Világ-krónika, 1916 (40. évfolyam, 2-10. szám)
1916 / 2. szám
2. SZÁM. S Allister, kivel a klub komornyikjai csak felhangon mertek beszélni, szivarját az ablak vasrácsozatán át odaadta az őrnek, ki azt rögtön szájába dugva, gúnyosan azt mondá: — Boldog ünnepeket, Fatty ! (Vége következik.) A 15. doni kozák ezred viszontagságai Magyarországon 1849-ben. Egy orosz katonai iró följegyzéseiből. (Vége.) Végre elindultunk, a miként hallottuk, holmi lázadó rabló katonák ellen, kik császárjuk ellen fegyvert fogtak és mert Oroszországra akarnak törni. Ezredesünk, kit a régi ataman helyett ránk erőszakoltak, kurlandi német ember lévén, kevesett értett oroszul, a doni tájszólást pedig sohasem hallotta s így könnyen elgondolhatja ezredes úr, hogy a szolgálat rosszul ment. Csak hárman maradtak régi tisztek a parkból, a többieket tudja isten, hova nem osztották be, ideiglenesen. Alig, hogy a magyar határt átléptük, százféle ellenségnél rettentőbb csapással kellett megküzdenünk. A gyalogság után-útfélen kidőlt a sorokból és rövid, de iszonyú kínlódások után százával halt meg. Azt beszélték, hogy a magyarok megmérgezték a kutakat, mihelyt tehát valamely faluba értünk, első dolgunk az volt, hogy valamennyi lakost a kutakhoz tereltünk, hol háromszor-négyszer is megitattuk őket Az embereknek semmi bajuk sem lett, de a katonák azért,úgy, mint előbb, pusztultak anélkül, hogy rajtuk segíthettünk volna. Babonás kozákjaimnak sem kellett egyéb, mert már határozottan azt hitték, hogy az ország boszorkányokkal van tele, melyek az idegeneket megölik. De végre ezen is túlestünk, amennyiben két hét alatt a létszám felét eltemettük. Jobb is volt szegényeknek itt meghalniuk, semhogy előbb-utóbb az őket távollétük alatt ért szerencsétlenséget megtudták volna. Ezt nem egyszer gondoltam magamban, mióta itt lakom, e csendes zugában a világnak. Valahára összetűztünk az ellenséggel. Eleinte a azt gondoltam, tévedésnek kell a dologban lennie. Hiszen rablók nem járnak ágyúkkal, mégpedig minő ágyúkkal! rablóknak nincsen fényes lovasságuk. Egy magas domb tetején állottam szotnyammal. Előttem 2— 3 ezer lépésnyire a rabló sereg fejlődő oszlopai, oly rendben, oly pontos mozdulatokkal, a melyekhez hasonlót még Varsó körül sem láttam, midőn a czár szemlét tartott háromszáz tábornok fényes kíséretében. Egyszerre csak megkezdődik a tüzérségi harcz; az ellenfél golyói bámulatos pontossággal iszonyú barázdákat hasítanak embereinken, s mikor aztán szuronytámadásra kerül a sor — Úristen ! most is kápráznak szemeim, ha reá gondolok,— az orosz sorgyalogság vad futásban tulajdon hiátsó oszlopait zavarba hozza. Ennyit láttam az első találkozás alkalmával. Elég volt, még sok is, s még mi vár reánk. Ezredesünk kemény büntetésekkel éreztette feljebbvalóságát, s ily módon akarta a legénység bátorságát a rablók ellen feleleveníteni. A legcsekélyebb hiba vagy mulasztásért este a táborban órákig kopogott a kancsuka, és az ily módon félig agyonvert emberek vezetéklovainak hosszú sora napról-napra növekedett. Egyszer csak a véletlen úgy akarta, hogy épen a főparancsnok előtt vonult el az ezred menetelés közben. Délczeg arabi paripáján ülő ezredesünk nem vette észre mindjárt a fényes csoportot, mert különben alig hiszem, hogy más irányt ne vett volna. — «Miféle nép ez? — kérdé a czár képviselője mérges hangon, még mielőtt az ezredes szokásos jelentését megtehette volna, hiszen ez valóságos komédiás csapat, vándorló kötéltánczosok vagy medvehajtók. Ki az ördög öltöztette fel ezeket az embereket ? hiszen ezek kozákok, mégpedig doni kozákok. Ezredes úr, rögtön, de azonnal állítsa meg embereit, ügy, ni, — na, most ezennel megparancsolom, hogy további rendeletig ez a gyönyörűséges csapat a társzekerek őrizetéhez adassák, ön pedig — mi is a neve? Rennenkampf? tehát Rennenkampf ezredes az osztályparancsnok rendelkezésére fog állni szintén további rendeletig.» E tiráda után, melyet az egész kíséret rosszul takart nevetéssel hallgatott végig, a 15-ik doni kozákezred megszűnt katonai testület lenni. I. Kísértük a társzekereket, még ha — ami többnyire megtörtént — üresek voltak is, ebből állott katonai közreműködésünk. A sereg lassan haladt előre, mert azok után ítélve, amiket eddig láttunk, és tapasztaltunk, oly ellenséggel volt dolgunk, mely nem ijedezett a maga árnyékától s ugyancsak derekasan teljesítette kötelességét. Annyit azonban már tisztán ki lehetett venni, hogy a védelem sokáig nem tarthat, mivel többszörös túlerővel végre győznünk kell. Itt most már csak arról volt szó, meddig terjedhetnek a megfeszített erő határai, meddig tartanak a hadviselésre múlhatlanul szükséges különféle eszközök. Az ország mintegy légmentesen el volt zárva a külföldtől, honnan esetleg lőszereket vagy fegyvereket kaphattak volna. Ami csempészet útján behozatott, legfeljebb a pillanatnyi szükséget fedezhette, de tartós és bőséges tartalékok hiányában az egész hadviselés csak a tengődés jellegét mutathatta. Eleinte azt hittük, hogy guerilla-háborúvá fejlődnek az ellenség hadműveletei, de részint a terep különös formája, részint pedig a nép hangulata nem voltak ily czélokra felhasználhatók. Ellenséges indulatot nem igen lehetett a lakosságon észrevenni, melynek szine-java a nélkül is a hadseregnél volt, amit pedig egyes helyeken vendégszeretet dolgában tapasztaltunk, tisztán oda mutatott, hogy a nép nem bennünk látja valóságos ellenségét. Utóbb e hangulat megváltozott, mit leginkább idegen befolyásnak kell tulajdonítani. A Pannutine hadosztályában szolgált tisztektől tudom, hogy mindaddig mindenki visszavonult az orosz katonák elől, míg a németekkel együtt jártak. Néma megadással tűrték a féket vesztett legénység gyakori kicsapongásait, panaszt soha sem emeltek, de csakis annyit tettek érdekünkben, amennyit tenniök kellett, vagy amire requizicziók és egyéb sarczolások által kényszerítve lettek. Márpedig azt minden katona jól tudja, hogy ellenség földjén csakis szép szerivel lehet az élelmezés dolgában boldogulni, vagyis hogy a lakosság jó akarata nélkül jóformán semmire sem mehet az ember. Pannutine osztályában nem lévén lovasság, legfeljebb az ágyúfogatok tápszerének beszerzése járt nehézségekkel s tisztjeink nem egyszer tulajdon szemeikkel látták, hogy az egyesült csapatok előrenyomulásával a mindenütt egybegyűjtött szalma-osztagok és széna-kazalok felgyújthattak, csakhogy a német lovasság zavarba jöjjön, ami aztán rendesen minden elővigyázat daczára be is következett. Mihelyt Magyarország felső hegyes-völgyes vidékét elhagyva, a Tisza és Duna tájékára értünk, egészen megváltozott a már unalmassá vált helyzet, csakhogy a mi most reánk várt, nem igen emelte a sereg hangulatát. Végképen kiélt falukban és mezővárosokban, melyekből a lakosság kétharmada tudja isten hova menekült, egészen magunkra maradtunk. A kholera némileg megszűnt ugyan, de azért több embert vesztettünk naponta, anélkül, hogy ellenséget láttunk volna, mintha szakadatlan csaták és harczok közt minden egyes talpalatnyi földért véres küzdelem folyt volna. Mi lesz belőlünk télen a végtelen pusztaságban, hova szállítsuk betegeinket, miből fogunk élni, ha majd vonataink a hóval eltemetett járatlan utakon fennakadnak? Mindezt előre láthattuk, és habár az eddigelé észlelt közömbösség, melylyel irányunkban szövetségeseink eljártak, tetőpontját már rég elérte, még sem éreztük oly élénken nélkülözéseink hosszú sorát. Hogy a néptől, mely maga is éhezett, semmit sem kaphattunk, arról már tisztában voltunk. Jó szó, vagy pedig sarczolások után egyforma maradt az eredmény. Ekkor juthatott eszébe a fővezényletnek, hogy a kozákság nagyon ért a sarczoláshoz. Az ezred tehát, mely eredeti létszámából eddigélő betegségek által kétharmadrészt vesztett volt, egy vezérkari tiszt vezénylete alatt erőszakolt sarczolásra lön kirendelve. S így mintegy 350 lovassal kellett volna 35—40 ezer ember számára élelmet, a lovasság és ágyúfogatok részére pedig szénát, szalmát és zabot szerezni. Ha lehet pénzért, vagyis orosz kincstári utalványokért, ha nem, ingyen, a kard és dzsida segítségével. Pénzt nem vittünk magunkkal, az utalványokért pedig már régóta egy pohár bort sem adtak, maradt tehát az erőszak, rablás, gyilkolás. Erre aztán csakis a kozákság használható. Eleinte embereink azon örültek, hogy ismét együtt lehetnek, de midőn értésükre esett a szerep, melyet nekik szántak, a régen forralt bosszúság egyszerre kitört és sem szóval, sem pedig fenyegetésekkel többé nem voltak lecsillapíthatók. Ami aztán bekövetkezett, oly szomorú s megható emlékeket ébreszt bennem, melyeket ismételnem alig lehet. Halomra lőtték a tévútra vezetett embereket, kiktől elég oktalanul azt kívánták, hogy szabadságukról, szokásaikról, egy szóval mindenről lemondva, ami előttük szent és drága volt, gépies pontossággal még a legeszeveszettebb dolgokat is megtegyék. A tömeges haditörvényszéki ítéletek végrehajtása után megmaradt legénység tehát sarcolásra ment. Naponta 3—4 óráig barangoltak a vidéken, és legfeljebb néhány zsákra való zabot, vagy egy szekér szénát voltak képesek nagy nehezen beszerezni, ráadásul pedig többnyire néhány sebesültet is hoztak magukkal, kiket itt-ott csavargó fegyveresek lesből meglőttek. Végre nagy nehezen megérkeztek régen várt tápszer- és élelemvonataink Galicziából, illetőleg Lengyelország határából, hol véletlenül még utolérte őket a visszafelé sürgető parancs. Szükségtelen mondanom, hogy a pálinkán és a kőkemény kétszersülten kívül minden egyéb élelmiszer már tökéletesen hasznavehetetlen állapotban érkezett a táborba. Mindamellett a pillanatnyi szükséglet fedezve lévén, arról kellett gondoskodni, mily módon történjék meg jövőre a sereg élelmezése, de az erőszakolt élelmezési sarczolások végképen megszűntek. A park hátramaradt részei többnyire foglyok őrizetére, vagy pedig ehez hasonló szolgálatokra lévén vezényelve, magam a főhadiszállásba jutottam, hol a naplopók számát kellett szaporítanom. — Néhányszor önkényt jelentkeztem őrjáratok vezetésére, de mindannyiszor tudtomra adatott — és pedig nem a legfinomabb modorban, — hogy reám szükség nincsen. Nincsen szándékom az egész hadjárat leírásával foglalkozni s azért csak a kiválóbb jeleneteket akarom röviden előadni, melyeknek szemtanúja voltam. A hadjárat befejezése után sokan kapkodtak a meg nem érdemelt babérok dísze után, sőt leginkább olyanok dicsekedtek soha véghez nem vitt hőstettekkel, kik a kisebb-nagyobb ütközeteket vagy csatákat csak a főhadiszállás VILÁG-KRÓNIKA. 11