Világ-krónika, 1912 (36. évfolyam, 26-49. szám)
1912 / 26. szám
26. szám. amerikai Egyesült Államokban is, ahová 1870-ben, épen a franczia-német háború kitörése napján értem. 1879-ben Havannában, Kuba fővárosában, az Orrin-testvérek czirkuszában kaptam alkalmazást, itt ismerkedtem meg Billie Burke-kel, a világ legügyesebb és legjobb bohóczával, a kivel szoros barátságot kötöttünk s a kitől többet tanultam, mint tanítómesteremtől. Később Szan-Francziszkóban léptem föl, majd Ausztráliában. Itt ismerkedtem meg feleségemmel, a ki elsőrendű trapézművésznő volt. Már mint házastársak jöttünk vissza Amerikába, itt érte feleségemet a baleset, hogy lezuhant a magasból és összetörte magát. Még szerencse, hogy életben maradt, örök hálát adok érte Istennek. Mielőtt a newyorki czirkuszba szerződtem, egy ideig színészkedtem, de hát belső hajlandóságom megint csak visszakergetett a czirkuszba, ahol nem az író utasítása szerint kell mozognom, hanem ahol a magam ötleteit ereszthetem szabadjára. De hát — végezte be Adams szomorkodva, előadását — megváltoztak az idők. A mi mesterségünk sem az már, ami régen volt. Ma a pályánkhoz való ragaszkodást is meglazította az üzlet. A mai fiatalság ma bohócz, holnap ács. A szerint, hogy melyik mesterség hoz több pénzt. Én azonban bohócz maradok, amíg erőm bírja. VEGYES. Napóleon és a Vörös-tenger. Nemsokára már egy évszázad múlik el, hogy a nagy Napóleon örök álomra hunyta szemét, de élete fölkutatásával még most sem készültek el a franczia nemzet történetírói. Újabban ismét egy érdekes epizód részleteit derítették ki. A naplóban ugyanis, amelyet Napóleon annak idején Szent Ilona-szigetén írt, rábukkantak ezekre a sorokra : «Én száraz lábbal mentem át a Vöröstengeren, mert kihasználtam az apályt. Amikor visszatértem, leszállt az éj, s mi eltévedtünk a duzzadó dagály miatt; az a veszedelem fenyegetett, hogy úgy veszítem el az életemet, mint Fáraó király.» — E sorok bővebb magyarázatára most bukkant rá egy franczia történetíró. Valóban egy olyan eseményről van bennük szó, mely abban az időben történt, amikor még Napóleon hatalmas volt Egyiptomban. Ismeretes dolog, hogy a Vörös-tenger a szuezi öböllel, a mely Afrikát Ázsiától elválasztja s az Akabah-öböllel a Sinai félszigetet alkotja, apály idején némely helyen annyira sekéllyé válik a víz, hogy ott valóban át lehet menni száraz lábbal. 1798. deczember 27-én Napóleon is kihasználta ezt az alkalmat s ellátogatott a Sinai-hegy lábához, hogy lássa az ottani érdekes romokat. Amikor aztán visszafelé jött, már nőtt a tenger, s akkor kísérete azt tanácsolta neki, hogy jó lesz megvárni a dagály visszavonulását s az éjszakát ott a parton, sátrakban eltölteni. Napóleon azonban nem hallgatott senkire, hanem vezetőjével odalovagolt arra a helyre, ahol átjöttek. A vezető azonban úgy látszik megtévedt, mert sokáig tartott az út s amikor a vízhez értek, már elérkezett a visszatérő dagály órája. Nemsokára már csak úgy csapkodtak a hullámok. Az egyre duzzadó vízben gázoltak és a kíséret tagjait már nagyon elfogta a félelem. Csak Napóleon lovagolt némán és rettenhetetlenül a vezető után. A viz egyre emelkedett s végül megriadt Napóleon lova is, megállt s nem lehetett többé még a sarkantyúval sem megindítani. Ekkor aztán egy hatalmas termetű arab ajánlkozott, hogy átviszi a vizen a nálánál alacsonyabb Napóleont. Valóban veszedelmes út volt. Az arab is vállig gázolt már a vízben, amikor elérték az egyiptomi partott, de Napóleon kedves lova, amelyen a piramisok melletti csatákban nyargalt, belefulladt a tengerbe. Életének e veszedelemmel teli éjszakájáról emlékezett meg Napóleon évtizedek múltán, naplója fönti soraival, Szent Ilona-szigeti magányában. A szultán ebédje, Tordie Jenő franczia hírlapíró, aki hivatalos volt Muley Hafid marokkói szultán egy ebédjére, a következőkben számol be lapjában a lakomáról: — Ha költő volnék — így írja — lendületes versekben magasztalnám az asztal díszítését, a szőnyegek szépségét, a csodálatos eledeleket és a kert káprázatos szépségét; miután azonban csak közönséges prózában írok, meg kell vallanom, hogy az elfogadó pavillon előtt fekvő kert rendezetlen és teljesen elhanyagolt állapotban van. Vadul burjánoznak benne a narancs-, czitrom- és gránátfák; egy körülbelül öt méter szélességű folyó, az Ued Fez, gyors iramodással keresztezi az elhanyagolt virágágyakat. Magas nyárfák alatt egy rendkívül nagy malomkerék romjai hevernek. Gipsztörmelékek és szemétdombok festői rendetlenségben feküsznek az utakon. A távolban szamarak, tehenek és struczmadarak vonulnak el. A sajátságos kertet ócska, magas falak körítik. A folyam partján nagy sátort építettek, helyesebben: az ágak közé nagy vásznat feszítettek, amelynek belső része vörös-zöld mintázatú szövettel volt bélelve. A harmincz terítékes asztal óriási szőnyegen állott, köröskörül pedig temérdek kisebb szőnyeg volt felterítve. A tálalás európai módon történik : messeni és sévres-i porezellánból készült aranyszegélyes, egyenetlen tányérok — erősen aranyozott, olcsó üvegből készült poharak és palaczkok és aranyozott ezüst-evőeszközök voltak az asztalon felrakva; az asztal két végén egy-egy magas japáni váza. Közben ízléstelen tarkaságban: ibolya, jáczint és gerántcsokrok. A masszív székek minden elképzelhető stílusnemből valók. Amikor megérkeztünk, a fehér ruhába öltözött szultán — aki fején magas, hegyes fezt viselt — egyedül ült az asztalnál; három meghajlással elvonultunk előtte, azután elhelyezkedtünk, Lyautey tábornok szemben ült a szultánnal, El Mokri, nagyvezér és Blanchenay főigazgató közt. Muley Hafid jobbján Gaillard, a kormányzóság főtitkárja, balján pedig Si Kadur Ben Gabrit, a szultán tolmácsa és bizalmas embere foglalt helyet. Először levest tálaltak föl czérnavékonyságú tésztával, azután egy nagy tálban egy egész sült ürüt; azután sorrendben következtek: sovány galambok, sült csirke, mártás nélkül, ismét galambok olajba sütött tojással, roszszagú olajban sült ürü, ismét töltött galamb, ezúttal sáfránnal és rózsavízzel. Végül következett a «kuszkuszszu» (arüzsirral készített kukoricakása) csirkével, apró borsóval és mazsolaszőlővel és egy másik kuszkuszszu czukorral és fahéjjal. Volt még egy illatos darasütemény, gyümölcs, datolya, barack és mandula. Végül angol csészékben, parányi kanalakkal a kávét tálalták fel. Az arab konyha barátai pompásnak tartották az ebédet, de az én gyomrom fellázadt ellene, mert minden étel pomádészagú volt. A konyhát, tőlünk néhány lépésnyire, a fűben állították fel és a kellemetlen zsírszag folyton ingerelte az orrunkat. A társalgás eleinte hadiműveletek körül forgott, majd az irodalomra tért át. Ebéd után sétára indultunk a sajátságos parkban, miközben a szultán a nagyvezérrel és tolmácsával a sátor alatt tovább társalgott. Drága vonatkésés. Egyik amerikai állam, Texas főállamügyésze a napokban rendkívül föltűnő bírsággal sújtotta a Chicago Neo Island and Golf Railway társaságot. A vonatnak több ízben harmincz percznél nagyobb késése volt és Texas főállamügyésze ezért 400,000 dollár bírságot szabott rá. A társaság a törvényszékhez fellebbezett, ám alkalmasint eredmény nélkül, mert Texas egy újabb törvénye kimondja, hogy a harmincz percznél nagyobb késéseket nagy pénzbüntetéssel kell sújtani. A törvény igen szükséges volt, mert a magántársaságok már borzalmas könnyelműséggel jártak el a forgalom lebonyolításában. Rendről nem is volt szó többé. Gyakoriak voltak a három, négy, öt órai, sőt a kilenctííz órás vonatkésések is, aminek rengeteg baleset lett a következménye. A Chicago vasút négyszer késett Egyszer két óránál hosszabban, háromszor félóránál hosszabb ideig. E négy késésért a társaság körülbelül öt millió koronát fizetett, egy másik magánvasút pedig, a Missouri Kansas Texas Company pedig már hónapokkal ezelőtt 200,000 dollárt. Ez a társaság annak idején felebbezett a bírság ellen. Ám a keresetet elutasították és ezért hiszik, hogy a 400,000 dollárt is ki kell fizetni. Ez lesz a legnagyobb pénzbírság, amelyet valaha rendőrség kiszabott. Ha nálunk Európában is elkezdenék a vonatkésésekért pénzbírsággal büntetni a vasutakat de, de sok előkelő vasút fizetné utolsó pénzecskéjét büntetésre, nem is szólva a kedves vicinálisokról, amelyeket direkt azért építenek, hogy az emberiségbe kellően beolthassák a türelem nemes erényét. Egy derék rendőrség, Nag£ és megdöbbentő szenzációja van Newyorknak. William Flynn, a titkos rendőrség főnöke hivatalosan közölte a kormánynyal, hogy a detektivtestület egy gyilkosokból álló rablóbanda korrupt hatalmába került. Flynn detektivfőnök hivatalos jelentésében megmondja azt is, hogy micsoda bandáról van szó. Egy titokzatos olasz ember a főnöke ennek a bandának. Lupomorellónak hívják a bandavezért és bűnszövetkezete olyan hatalomra tett szert, hogy nemcsak a titkos rendőrséget korrumpálta, de valóságos döntő súlyú politikai befolyáshoz is jutott, ami még üldözésüket is lehetetlenné teszi. Pedig a banda átlag minden héten elkövet egy-egy rablógyilkosságot. Az áldozat holttestét rendesen hordóba zárva valamelyik csatornában sülyesztik el. De sőt úgy mondják, hogy újabban odáig mentek vakmerőségükben, hogy külön temetőt csináltak áldozataiknak a város közelében. A titkos rendőrség főnökének véleménye szerint a detektívtestület öt magasabb állású tagja is aktív részese a bandának. A kormány a legszigorúbb vizsgálatot rendelte el az ügyben, Flynn rendőrfőnök véleménye szerint azonban ez a vizsgálat csak arra lesz jó, hogy a banda még egy pár embert eltegyen a láb alól. Diplomás hóhérok. Szinte hihetetlen de igaz, hogy voltak már doktori diplomás hóhérok is. A sok ritkaság között, melyet Stuttgart városában őriztek s melyet 1857-ben tűzvész pusztított el, volt egy bárd, közvetetlenül Sándor württembergi herczeg értékes pallosa mellett. A bárdba ez a mondás volt belemaratva: — Ne tégy gonoszat és veled se követnek el semmi gonoszat. Ez a bárd a négy Bickel-testvérnek, Márknak, Jakabnak, Andrásnak és Jánosnak volt a hóhérbárdja. Mind a négy testvér Stuttgart város hóhéra volt. Harminczegy esztendő alatt (1660—1691) nem kevesebb, mint 315 bűnöst végeztek ki. 1680-ban történt, hogy I. Lipót német-római császár és magyar király és abban az időben lovagolt be Stuttgart városába, mikor egy gyújtogatót és egy gyilkost kivégeztek. Az uralkodó végignézte az aktust. A két idősebb testvér, Márk és Jakab oly ügyesen végezte tisztét, hogy I. Lipót jutalmul az orvosi doktorátust adományozta nekik, miáltal meg volt nekik engedve, hogy orvosok gyanánt működjenek és minden testi bajt legjobb tudásuk szerint meggyógyítsanak. Ettől az időtől fogva mind a ketten oda tették nevük elé a dr. jelzést. E két emberen kívül más hóhér nem volt doktor, ámbár, mint egy csípősnyelvű latin krónikás megjegyzi, a hóhér nem egészen méltatlan az orvosdoktori czímre, mivelhogy minden betegséget gyorsan, biztosan és sikeresen meg tud szüntetni. A szépség — mérték szerint. Egy angol tudós, W. B.otheringham görög szobrokon és újabbkori művészek elismert műalkotásokon VILÁG-KRÓNIKA. 207