Világ-krónika, 1912 (36. évfolyam, 26-49. szám)

1912 / 26. szám

26. szám. amerikai Egyesült­ Államokban is, a­hová 1870-ben, épen a franczia-német háború ki­törése napján értem. 1879-ben Havannában, Kuba fővárosában, az Orrin-testvérek czirku­­szában kaptam alkalmazást, itt ismerkedtem meg Billie Burke-kel, a világ legügyesebb és legjobb bohóczával, a kivel szoros barátságot kötöttünk s a kitől többet tanultam, mint tanítómesteremtől. Később Szan-Francziszkóban léptem föl, majd Ausztráliában. Itt ismerkedtem meg fele­ségemmel, a ki elsőrendű trapézművésznő volt. Már mint házastársak jöttünk vissza Amerikába, itt érte feleségemet a baleset, hogy lezuhant a magasból és összetörte magát. Még szerencse, hogy életben maradt, örök hálát adok érte Istennek. Mielőtt a newyorki czirkuszba szer­ződtem, egy ideig színészkedtem, de hát belső hajlandóságom megint csak visszakergetett a czirkuszba, a­hol nem az író utasítása szerint kell mozognom, hanem a­hol a magam ötleteit ereszthetem szabadjára. De hát — végezte be Adams szomorkodva, előadását — megváltoztak az idők. A mi mesterségünk sem az már, a­mi régen volt. Ma a pályánkhoz való ragaszkodást is meg­lazította az üzlet. A mai fiatalság ma bohócz, holnap ács. A szerint, hogy melyik mesterség hoz több pénzt. Én azonban bohócz maradok, a­míg erőm bírja. VEGYES. Napóleon és a Vörös-tenger. Nemsokára már egy évszázad múlik el, hogy a nagy Napóleon örök álomra hunyta szemét, de élete fölkuta­tásával még most sem készültek el a franczia nemzet történetírói. Újabban ismét egy érde­kes epizód részleteit derítették ki. A naplóban ugyanis, a­melyet Napóleon annak idején Szent Ilona-szigetén írt, rábukkantak ezekre a so­rokra : «Én száraz lábbal mentem át a Vörös­­tengeren, mert kihasználtam az apályt. A­mi­kor visszatértem, leszállt az éj, s mi eltéved­tünk a duzzadó dagály miatt; az a veszede­lem fenyegetett, hogy úgy veszítem el az éle­temet, mint Fáraó király.» — E sorok bővebb magyarázatára most bukkant rá egy franczia történetíró. Valóban egy olyan eseményről van bennük szó, mely abban az időben történt, a­mi­kor még Napóleon hatalmas volt Egyiptomban. Ismeretes dolog, hogy a Vörös-tenger a szuezi öböllel, a mely Afrikát Ázsiától elválasztja s az Akabah-öböllel a Sinai félszigetet alkotja, apály idején némely helyen annyira sekéllyé válik a víz, hogy ott valóban át lehet menni száraz lábbal. 1798. deczember 27-én Napóleon is kihasználta ezt az alkalmat s ellátogatott a Sinai-hegy lábához, hogy lássa az ottani ér­dekes romokat. A­mikor aztán visszafelé jött, már nőtt a tenger, s akkor kísérete azt taná­csolta neki, hogy jó lesz megvárni a dagály visszavonulását s az éjszakát ott a parton, sátrakban eltölteni. Napóleon azonban nem hallgatott senkire, hanem vezetőjével odalova­golt arra a helyre, a­hol átjöttek. A vezető azonban úgy látszik megtévedt, mert sokáig tartott az út s a­mikor a vízhez értek, már elérkezett a visszatérő dagály órája. Nemso­kára már csak úgy csapkodtak a hullámok. Az egyre duzzadó vízben gázoltak és a kísé­ret tagjait már nagyon elfogta a félelem. Csak Napóleon lovagolt némán és rettenhetetlenül a vezető után. A viz egyre emelkedett s vé­gül megriadt Napóleon lova is, megállt s nem lehetett többé még a sarkantyúval sem meg­indítani. Ekkor aztán egy hatalmas termetű arab ajánlkozott, hogy átviszi a vizen a ná­lánál alacsonyabb Napóleont. Valóban vesze­delmes út volt. Az arab is vállig gázolt már a vízben, a­mikor elérték az egyiptomi par­­tott, de Napóleon kedves lova, a­melyen a piramisok melletti csatákban nyargalt, bele­fulladt a tengerbe. Életének e veszedelemmel teli éjszakájáról emlékezett meg Napóleon év­tizedek múltán, naplója fönti soraival, Szent Ilona-szigeti magányában. A szultán ebédje, Tordie Jenő franczia hír­­lapíró, a­ki hivatalos volt Muley Hafid marok­kói szultán egy ebédjére, a következőkben számol be lapjában a lakomáról: — Ha költő volnék — így írja — lendüle­tes versekben magasztalnám az asztal díszí­tését, a szőnyegek szépségét, a csodálatos ele­deleket és a kert káprázatos szépségét; miután azonban csak közönséges prózában írok, meg kell vallanom, hogy az elfogadó­ pavillon előtt fekvő kert rendezetlen és teljesen elhanyagolt állapotban van. Vadul burjánoznak benne a narancs-, czitrom- és gránátfák; egy körülbelül öt méter szélességű folyó, az Ued Fez, gyors iramodással keresztezi az elhanyagolt virágágya­kat. Magas nyárfák alatt egy rendkívül nagy malomkerék romjai hevernek. Gipsztörmelékek és szemétdombok festői rendetlenségben fekü­sz­­nek az utakon. A távolban szamarak, tehenek és struczmadarak vonulnak el. A sajátságos kertet ócska, magas falak körítik. A folyam partján nagy sátort építettek, helyesebben: az ágak közé nagy vásznat feszítettek, a­melynek belső része vörös-zöld mintázatú szövettel volt bélelve. A harmincz terítékes asztal óriási szőnyegen állott, köröskörül pedig temérdek kisebb szőnyeg volt felterítve. A tálalás euró­pai módon történik : messeni és sévres-i por­­ezellánból készült aranyszegélyes, egyenetlen tányérok — erősen aranyozott, olcsó üvegből készült poharak és palaczkok és aranyozott ezüst-evőeszközök voltak az asztalon felrakva; az asztal két végén egy-egy magas japáni váza. Közben ízléstelen tarkaságban: ibolya, jáczint és gerántcsokrok. A masszív székek minden elképzelhető stílusnemből valók. A­mi­kor megérkeztünk, a fehér ruhába öltözött szultán — a­ki fején magas, hegyes fezt viselt — egyedül ült az asztalnál; három meghajlással elvonultunk előtte, azután elhelyezkedtünk, Lyautey tábornok szemben ült a szultánnal, El Mokri, nagyvezér és Blanchenay főigazgató közt. Muley Hafid jobbján Gaillard, a kor­mányzóság főtitkárja, balján pedig Si Kadur Ben Gabrit, a szultán tolmácsa és bizalmas embere foglalt helyet. Először levest tálaltak föl czérnavékonyságú tésztával, azután egy nagy tálban egy egész sült ürüt; azután sor­rendben következtek: sovány galambok, sült csirke, mártás nélkül, ismét galambok olajba sütött tojással, roszszagú olajban sült ürü, ismét töltött galamb, ezúttal sáfránnal és rózsa­vízzel. Végül következett a «kuszkuszszu» (arüzsirral készített kukoric­akása) csirkével, apró borsóval és mazsolaszőlővel és egy másik kuszkuszszu czukorral és fahéjjal. Volt még egy illatos darasütemény, gyümölcs, datolya, barac­k és mandula. Végül angol csészékben, parányi kanalakkal a kávét tálalták fel. Az arab konyha barátai pompásnak tartották az ebédet, de az én gyomrom fellázadt ellene, mert minden étel pomádészagú volt. A konyhát, tőlünk néhány lépésnyire, a fűben állították fel és a kellemetlen zsírszag folyton ingerelte az orrunkat. A társalgás eleinte hadiműveletek körül forgott, majd az irodalomra tért át. Ebéd után sétára indultunk a sajátságos park­ban, miközben a szultán a nagyvezérrel és tolmácsával a sátor alatt tovább társalgott. Drága vonatkésés. Egyik amerikai állam, Texas főállamügyésze a napokban rendkívül föltűnő bírsággal sújtotta a Chicago Neo Is­land and Golf Railway társaságot. A vonatnak több ízben harmincz percznél nagyobb késése volt és Texas főállamügyésze ezért 400,000 dollár bírságot szabott rá. A társaság a tör­vényszékhez fellebbezett, ám alkalmasint ered­mény nélkül, mert Texas egy újabb törvénye kimondja, hogy a harmincz percznél nagyobb késéseket nagy pénzbüntetéssel kell sújtani. A törvény igen szükséges volt, mert a ma­gántársaságok már borzalmas könnyelműség­gel jártak el a forgalom lebonyolításában. Rendről nem is volt szó többé. Gyakoriak voltak a három, négy, öt órai, sőt a kilenct­­ííz órás vonatkésések is, a­minek rengeteg baleset lett a következménye. A Chicago vasút négyszer késett Egyszer két óránál hosszabban, háromszor félóránál hosszabb ideig. E négy késésért a társaság körülbelül öt millió koro­nát fizetett, egy másik magánvasút pedig, a Missouri Kansas Texas Company pedig már hónapokkal ezelőtt 200,000 dollárt. Ez a tár­saság annak idején felebbezett a bírság ellen. Ám a keresetet elutasították és ezért hiszik, hogy a 400,000 dollárt is ki kell fizetni. Ez lesz a legnagyobb pénzbírság, a­melyet valaha rendőrség kiszabott. Ha nálunk Európában is elkezdenék a vonatkésésekért pénzbírsággal büntetni a vasutakat de, de sok előkelő vasút fizetné utolsó pénzecskéjét büntetésre, nem is szólva a kedves vic­inálisokról, a­melyeket direkt azért építenek, hogy az emberiségbe kellően beolthassák a türelem nemes erényét. Egy derék rendőrség, Nag£ és megdöbbentő szenzác­iója van Newyorknak. William Flynn, a titkos rendőrség főnöke hivatalosan közölte a kormánynyal, hogy a detektivtestület egy gyilkosokból álló rablóbanda korrupt hatalmába került. Flynn detektivfőnök hivatalos jelenté­sében megmondja azt is, hogy micsoda ban­dáról van szó. Egy titokzatos olasz ember a főnöke ennek a bandának. Lupomorellónak hívják a bandavezért és bűnszövetkezete olyan hatalomra tett szert, hogy nemcsak a titkos rendőrséget korrumpálta, de valóságos döntő súlyú politikai befolyáshoz is jutott, a­mi még üldözésüket is lehetetlenné teszi. Pedig a banda átlag minden héten elkövet egy-egy rablógyil­kosságot. Az áldozat holttestét rendesen hordóba zárva valamelyik csatornában sülyesztik el. De sőt úgy mondják, hogy újabban odáig men­tek vakmerőségükben, hogy külön temetőt csináltak áldozataiknak a város közelében. A titkos rendőrség főnökének véleménye szerint a detektívtestület öt magasabb állású tagja is aktív részese a bandának. A kormány a leg­szigorúbb vizsgálatot rendelte el az ügyben, Flynn rendőrfőnök véleménye szerint azonban ez a vizsgálat csak arra lesz jó, hogy a banda még egy pár embert eltegyen a láb alól. Diplomás hóhérok. Szinte hihetetlen de igaz, hogy voltak már doktori diplomás hóhérok is. A sok ritkaság között, melyet Stuttgart városában őriztek s melyet 1857-ben tűzvész pusztított el, volt egy bárd, közvetetlenül Sán­dor württembergi herczeg értékes pallosa mel­lett. A bárdba ez a mondás volt belemaratva: — Ne tégy gonoszat és veled se követnek el semmi gonoszat. Ez a bárd a négy Bickel-testvérnek, Márk­nak, Jakabnak, Andrásnak és Jánosnak volt a hóhérbárdja. Mind a négy testvér Stuttgart város hóhéra volt. Harminczegy esztendő alatt (1660—1691) nem kevesebb, mint 315 bűnöst végeztek ki. 1680-ban történt, hogy I. Lipót német-római császár és magyar király és ab­ban az időben lovagolt be Stuttgart városába, mikor egy gyújtogatót és egy gyilkost kivé­geztek. Az uralkodó végignézte az aktust. A két idősebb testvér, Márk és Jakab oly ügyesen végezte tisztét, hogy I. Lipót jutalmul az or­vosi doktorátust adományozta nekik, miáltal meg volt nekik engedve, hogy orvosok gya­nánt működjenek és minden testi bajt leg­jobb tudásuk szerint meggyógyítsanak. Ettől az időtől fogva mind a ketten oda tették ne­vük elé a dr. jelzést. E két emberen kívül más hóhér nem volt doktor, ámbár, mint egy csípősnyelvű latin krónikás megjegyzi, a hó­hér nem egészen méltatlan az orvosdoktori czímre, mivelhogy minden betegséget gyorsan, biztosan és sikeresen meg tud szüntetni. A szépség — mérték szerint. Egy angol tu­dós, W. B.­otheringham görög szobrokon és újabbkori művészek elismert műalkotásokon VILÁG-KRÓNIKA. 207

Next