Világ-krónika, 1911 (35. évfolyam, 50-51. szám)

1911 / 50. szám

394 már két ágygyal kell beérnetek fiúk, ez az egész. Annak a lehetősége, hogy egy franczia fogoly, ki, bár angol börtönben nyomorultan sínylődik is, viszont odakint biztosan elpusztul, mene­külni akar, annyira elképzelhetetlennek tetszett előtte, hogy nem támadt fel gyanúja bármily különösnek tetszett is előtte viselkedésünk ide­bent. Azonfelül itt, e nyomorult odúban, nagyon valószínűnek látszott, hogy egyikünk megbete­gedjék. És ezzel még azt is elértük, hogy nap­közben nem háborgattak bennünket. A­mint újra leszállt az éj, ezzel már ütött is megszabadulásunk órája, bármerre vezérel­jen is bennünket a sors. Midőn tehát, mint barmokat az istállóba, ismét becsuktak éjjelre, lázasan hozzáláttunk ismét a munkához. Napközben még egy másik használható szer­számra is szert tettünk. Egy rozzant tűzpisz­­káló volt, melyet én titokban a közös kony­hából tulajdonítottam el, így hát most már ketten egyszerre láthattunk hozzá! Serényen haladtunk. Már akkora nyílást vájtunk a falba, hogy azon egy férfi feje kifért. Egy csillag ragyogott be rajta, nekem olyan volt, mintha én rám mosolyogna le az áldott égbolt, elragadtatva pihentem meg egy perezre, hogy élvezzem az áldott tüneményt. De most hirtelen léptek zaja hangzott a folyosón és a kulcsok jól ismert csörömpölése. Barnier suttogva odaszólt felénk — vigyázza­tok ! — és ezzel úgy bebújt vaczkába, mint patkány a lyukba. Legasque meg én úgy ugrottunk ki a kan­dallóból, mintha puskából lőttek volna ki, egy pillanat alatt összeszedtük a szerszámot és a szalmazsákot a kandalló nyílásába tömtük. Hála az Égnek! odakint a börtönőr nem nagyon sietett a kulcsot megtalálni! Legasque­­nak volt ideje, hogy takarója alá bújjék, én pedig az ágy szélére ültem, lerántottam ma­gamról a kabátot, mert féltem, hogy a tör­melék nyomai azon árulónkká lehetnek. Végre kinyílt az ajtó és csakugyan a börtönőr lépett be rajta. Feje fölé tartotta a lámpást és beszólt: — Hallja-e Chesnaye, ébren van ? Van-e kedve egy koronát megkeresni? Nem tudtam mire vélni e kérdést, szívem őrülten dobogott a félelemtől. De ő nem vette észre zavarunkat: termé­szetesnek találta, hogy foglyok, ha éjjel hir­telen felrázzák őket, rosszat sejtve rémült arczot mutassanak. — Keljen fel ha tud — folytatta. — Ma odaát mulatnak, de a pohos flótájuk oly részeg mint a tök. Kap egy koronát, ha elfújja a flótát helyette és talán még egy ital bort is. Csakugyan, kívülről behallatszott a hangos mulatozás az utczai rész felől, tánczoltak ott, hegedűket hangoltak fel. Várjon miféle elő­nyére szolgál ez szökési tervünknek ? Egy pillanatig zavartan hallgattam, de soká habozni veszélyes lett volna ; minden perczc­el a­mit ez az ember czellánkban töltött, növe­kedett a felfedeztetés veszélye is. Dadogva feleltem tehát: — Igenis jövök! És ekközben kabátomat rázogattam, hogy az áruló port kiverjem be­lőle ha lehetséges. — Sohse bántsd azt a kabátot fiú. Adok én neked tisztességesebb ruhát kölcsön, — szólt elég jólelkűen a börtönőr. — Most itthagylak benneteket, de ne csügged­jetek — súgtam nekik francziául, miközben előkerestem flótámat, bíztam bennük, hogy elég értelmesek lesznek visszatértemet be­várni. — Ezt a keresményt pedig közösnek tekintem, elosztjuk ha visszajövök. Nem mertem világosabban szólni. Az ember nem tudhatta, hogy a börtönőr, ki már oly sok franczia foglyot tartott őrizet alatt, nem-e csípett fel valamit nyelvünkből. Adja Isten, hogy a fiúk addig valami őrültségre ne vete­medjenek — így fohászkodtam magamban, a­mint újra rázárult az ajtó két társamra, én pe­dig követtem az embert a folyosón végig. Illő mosakodás és ketelkedés után, melyet szobájában elvégeztem, ő egy elég tisztességes, viseltes barna kabátot ajánlott fel nekem, mely elég jól állt rajtam, így nekikészülve elfog­laltam tehát helyemet a többi zenész mellett egy erkélyszerű emelvényen, a­mely a hosszú terem felett végighúzódott. Valaha a Stanleyk díszterme lehetett. Ama négy órára, mely alatt mi odafent mu­zsikáltunk és a tömeg alattunk vígan tánczolt, mulatott, elláttak a részeges flótás kottáival. Eléggé könnyű zene volt és úgy látszott elég jól is végeztem dolgomat. Az egész idő alatt azonban nem érintett még helyzetem ily gyors átalakulása sem; szívem-lelkem ott volt a czellá­­ban, csak a falbavájt rés körül járt az eszem. Bizonyára elkészültek már vele azóta , és türelmetlen izgatottsággal várja két társam visszatérésemet. Várja ... Hála a liverpooli helyi szokásnak, a mulat­ság hamarosan véget ért! Már éjfél előtt osz­ladozott a társaság és egy félórával utána már eloltották az összes lámpákat, gyertyákat. A karmester leereszkedő kézmozdulattal át­adta a kialkudott egy koronányi díjat. Az emelvényen megjelent a börtönőr, hogy újból őrizet alá vegye személyemet, s a czelláig kísér­jen. Ő is határozottan többet ivott a kelleté­nél, de ez rám nézve csak szerencse volt. Úgy látszott, teljesen megfeledkezett a kölcsönadott kabátról és jó ideig kereste a kulcslyukat, de ezzel legalább jóelőre jelezte bent várakozó társaimnak jövetelünket. Elsőnek én léptem be. Mögöttem a börtönőr lámpája egy pillanatra bevilágított a sötét czellába. Arra, a­mi ottheni szemeim elé tá­rult, elállt még a szívem verése is. De ő, kit kétségtelenül vakított a szemei elé tartott lámpa fénye és a­ki, mint már megjegyeztem, nem volt egészen józan, nem vett észre sem­mit, rám zárta az ajtót — és én egyedül maradtam. Valóban egyedül! Mert Barnier és Legasque elmenekültek, — elmenekültek a­nélkül, hogy reám, szerencsétlen társukra egy gondolatot is veszítettek volna! Ha nincsen segítségemre a körülmények szerencsés lánczolata, a falban tátongó üreg árulómmá válik és én, mint a terv kieszelője, hogyha nem lakolok is meg érte keservesen — de mindenesetre elvész számomra a menekü­lésre való lehetőség! A­mint így mozdulatlanul megálltam czel­­lám közepén és meredt szemmel bámultam a kívülről, a falrésen beszűrődő gyenge világos­ságot, azon a helyen, hol ezelőtt csak a vak­sötétség meredt rám, lelkemet keserűen átjárta a tudat, hogy ha én maradok itt, semmiféle alkalom, bármennyire kecsegtető lett légyen is az, nem visz rá, hogy egyedül elmenekül­jek. De e gondolatot egy más, vigasztalóbb gondolat követte. Azzal, hogy ők cserbenhagytak engemet, felszabadultam sorsunk közösssége alól — egyszerűsítve jön a saját sorsomról való gon­doskodás. Ráakadtam öreg kabátomra és vaktában egyik lepedőt húztam ki az ágyból és hónom alá hajtottam össze. Átbújtam a nyíláson és csakugyan a kis kertbe értem ki — szűk, ned­ves kis udvarkert volt, ép olyan, mint a minő­nek elképzeltem. De fejem felett sötétkéken terült el az égbolt, behintve aranyos, ezüstös csillagok miriádjaival — arczomba csapott a szél, frissen, hidegen, — szabad voltam ! Né­hány pillanatig szinte elbűvölve megálltam. Felettem a magasból egy toronyóra egyet ütött és térített magamhoz, és ösztönzött cse­lekvésre ! Végigtapogatództam az udvar falán és gyor­san ráakadtam merre vette útját a két szö­kevény. Kezem egy nyitott ablaktáblához ért, egy nyitvahagyott ablakot érintett. Körülöttem csend volt. Nesztelenül felkúsz­tam az ablakpárkányra és onnan a sötét mély­ségbe ereszkedtem le, eközben szivem őrülten dobogott és azon tűnődtem, merre jutok va­lami csapdába? A­mint leugrottam, hosszú ideig mozdulat­lanul hallgatództam, de nem hallottam egyebet agyam őrült lüktetésénél — a­míg szemeim hozzá nem szoktak a homályhoz és egy hosszú fehér sávot véltem megkülönböztetni. Két lé­péssel elértem, daczára, hogy lábaim alatt csi­korgott a rosszul összerótt deszkapadló, elér­tem — a kapu volt, melyet nyitva hagytak és a mely az utczára — a szabadba vezetett! Ekkor áldottam csak fogolytársaim meggon­dolatlan sietségét, a mely által megkiméltettem attól, hogy a kaput feltörjem. De ez a borbély is, a ki most szegény öreg barátom kicsiny üzletét bírta, — ugyan jól felhajtott a garatra az éjjel, hogy nem vett észre semmit sem ! Zajtalanul betettem magam mögött a kaput, kiléptem az utczára és körülnéztem. Jobbról a folyó, apró fehér habokat vetve csapkodta a töltés fagerendázatát, balról egy hosszú egye­nes utcza emelkedett meredeken felfelé, mintha egyenesen az égboltba nyúlna fel, fejem felett volt börtönöm rozoga falai meredeztek. Gyorsan, de nem futva, nehogy még e korai órában valamelyik éjjeli őr figyelmét felkelt­­sem, felfelé igyekeztem a Water Lane során (azóta megtudtam minek nevezik) és szívem oly örömtelien dobogott fel, mintha a halál torkából menekedtem volna ki. Hogy egyene­sen nekivághattam a­nélkül, hogy vagy fal vagy elzárt ajtó gátolna, hogy korlátlanul szabadon előretörhettem — hogy egyedül le­hettem — hogy szabad voltam! Mintha fel­hőkön járnék, szinte lázas gyönyörűséggel rót­tam a távolságot. Messze kell lennem innét, messze a zöld mezők között, még mielőtt pir­­kad a hajnal! Az áldott szabad síkságon akar­tam a napfelkeltében gyönyörködni! (Folytatása következik.) VILÁG-KRÓNIKA. bp. síik.

Next