászkodtam magamban, amint újra rázárult az ajtó két társamra, én pedig követtem az embert a folyosón végig. Illő mosakodás és ketelkedés után, melyet szobájában elvégeztem, ő egy elég tisztességes, viseltes barna kabátot ajánlott fel nekem, mely elég jól állt rajtam, így nekikészülve elfoglaltam tehát helyemet a többi zenész mellett egy erkélyszerű emelvényen, amely a hosszú terem felett végighúzódott. Valaha a Stanleyk díszterme lehetett. Ama négy órára, mely alatt mi odafent muzsikáltunk és a tömeg alattunk vígan tánczolt, mulatott, elláttak a részeges flótás kottáival. Eléggé könnyű zene volt és úgy látszott elég jól is végeztem dolgomat. Az egész idő alatt azonban nem érintett még helyzetem ily gyors átalakulása sem; szívem-lelkem ott volt a czellában, csak a falbavájt rés körül járt az eszem. Bizonyára elkészültek már vele azóta , és türelmetlen izgatottsággal várja két társam visszatérésemet. Várja ... Hála a liverpooli helyi szokásnak, a mulatság hamarosan véget ért! Már éjfél előtt oszladozott a társaság és egy félórával utána már eloltották az összes lámpákat, gyertyákat. A karmester leereszkedő kézmozdulattal átadta a kialkudott egy koronányi díjat. Az emelvényen megjelent a börtönőr, hogy újból őrizet alá vegye személyemet, s a czelláig kísérjen. Ő is határozottan többet ivott a kelleténél, de ez rám nézve csak szerencse volt. Úgy látszott, teljesen megfeledkezett a kölcsönadott kabátról és jó ideig kereste a kulcslyukat, de ezzel legalább jóelőre jelezte bent várakozó társaimnak jövetelünket. Elsőnek én léptem be. Mögöttem a börtönőr lámpája egy pillanatra bevilágított a sötét czellába. Arra, ami ottheni szemeim elé tárult, elállt még a szívem verése is. De ő, kit kétségtelenül vakított a szemei elé tartott lámpa fénye és aki, mint már megjegyeztem, nem volt egészen józan, nem vett észre semmit, rám zárta az ajtót — és én egyedül maradtam. Valóban egyedül! Mert Barnier és Legasque elmenekültek, — elmenekültek anélkül, hogy reám, szerencsétlen társukra egy gondolatot is veszítettek volna! Ha nincsen segítségemre a körülmények szerencsés lánczolata, a falban tátongó üreg árulómmá válik és én, mint a terv kieszelője, hogyha nem lakolok is meg érte keservesen — de mindenesetre elvész számomra a menekülésre való lehetőség! Amint így mozdulatlanul megálltam czellám közepén és meredt szemmel bámultam a kívülről, a falrésen beszűrődő gyenge világosságot, azon a helyen, hol ezelőtt csak a vaksötétség meredt rám, lelkemet keserűen átjárta a tudat, hogy ha én maradok itt, semmiféle alkalom, bármennyire kecsegtető lett légyen is az, nem visz rá, hogy egyedül elmeneküljek. De e gondolatot egy más, vigasztalóbb gondolat követte. Azzal, hogy ők cserbenhagytak engemet, felszabadultam sorsunk közösssége alól — egyszerűsítve jön a saját sorsomról való gondoskodás. Ráakadtam öreg kabátomra és vaktában egyik lepedőt húztam ki az ágyból és hónom alá hajtottam össze. Átbújtam a nyíláson és csakugyan a kis kertbe értem ki — szűk, nedves kis udvarkert volt, ép olyan, mint a minőnek elképzeltem. De fejem felett sötétkéken terült el az égbolt, behintve aranyos, ezüstös csillagok miriádjaival — arczomba csapott a szél, frissen, hidegen, — szabad voltam ! Néhány pillanatig szinte elbűvölve megálltam. Felettem a magasból egy toronyóra egyet ütött és térített magamhoz, és ösztönzött cselekvésre ! Végigtapogatództam az udvar falán és gyorsan ráakadtam merre vette útját a két szökevény. Kezem egy nyitott ablaktáblához ért, egy nyitvahagyott ablakot érintett. Körülöttem csend volt. Nesztelenül felkúsztam az ablakpárkányra és onnan a sötét mélységbe ereszkedtem le, eközben szivem őrülten dobogott és azon tűnődtem, merre jutok valami csapdába? Amint leugrottam, hosszú ideig mozdulatlanul hallgatództam, de nem hallottam egyebet agyam őrült lüktetésénél — amíg szemeim hozzá nem szoktak a homályhoz és egy hosszú fehér sávot véltem megkülönböztetni. Két lépéssel elértem, daczára, hogy lábaim alatt csikorgott a rosszul összerótt deszkapadló, elértem — a kapu volt, melyet nyitva hagytak és a mely az utczára — a szabadba vezetett! Ekkor áldottam csak fogolytársaim meggondolatlan sietségét, a mely által megkiméltettem attól, hogy a kaput feltörjem. De ez a borbély is, a ki most szegény öreg barátom kicsiny üzletét bírta, — ugyan jól felhajtott a garatra az éjjel, hogy nem vett észre semmit sem ! Zajtalanul betettem magam mögött a kaput, kiléptem az utczára és körülnéztem. Jobbról a folyó, apró fehér habokat vetve csapkodta a töltés fagerendázatát, balról egy hosszú egyenes utcza emelkedett meredeken felfelé, mintha egyenesen az égboltba nyúlna fel, fejem felett volt börtönöm rozoga falai meredeztek. Gyorsan, de nem futva, nehogy még e korai órában valamelyik éjjeli őr figyelmét felkeltsem, felfelé igyekeztem a Water Lane során (azóta megtudtam minek nevezik) és szívem oly örömtelien dobogott fel, mintha a halál torkából menekedtem volna ki. Hogy egyenesen nekivághattam anélkül, hogy vagy fal vagy elzárt ajtó gátolna, hogy korlátlanul szabadon előretörhettem — hogy egyedül lehettem — hogy szabad voltam! Mintha felhőkön járnék, szinte lázas gyönyörűséggel róttam a távolságot. Messze kell lennem innét, messze a zöld mezők között, még mielőtt pirkad a hajnal! Az áldott szabad síkságon akartam a napfelkeltében gyönyörködni! (Folytatása következik.) VILÁG-KRÓNIKA. bp. síik.