Világ-krónika, 1906 (36. évfolyam, 26-49. szám)

1912 / 26. szám

2(y. SZíllH. . (HARMINCZÖTÖDIK ÉVFOLYAM.) JUIlIllS 1912. Előfizetési ára negyedévenkint: a Vasárnapi Újsággal 6 korona; a Képes Néplappal 2 korona. A «VASÁÉNAPI ÚJSÁG» és a «KÉPES NÉPLAP» MELLÉKLAPJA. A tévedés. Elbeszélés. Irta fíret Harte. — Angolból fordította S. V. Lanty Foster egy alacsony széken gubbasz- kodott a hamvadó tüzű tűzhely előtt, hogy világosság essék a könyvére, melyből olvasott. Odakinn, a nyitott ablakon és ajtón át, eltűnt lassanként a fény az égről és a hegyhátról, mely mögött fél órával ezelőtt tűnt el a nap. A dombtetőn valami libegő-lobogó furcsa ala­kok látszottak s a leány, bár el volt merülve könyvébe, időnként türelmetlenül tekintett arra felé, a mint a napfény gyorsabban tűnt el, mint a tűzhely lángja. Mert a libegő-lobogó tárgyak az «e heti szennyes» voltak, melyet be kellett volna hozni, mielőtt az éj leszáll és a hegyi szél nekiindul. Ezen a magas vi­déken nagyon erős volt az esti szél s nem egyszer lekapta a ruhát a kötélről és végig- hurczolta a hegy gerinczén vezető magas úton, sőt egyszer a félénk iskolamestert is megle- gyintgette Lantynak egy pár harisnyájával, a tiszteletesre pedig ráborította suhogó szok­nyáját. Egy szélroham fölszította a parazsat a szé­les torkú kéményből s a leány talpra ugrott, boszúsan csapva be könyvét. Tudta, hogy most mindjárt hallatszani fog az anyja szava. Nehéz dolog volt elhagyni a regéDy hősnőjét ép abban a válságos pillanatban, a mikor magyarázatot kap látszólag hitszegő imádójá­tól s ép akkor fölmászni a hegyre, össze­szedni egy csomó lelketlen fehérneműt. De ez a vége a dolognak, ha az ember lopva regényt olvas. A ruháskosarat fejére húzta, hogy a füle a vállára és mellére ért s két karját sza­badon lógatva, sietett ki a szobából. De a sö­tétség egyszerre előtört a völgyből s Lanty egészen elmerült benne. *A hegygerincz kör­vonala látszott még fölötte, s az égen csilla­gok fehérlettek, melyek az elébb még nem voltak ott. Lanty ebből látta, hogy már elké­sett. Most már küzdenie kellett a suhogó szél­lel, a mely elébe állt és hátra felé nyomta. Összehúzta vállait s nagy bajjal végre felju­tott a gerinczre. Itt azonban már teljes sötét­ség nyelte el. A tárgyak körvonalai elenyész­tek s a libegő fehérnemű mintha megannyi a szélben tánczoló kisértet lett volna. De a ru­hák mögött valami mozgott, a mit nem birt felismerni s a mint odaért az egyik karóhoz, valami meglökte a ruhákon keresztül. Aztán boszús hangot hallott. — Mi a mennykőnek megyek én neki! Férfihang volt s magasból jött: tehát lovas emberé. A leány félelem nélkül, gyors elha­tározással felelt: — A mi ruhaszárító-kötelünknek, úgy hiszem. —- Oh, — mondta a férfi, bocsánatkérő hangon. Aztán vígabb hangon folytatta: — Épen ez kell nekem. Nem adhatna egy darab kötelet? Kioldozott a hevederem, meg kellene kötözni. — Majd adok, — válaszolt Lanty gondta- lanúl s közelebb ment a sötétlő tömeghez, a mely most két részre vált, a mint a férfi le­szállt a lóról. — Mennyi kell ? — Egy-két arasz elég lesz. Szembe kerültek, de egymás arczát nem láthatták. Lanty a kezével végigtapogatta a szárító kötelet, a végéig, mely egy karóra volt kötve. — Furcsa kis hely ruhaszáritásra, — mondta a férfi.-— Jól szárad ám itt a ruha, — felelt a leány röviden. — És a házuk közel van ? — folytatta a férfi. — Lenn a hegyoldalban — odaláthat a partszélről. Yan-e kése? — mondta a leány leoldva a kötelet. — Nincs — azaz hogy -— megálljon —­A férfi egy pillanatig habozott s aztán elő­vett valamit a belső zsebéből, de nem adta oda a leánynak. Lanty ekkor kifeszített egy darab kötelet a két kezében s a férfi széjjel­vágta. Lanty csak azt látta, hogy a vágó­szerszám hosszú és éles. Aztán segített a he­vedert megigazítani, de a sötétben nem tud­tak semmire se menni. Az ismeretlen lovas­ember káromkodott egyet s megtapogatta zsebeit. — Az utolsó gyufám! — mondotta. — Meggyujtotta s föléje hajolt, hogy meg­védje a széltől. Lanty is a láng fölé hajolt, még a kötényét is mellé tartotta. A láng egy pillanatra megvilágította a férfi sötét arczát, bajuszát, Lanty bársonyos barna szemeit s kerek, sima arczát. Aztán elaludt a gyufa, de ezalatt meglátták, hol a baj a nyergen. — Köszönöm, — mondta a férfi kurtán elnevetve magát, — azt hittem a sötétben, maga valami görbehátú boszorkány. — Én meg nem tudtam, maga tehén-e, vagy medve, — felelt a leány. Ekkor a férfi gyorsan felugrott lovára, de ugrás közben valami kiesett a ruhájából, meg- csördült egy kövön, s aztán eltűnt a sötét­ségben. — A késem, — mondta a férfi sietve, — kérem, adja ide. A leány letérdelt, gondosan körültapogatózott, de a kést nem találta meg. A férfi visszafojtva káromkodását, leugrott a lóról s szintén el­kezdett keresni. — Nincs még egy gyufája? — kérdezte Lanty. — Nincs, — az utolsót gyújtottam meg, — felelt a férfi boszúsan. — Megálljon, majd én leszaladok a házba világosságért. Mindjárt itt leszek, — ajánlotta a leány. — Nem, nem — mondta a férfi gyorsan. — Nem várhatok, nagyon elidőztem amúgy is. .

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék