Világ-krónika, 1912 (36. évfolyam, 26-49. szám)

1912 / 26. szám

262 Tudja mit? Reggel jöjjön ide és keresse meg. Őrizze meg a számomra. Majd eljövök érte. — Nevetett e szóra. — De most, megköszönöm, ha kivezet az útra, mert olyan pokoli sötét van, hogy a lovam fülét se látom. Lanty nyugodtan a ló fejéhez lépett, meg­fogta a zablát s egy pillanatra mintha eltűnt volna a sötétben. Néhány pillanat múlva azon­ban a lovas érezte, hogy lova az országút vastag és még mindig meleg porát tapodja és fölveri egész a szeméig. — Köszönöm, — mondta, — most már rendben volnék. Lantynak úgy tetszett, hogy kezet nyújt neki a sötétben. Odanyújtotta a magáét, de a sötétben a két kéz nem találta meg egymást. A férfi karja Lanty vállához ütődött s a leány egyszer csak érezte, hogy amaz lehajolt hozzá, hogy puha bajusza érinti arczát s aztán el­vágtat. Lanty feléje vágott öklével büntetésül, de ütése már csak a sötétséget érte, a mely mintha egyszerre elnyelte volna a férfit és könnyed nevetését is. Lanty egy pillanatig veszteg maradt, aztán méltatlankodva kapta le válláról a kosarat s újra hozzáfogott a munkájához. Ez pedig nem volt csekély dolog a folyton növekvő szélben, hozzá még a leoldott kötélről a földre is csú­szott a ruha egy része. De a­mint a lehullott ruhát összeszedegette, a keze valamibe bele­ütődött. Az idegen elvesztett kése! Hamar el­rejtette a kosár fenekére és elvégezte a mun­káját. A­mint terhével lefelé ment a domb­oldalon, látta, hogy a konyhában gyertyát is gyújtottak. Az anyja már bizonyosan vár reá. — Ugyan jókor szeded be a ruhát, — mondta Foster asszony veszekedve. — De hát, persze, ha az ember eltereferél és elmókázik a hegyen, a­helyett, hogy dolgához látna! Lanty jól tudta ugyan, hogy se nem «tere­ferélt», se nem «mókázott«, — bár az elbúcsú­­zásra ráillett volna ez utóbbi kifejezés, — de észrevéve, hogy az anyja meghallotta a beszél­getésük hangját, röviden csak annyit mon­dott, — bővebb magyarázatok kikerülése vé­gett, — hogy megmutatta egy idegennek az utat. De, tekintve anyja igazságtalan vádját, szeretett volna többet is mondani. A­mint Foster asszony morogva bement az ebédlőbe, Lanty elhatározta, hogy titokban tartja a kést s ezért kivette a kosárból. De csak most nézte meg jól a gyertya világánál és összerezzent. Igazi, valóságos tőr volt! Drágaköves mar­kolattal, finoman kidolgozva. Lanty még soha­sem látott hozzá foghatót. A tokja is ki volt rakva drágakövekkel, a pengéje pedig kék és arany színűre volt edzve. Lantynak elállt a lélekzete, aztán a­mint az anyja megszólalt a másik szobában, visszadugta a pengét bársony tokjába s elrejtette a zsebében. Ritka szépsége megerősítette abban az elhatározásában, hogy el fogja titkolni. Most már, ha megmutatja, a beszédnek nem volna se vége, se hossza. A szülei bizonyára maguknak követelnék az őrizetét, ő pedig ő kapta tőle. A­mint csak lehetett, beszaladt a hálószobájába s elrejtette a derekalja alá. Egész este a tőrön járt az esze. Mikor a ház körüli dolgát elvégezte, elővette a regényét, részint megszokásból, részint, mert így zavar­talanul gondolkozhatott a tőrről. Mi volt most neki a regény! Legfeljebb bizonyos vissza­emlékezések adtak neki értéket. «Tőr» több regényben is előfordult, a melyeket olvasott, de eddigelé sohasem alkotott magának róla tiszta fogalmat. «A gróf visszapattant s kivonva övéből drágakövekkel gazdagon ékesített tőrét, füttyén tett a fogain keresztül», — vagy a mi még jobban illett a mostani helyzethez: — «Fogadd ezt, — mondta Orlando, odanyujtva a hölgynek rubintokkal kirakott tőrét, mely oldalán csillámlott — és ha a kalóz merész­kednék védtelen ártatlanságodat» stb. — Nem hallottad, mit mondott apád? Lanty felrezzent. Az anyja hangja volt, a pitvaron, s egy másik, szintén panaszos hang is hallatszott. A kisbirtokosok majd mind ezen a hangon beszéltek ezen az Isten áldotta vidéken. — Nem, — mondta Lanty szórakozottan. — Mit mondott? — Hogy mindig abban a bolond könyvben bujkálsz ! — mondta Foster asszony, egy tekin­tetet vetve leányára, a­ki elpirult kissé. — Hallhattad volna. Azt mondta, hogy jó volna, ha a csikódat nem hagynád kinn a legelőn éjszakára. A mexikói lókötő-banda megint garázdálkodik. Az éjjel megdézsmálták Mac­Kinnon ménesét. Ez nagyon közelről érintette Lantyt. A csikó saját tulajdona volt s ő maga tanította, a maga számára, nyereg alá. De bizalmatlansága szülei beavatkozása iránt még nagyobb volt, mint félelme a lókötőktől. — Nem szeret istállóban lenni és — tette hozzá, büszkén gondolva a szobájában levő gyönyörű szép, de veszedelmes fegyverre, — azt hiszem, meg tudom védeni a csikómat magam is, még annyi mexikói lókötő ellen is. — Ejnye, de megnőtt a szarvad, — felelt Foster úr mélységes gúnynyal. — Ezt is abból az ostoba könyvből tanultad? — Meglehet, — felelt Lanty kurtán. Mindazáltal álmai ez éjjel nem csupán írott regényeken alapultak. Szerette volna tudni, várjon tudja-e az idegen, hogy ő csakugyan fültövön akarta ütni és hogy látta-e az arczát. Ő emlékezett a férfi arczára, sötét bőre és még sötétebb bajusza alól kivillanó fehér fogaira. A bajusza ép olyan puha volt, mint az ő — Lanty — saját haja. De ha azt hitte csak egy pillanatig is, hogy megengedi magát egy­ vad idegentől csak úgy csókolni, akkor csalódik. Majd megtanítja erre hamarosan. Visszaadja neki a tőrét, közömbös méltósággal s nem is sejteti, hogy valaha gondolt rá. Talán ez volt az oka, hogy mielőtt lefeküdt volna, jól meg­nézte a tőrt s levetkőzés közben az élét is megpróbálta a szoknyája kemény kötőszalag­ján. Aztán imádkozott, mint­ a­hogy jó leány­hoz illik, s elaludt. Azt álmodta, hogy megint kiment a fehérneműért, de a ruha megannyi csodálatos, furcsa emberré változott, a­kik mind viaskodtak, verekedtek egymással, míg végre ő — Lanty — kirántotta tőrét, közéjük rontott, ezt kiálltva: «takarodjatok, hitvány ficzkók, takarodjatok!» És azok eltakarodtak. Még maga Lanty is kénytelen volt meg­engedni, hogy mindez nem igen hangzik össze a tészta­sütéssel vagy a hal­kirántással, vagy az ágyak megvetésével és egyéb háztar­tási kötelességeivel. Ezért elűzte az idegen lovast eszéből, a­míg majd megint erre vető­dik. Szabadabb és elfogadhatóbb, házon kívüli dolgaiban megtűrte még a szomszéd legények udvarlását is, a­kik arra jártukban be-benéz­­tek a Foster-tanyára s a­kik jól tudták, hogy Foster Atalanta, vagyis Lanty egyike a leg­­csinosabb lányoknak messze vidéken. De Lanty tűrése abban állott, hogy — mint maga mondta — azzal fizet nekik, a­mivel ők neki, vagyis kötekedve elhárította minden közele­dési kísérletüket. Az efféle jelenetek szövege nem volt valami változatos, így például: A legény (merész, tettetett vidámsággal) . — Láttam azt a félénk iskolamestert, a­mint itt ólálkodott tegnap a kerítésnél. Pedig tudhatná, hogy a félénkségével nem sokra megy a lányoknál. Lanty (határozottan): Alighanem tudja, hogy nem üt ki oly gyakran balul, mint a szemte­lenség. A legény (hallatlanná téve a választ s nem törődve előbbi magatartásával): Azt akartam mondani, hogy ebben a mostani lókötő­ világ­­ban a csikója nincs biztonságban a legelőn. Az este kétszer-háromszor is arra jártam, meg­nézni, megvan-e még. Lanty (hízelgő érdeklődéssel): Igazán ? Én pedig azt hittem . . . A legény (mohón): Ott voltam. Még jó ké­sőn is. De hát ez semmi ahhoz képest, a­mit megtennék önért, Atalanta kisasszony. Lanty (eltűnődve, a messzeségbe vesző te­kintettel) : Ezért volt tehát a csikóm úgy meg­bokrosodva ! Majd kiugrott a bőréből ijedté­ben. Azt hittem, medvét vagy párduczot lá­tott. Mért nem várta meg, a­míg hozzászo­kik a maga látásához? Mégis, e finom kötődés daczára, Lantyt eléggé aggasztotta lova biztonsága arra, hogy másnap meglátogassa azzal a czéllal, hogy közelebb hozza a házhoz. Épen megállott az erdő szélén, mikor egy lovast pillantott meg, a ki el volt rejtőzve a fák között s a láb­nyomokat vizsgálta a porban. Az alakja meg­villant emlékezetében ; a mint feltekintett, meg­ismerte, hogy ő a tőr tulajdonosa. De mintha a haja világosabb lett volna, az alakja nyú­lánkabb, a ruhája pedig most olyan volt, mint egy vaquero-é. (spanyol-amerikai csikós.) A­mint azonban a foga megvillant, Lanty megbizonyosodott, hogy csakugyan ő az. Hiába volt minden készülődés. A kés nem lévén nála, nem is adhatta vissza olyan mél­­tóságosan, mint a­hogy előre képzelte. Sőt, mi több : érezte, hogy elpirul. Nagy nehezen fölemelte hozzá barna szempilláit s élesen mondta neki, hogy ha eljön vele hazáig, visz­­szaadja neki a tőrét. — Nem olyan sürgős, — mondta amaz ne­vetve, ugyanazzal a könnyed nevetéssel és kel­lemes hangon. — Jobb nekem nem menni a házukhoz, épen most. A kés jó kezekben van, tudom, — majd ha szükségem lesz rá, eljö­vök érte. Addig is, ha akarja, tartsa magánál, tartsa olyan titokban, a­milyen sötét volt az éjjel, a­mikor elvesztettem. — Nem szoktam kifecsegni a dolgaimat, — felelt Lanty sértődve. — De ha nem lett volna sötét akkor éjjel, jól fültövön ütöttem volna, — tudja miért. (Vége következik.) VILÁG-KRÓNIKA. 26. fzzítt.

Next