Világ-krónika, 1912 (36. évfolyam, 26-49. szám)
1912 / 26. szám
A «VASÁRNAPI ÚJSÁG» és a «KÉPES NÉPLAP» MELLÉKLAPJA. 2(g. SZíllH. . (HARMINCZÖTÖDIK ÉVFOLYAM.) JUIIuS 1912. Előfizetési ára negyedévenkint: a Vasárnapi Újsággal 6 korona; a Képes Néplappal 2 korona. A tévedés. Elbeszélés. Irta firet Harte. — Angolból fordította S. W. Lanty Foster egy alacsony széken gubbaszkodott a hamvadó tüzű tűzhely előtt, hogy világosság essék a könyvére, melyből olvasott. Odakinn, a nyitott ablakon és ajtón át, eltűnt lassanként a fény az égről és a hegyhátról, mely mögött fél órával ezelőtt tűnt el a nap. A dombtetőn valami libegő-lobogó furcsa alakok látszottak s a leány, bár el volt merülve könyvébe, időnként türelmetlenül tekintett arra felé, amint a napfény gyorsabban tűnt el, mint a tűzhely lángja. Mert a libegő-lobogó tárgyak az «e heti szennyes» voltak, melyet be kellett volna hozni, mielőtt az éj leszáll és a hegyi szél nekiindul. Ezen a magas vidéken nagyon erős volt az esti szél s nem egyszer lekapta a ruhát a kötélről és végighurczolta a hegy gerinczén vezető magas úton, sőt egyszer a félénk iskolamestert is meglegyintgette Lantynak egy pár harisnyájával, a tiszteletesre pedig ráborította suhogó szoknyáját. Egy szélroham fölszította a parazsat a széles torkú kéményből s a leány talpra ugrott, boszúsan csapva be könyvét. Tudta, hogy most mindjárt hallatszani fog az anyja szava. Nehéz dolog volt elhagyni a regény hősnőjét és abban a válságos pillanatban, amikor magyarázatot kap látszólag hitszegő imádójától s ép akkor fölmászni a hegyre, összeszedni egy csomó lelketlen fehérneműt. De ez a vége a dolognak, ha az ember lopva regényt olvas. A ruháskosarat fejére húzta, hogy a füle a vállára és mellére ért s két karját szabadon lógatva, sietett ki a szobából. De a sötétség egyszerre előtört a völgyből s Lanty egészen elmerült benne. *A hegygerincz körvonala látszott még fölötte, s az égen csillagok fehérlettek, melyek az előbb még nem voltak ott. Lanty ebből látta, hogy már elkésett. Most már küzdenie kellett a suhogó széllel, a mely elébe állt és hátra felé nyomta. Összehúzta vállait s nagy bajjal végre feljutott a gerinczre. Itt azonban már teljes sötétség nyelte el. A tárgyak körvonalai elenyésztek s a libegő fehérnemű mintha megannyi a szélben tánczoló kisértet lett volna. De a ruhák mögött valami mozgott, a mit nem birt felismerni s a mint odaért az egyik karóhoz, valami meglökte a ruhákon keresztül. Aztán boszús hangot hallott. — Mi a mennykőnek megyek én neki! Férfihang volt s magasból jött, tehát lovas emberé. A leány félelem nélkül, gyors elhatározással felelt: — A mi ruhaszárító-kötelünknek, úgy hiszem. — Oh, — mondta a férfi, bocsánatkérő hangon. Aztán vígabb hangon folytatta: — Épen ez kell nekem. Nem adhatna egy darab kötelet? Kioldozott a hevederem, meg kellene kötözni. — Majd adok, — válaszolt Lanty gondtalanul s közelebb ment a sötétlő tömeghez, amely most két részre vált, amint a férfi leszállt a lóról. — Mennyi kell ? — Egy-két arasz elég lesz. Szembe kerültek, de egymás arczát nem láthatták. Lanty a kezével végigtapogatta a szárító kötelet, a végéig, mely egy karóra volt kötve. — Furcsa kis hely ruhaszárításra, — mondta a férfi.— Jól szárad ám itt a ruha, — felelt a leány röviden. — És a házuk közel van ? — folytatta a férfi. — Lenn a hegyoldalban — odaláthat a partszélről. Van-e kése? — mondta a leány leoldva a kötelet. — Nincs — azaz hogy— megálljon .A férfi egy pillanatig habozott s aztán elővett valamit a belső zsebéből, de nem adta oda a leánynak. Lanty ekkor kifeszített egy darab kötelet a két kezében s a férfi széjjelvágta. Lanty csak azt látta, hogy a vágószerszám hosszú és éles. Aztán segített a hevedert megigazítani, de a sötétben nem tudtak semmire se menni. Az ismeretlen lovasember káromkodott egyet s megtapogatta zsebeit. — Az utolsó gyufám! — mondotta. — Meggyújtotta s föléje hajolt, hogy megvédje a széltől. Lanty is a láng fölé hajolt, még a kötényét is mellé tartotta. A láng egy pillanatra megvilágította a férfi sötét arczát, bajuszát, Lanty bársonyos barna szemeit s kerek, sima arczát. Aztán elaludt a gyufa, de ezalatt meglátták, hol a baj a nyergen. — Köszönöm, — mondta a férfi kurtán elnevetve magát, — azt hittem a sötétben, maga valami görbehátú boszorkány. — Én meg nem tudtam, maga tehén-e, vagy medve, — felelt a leány. Ekkor a férfi gyorsan felugrott lovára, de ugrás közben valami kiesett a ruhájából, megcsördült egy kövön, s aztán eltűnt a sötétségben. — A késem, — mondta a férfi sietve, — kérem, adja ide. A leány letérdelt, gondosan körültapogatózott, de a kést nem találta meg. A férfi visszafojtva káromkodását, leugrott a lóról s szintén elkezdett keresni. — Nincs még egy gyufája? — kérdezte Lanty. — Nincs, — az utolsót gyújtottam meg, — felelt a férfi boszúsan. — Megálljon, majd én leszaladok a házba világosságért. Mindjárt itt leszek, — ajánlotta a leány. — Nem, nem — mondta a férfi gyorsan. — Nem várhatok, nagyon elidőztem amúgy is.