Világ-krónika, 1916 (40. évfolyam, 2-10. szám)

1916 / 2. szám

2. SZÁM. S Allister, kivel a klub komornyikjai csak felhangon mertek beszélni, szivarját az ablak vasrácsozatán át odaadta az őrnek, ki azt rögtön szájába dugva, gúnyosan azt mondá: — Boldog ünnepeket, Fatty ! (Vége következik.) A 15. doni kozák ezred viszontag­ságai Magyarországon 1849-ben. Egy orosz katonai iró följegyzéseiből. (Vége.) Végre elindultunk, a miként hallottuk, holmi lázadó rabló katonák ellen, kik császárjuk ellen fegyvert fogtak és mert Oroszországra akarnak törni. Ezredesünk, kit a régi ataman helyett ránk erőszakoltak, kurlandi német ember lévén, ke­­vesett értett oroszul, a doni tájszólást pedig sohasem hallotta s így könnyen elgondolhatja ezredes úr, hogy a szolgálat rosszul ment. Csak hárman maradtak régi tisztek a park­ból, a többieket tudja isten, hova nem osztották be, ideiglenesen. Alig, hogy a magyar határt átléptük, száz­féle ellenségnél rettentőbb csapással kellett megküzdenünk. A gyalogság után-útfélen ki­dőlt a sorokból és rövid, de iszonyú kínlódá­sok után százával halt meg. Azt beszélték, hogy a magyarok megmérgezték a kutakat, mihelyt tehát valamely faluba értünk, első dolgunk az volt, hogy valamennyi lakost a kutakhoz tereltünk, hol háromszor-négyszer is megitattuk őket Az embereknek semmi bajuk sem lett, de a katonák azért,úgy, mint előbb, pusztultak a­nélkül, hogy rajtuk segíthettünk volna. Babonás kozákjaimnak sem kellett egyéb, mert már határozottan azt hitték, hogy az ország boszorkányokkal van tele, melyek az idegeneket megölik. De végre ezen is túlestünk, a­mennyiben két hét alatt a létszám felét eltemettük. Jobb is volt szegényeknek itt meghalniuk, semhogy előbb-utóbb az őket távollétük alatt ért szerencsétlenséget megtudták volna. Ezt nem egyszer gondoltam magamban, mióta itt lakom, e csendes zugában a világnak. Vala­­hára összetűztünk az ellenséggel. Eleinte a azt gondoltam, tévedésnek kell a do­logban lennie. Hiszen rablók nem járnak ágyúk­kal, még­pedig minő ágyúkkal! rablóknak nincsen fényes lovasságuk. Egy magas domb tetején állottam szotnyammal. Előttem 2— 3 ezer lépésnyire a rabló sereg fejlődő oszlopai, oly rendben, oly pontos mozdulatokkal, a melyek­hez hasonlót még Varsó körül sem láttam, midőn a czár szemlét tartott háromszáz tá­bornok fényes kíséretében. Egyszerre csak megkezdődik a tüzérségi harcz; az ellenfél golyói bámulatos pontos­sággal iszonyú barázdákat hasítanak embe­reinken, s mikor aztán szuronytámadásra kerül a sor — Úr­isten ! most is kápráznak sze­meim, ha reá gondolok,­­— az orosz sorgyalog­ság vad futásban tulajdon hiátsó oszlopait za­varba hozza. Ennyit láttam az első találkozás alkalmá­val. Elég volt, még sok is, s még mi vár reánk. Ezredesünk kemény büntetésekkel éreztette feljebbvalóságát, s ily módon akarta a legény­ség bátorságát a rablók ellen feleleveníteni. A legcsekélyebb hiba vagy mulasztásért este a táborban órákig kopogott a kancsuka, és az ily módon félig agyonvert emberek vezeték­lovainak hosszú sora napról-napra növekedett. Egyszer csak a véletlen úgy akarta, hogy épen a főparancsnok előtt vonult el az ezred menetelés közben. Délczeg arabi paripáján ülő ezredesünk nem vette észre mindjárt a fényes csoportot, mert különben alig hiszem, hogy más irányt ne vett volna. — «Miféle nép ez? — kérdé a czár képviselője mérges hangon, még mielőtt az ezredes szokásos jelentését megtehette volna,­­ hiszen ez valóságos komédiás csapat, ván­dorló kötéltánczosok vagy medvehajtók. Ki az ördög öltöztette fel ezeket az embereket ? hiszen ezek kozákok, még­pedig doni kozákok. Ezre­des úr, rögtön, de azonnal állítsa meg em­bereit, ügy, ni, — na, most ezennel meg­parancsolom, hogy további rendeletig ez a gyönyörűséges csapat a társzekerek őrizetéhez adassák, ön pedig — mi is a neve? Rennen­kampf? tehát Rennenkampf ezredes az osztály­­parancsnok rendelkezésére fog állni szintén további rendeletig.» E tiráda után, melyet az egész kíséret rosszul takart nevetéssel hallgatott végig, a 15-ik doni kozákezred megszűnt katonai tes­tület lenni. I. Kísértük a társzekereket, még ha — a­mi többnyire megtörtént — üresek voltak is, ebből állott katonai közreműködésünk. A sereg lassan haladt előre, mert azok után ítélve, a­miket eddig láttunk, és tapasztaltunk, oly ellenséggel volt dolgunk, mely nem ijede­­zett a maga árnyékától s ugyancsak derekasan teljesítette kötelességét. Annyit azonban már tisztán ki lehetett venni, hogy a védelem sokáig nem tarthat, mivel többszörös túlerővel végre győznünk kell. Itt most már csak arról volt szó, meddig terjedhetn­ek a megfeszített erő határai, meddig tartanak a hadviselésre múl­­hatlanul szükséges különféle eszközök. Az ország mintegy légmentesen el volt zárva a külföld­től, honnan esetleg lőszereket vagy fegyvere­ket kaphattak volna. A­mi csempészet útján behozatott, legfeljebb a pillanatnyi szükséget fedezhette, de tartós és bőséges tartalékok hiányában az egész hadviselés csak a tengő­­dés jellegét mutathatta. Eleinte azt hittük, hogy guerilla-háborúvá fejlődnek az ellenség hadműveletei, de részint a terep különös formája, részint pedig a nép hangulata nem voltak ily czélokra felhasznál­hatók. Ellenséges indulatot nem igen lehetett a lakosságon észrevenni, melynek szine-java a nélkül is a hadseregnél volt, a­mit pedig egyes helyeken vendégszeretet dolgában tapasztal­tunk, tisztán oda mutatott, hogy a nép nem bennünk látja valóságos ellenségét. Utóbb e hangulat megváltozott, mit leginkább idegen befolyásnak kell tulajdonítani. A Pannu­­tine hadosztályában szolgált tisztektől tudom, hogy mindaddig mindenki visszavonult az orosz katonák elől, míg a németekkel együtt jártak. Néma megadással tűrték a féket vesztett le­génység gyakori kicsapongásait, panaszt soha sem emeltek, de csakis annyit tettek érde­künkben, a­mennyit tenniök kellett, vagy a­mire requizicziók és egyéb sarczolások által kényszerítve lettek. Már­pedig azt minden katona jól tudja, hogy ellenség földjén csakis szép szerivel lehet az élelmezés dolgában boldogulni, vagyis hogy a lakosság jó akarata nélkül jóformán semmire sem mehet az ember. Pannutine osztályában nem lévén lovasság, legfeljebb az ágyúfogatok tápszerének beszer­zése járt nehézségekkel s tisztjeink nem egy­szer tulajdon szemeikkel látták, hogy az egye­sült csapatok előrenyomulásával a mindenütt egybegyűjtött szalma-osztagok és széna-kazalok felgyújthattak, csakhogy a német lovasság za­varba jöjjön, a­mi aztán rendesen minden elővigyázat daczára be is következett. Mihelyt Magyarország felső hegyes-völgyes vidékét elhagyva, a Tisza és Duna tájékára értünk, egészen megváltozott a már unalmassá vált helyzet, csakhogy a mi most reánk várt, nem igen emelte a sereg hangulatát. Végképen kiélt falukban és mezővárosokban, melyekből a lakosság két­harmada tudja isten hova me­nekült, egészen magunkra maradtunk. A kholera némileg megszűnt ugyan, de azért több embert vesztettünk naponta, a­nélkül, hogy ellenséget láttunk volna, mintha szaka­datlan csaták és harczok közt minden egyes talpalatnyi földért véres küzdelem folyt volna. Mi lesz belőlünk télen a végtelen pusztaság­ban, hova szállítsuk betegeinket, miből fogunk élni, ha majd vonataink a hóval eltemetett járatlan utakon fennakadnak? Mindezt előre láthattuk, és habár az eddigelé észlelt kö­zömbösség, melylyel irányunkban szövetsége­seink eljártak, tetőpontját már rég elérte, még sem éreztük oly élénken nélkülözéseink hosszú sorát. Hogy a néptől, mely maga is éhezett, sem­mit sem kaphattunk, arról már tisztában vol­tunk. Jó szó, vagy pedig sarczolások után egyforma maradt az eredmény. Ekkor juthatott eszébe a fővezényletnek, hogy a kozákság nagyon ért a sarczoláshoz. Az ezred tehát, mely eredeti létszámából eddig­élő betegségek által két­harmadrészt vesztett volt, egy vezérkari tiszt vezénylete alatt erő­szakolt sarczolásra lön kirendelve. S így mint­egy 350 lovassal kellett volna 35—40 ezer ember számára élelmet, a lovasság és ágyú­fogatok részére pedig szénát, szalmát és zabot szerezni. Ha lehet pénzért, vagyis orosz kincs­tári utalványokért, ha nem, ingyen, a kard és dzsida segítségével. Pénzt nem vittünk ma­gunkkal, az utalványokért pedig már régóta egy pohár bort sem adtak, maradt tehát az erőszak, rablás, gyilkolás. Erre aztán csakis a kozákság használható. Eleinte embereink azon örültek, hogy ismét együtt lehetnek, de midőn értésükre esett a szerep, melyet nekik szántak, a régen forralt bosszúság egyszerre kitört és sem szóval, sem pedig fenyegetések­kel többé nem voltak lecsillapíthatók. A­mi aztán bekövetkezett, oly szomorú s megható emlékeket ébreszt bennem, melyeket ismételnem alig lehet. Halomra lőtték a tévútra vezetett embereket, kiktől elég oktalanul azt kívánták, hogy szabadságukról, szokásaikról, egy szóval mindenről lemondva, a­mi előttük szent és drága volt, gépies pontossággal még a legeszeveszettebb dolgokat is megtegyék. A tömeges haditörvényszéki ítéletek végre­hajtása után megmaradt legénység tehát sar­c­olásra ment. Naponta 3—4 óráig barangoltak a vidéken, és legfeljebb néhány zsákra való zabot, vagy egy szekér szénát voltak képesek nagy nehe­zen beszerezni, ráadásul pedig többnyire né­hány sebesültet is hoztak magukkal, kiket itt-ott csavargó fegyveresek lesből meglőttek. Végre nagy nehezen megérkeztek régen várt tápszer- és élelem­vonataink Galicziából, illető­leg Lengyelország határából, hol véletlenül még utolérte őket a visszafelé sürgető pa­rancs. Szükségtelen mondanom, hogy a pálin­kán és a kőkemény kétszersülten kívül min­den egyéb élelmiszer már tökéletesen hasz­navehetetlen állapotban érkezett a táborba. Mindamellett a pillanatnyi szükséglet fedezve lévén, arról kellett gondoskodni, mily módon történjék meg jövőre a sereg élelmezése, de az erőszakolt élelmezési sarczolások végképen megszűntek. A park hátramaradt részei többnyire foglyok őrizetére, vagy pedig ehez hasonló szolgála­tokra lévén vezényelve, magam a főhadiszál­lásba jutottam, hol a naplopók számát kellett szaporítanom. — Néhányszor önkényt jelent­keztem őrjáratok vezetésére, de mindannyiszor tudtomra adatott — és pedig nem a legfino­mabb modorban, — hogy reám szükség nincsen. Nincsen szándékom az egész hadjárat leírásá­val foglalkozni s azért csak a kiválóbb jele­neteket akarom röviden előadni, melyeknek szemtanúja voltam. A hadjárat befejezése után sokan kapkod­tak a meg nem érdemelt babérok dísze után, sőt leginkább olyanok dicsekedtek soha véghez nem vitt hőstettekkel, kik a kisebb-nagyobb ütközeteket vagy csatákat csak a főhadiszállás VILÁG-KRÓNIKA. 11

Next