Világ, 1911. június (2. évfolyam, 128-153. szám)
1911-06-01 / 128. szám
» Előfizetési árak Szerkesztését? II. évfolyam Budapest, 1911 CSÜTÖRTÖK junius 128. szám naptár innc . Nevezetes és akuliyUD‘ jUniUS 1. turhistóriában nagy fl Simplon alagut gát» megnyitása cn cn naPilinius elsején. Ezen a napon adatott át ünnepélyesen a forgalomnak a világ legnagyobb alagutja, a Svájcot Olaszországgal összekötő Simplon-alagút, mely 19,73 kilométer hosszú. Megnyíltával a nemzetközi forgalom óriási lendületet vett, és migr azelőtt az 'Alpeseken átkelni a legnehezebb' vállalat volt és Hannibálnak vagy később Napóleonnak áthatolása valóságos csodaszámba ment, manapság kényelmes Pullmann-kocsiban bárki által megtehető az út, alig félóra alatt, a robogó gyorsvonaton. Régi törekvés volt azAlpeseken át megfelelő utat építeni, és Brigtől Domo- D’Ossoláig a Simplon-hágón át, 1806-ban Napóleon tervei szerint el is készült egy műút, melyen a postakocsi kilencedfél óráig halad át váltott lovakkal, később, a vasútépítés fejlődésével fölmerült az alagút terve, és 1878- ban el is készült a Simplon-vasút, kivévea tervbe iktatott alagutat, melynek építési szerződését Svájc és Itália csak 1896. decemberében kötötték meg. Ekkor fogtak hozzá a részletes tervekhez és költségvetésekhez és az előmunkálatokkal, valamint a tényleges építkezéssel együtt, tíz esztendőre volt szükség, amíg az alagút-építési technikának ez a remekműve a forgalomnak átadódhatott. (A kivitel munkája 1898-ban kezdődött.) Az egész művelt világ képviselete jelen volt a megnyitás ünnepélyén, és e nevezetes dátum, alkalmából Milánóban világkiállítás volt. Nem érdektelen itt megemlíteni, hogy utána a leghosszabb alagút a luzern-milanói, mely 14.99 kilométer, majd a turin-koni 12.23 kilométer. •* A jó tett írta: Vajda Ernő Sok mindenféle jócselekedet van ezen a világon, az már egyszer bizonyos. A gazdag emberek alamizsnát adnak a szegény embereknek, hogy azok éhen ne pusztuljanak, hanem minél tovább gyönyörködhessenek a földi gyönyörűségekben. Idegen emberek, akiknek semmi közük se volna egymáshoz, munkát adnak egymásnak, agyondolgoztatják egymást, semmi egyébért csak, hogy jó cselekedetet gyakoroljanak. És ha már idegen emberek is ilyen jóságosak egymáshoz, a családi élet meg éppen a jótettek szakadatlan sorozata. A szülők föláldozzák magukat gyermekeikért, a gyermekek életüket adják szüleikért. A gyermeki önfeláldozás csodái legszebb lapjait képezik a jó tettek aranykönyvének, de valamennyi között a legeslegfőbb helyet az a bámulatos cselekedet foglalja el, melyet Marcoról, az olasz lazzaróniról jegyzett föl vésőjével márvány táblájára a mindig éberen őrködő Clio. * Marconak válláig ért a szurokfényű, torzonborz haja. A fülében fényes sárgarézből arany karikafüggő ragyogott, garibaldisan szétnyitott ingének villogó vörös volt a színe, már ahol kilátszott a nemes patina alól. A kabátot megvetendő luxusnak tartotta, a nadrágja ellenben leért csaknem egészen a bokájáig. Sokat tartott a lábai szép formájára, nem is nyomorgatta őket cipővel soha. A körülményeihez képest Marco elég kényelmesen élt. Reggeltől késő éjszakáig sétált. Érezte, hogy ez a hivatása. Megvetően néztea naplopókat, akik egég a nap az idegenek sarkában voltak, hogy néhány rongyos centesimiért apró szívességeket tegyenek nekik. Marco ott volt mindenütt, látott mindent, de soha még csak a kezét sem nyújtotta ki valami után. Marco sohasem dolgozott. És tudta, hogy erre büszke lehet. Mert ha már az ember, a maga akaratán kívül, egyszer csak itt találja magát ezen a világon, ugyan mi lehetne hozzá emberileg méltóbb, mintha zsebre dugja a kezét és flegmartikusan fütyörészve nézi a világot. Hadd süssön a nap és hadd essen az eső! A munkát büntetésül rótták az emberre, igazi ember, aki tart valamit emberi méltóságára, inkább meghal, de megbüntetni nem hagyja magát, hozzá még olyasvalami vétekért, amit el se követett. Egy angol lord, a legtökéletesebb, az ideális ember, a gentleman, dolgozik talán? Marco, ha nem születik véletlenül olasz lazzaroninak, okvetlenül angol lordnak született volna. Azt a keveset, amire szüksége volt, az apjától, meg a kedvesétől kapta Marco. Az öreg Filippo az idegeneket vezetgette már vagy negyven esztendő óta. A «nagy dörmögő» volt a speciális területe. Senki sem tudott olyan gyönyörű és mégis könnyű járású utakat a Vesuvio tetejére, mint az öreg Filippo. Minden második-harmadik nap jött haza, de nem egyszer megesett, hogy csak egy hét múlva került elő. Ilyenkor Marco éhen pusztult volna, ha nem lett volna kedvese. De Beáta sohasem maradt el, minden este hazajött Marcohoz és odaadta, amit keresett. Beátának volt egy zöld papagálya, meg egy fehér egere. Planétákat húztak az idegeneknek. Planétás olasz lány bizonyosan volt ugyan minden városban, ahonnét az idegenek jöttek, de az igazi hamisítatlan nápolyi planéta, az mégis csak valami egészen más. Mindenkinek kell legalább egyet hazavinni. És mivel Beátának csengőbb volt a hangja, ábrándosabbak a szemei mint a többi planétás lánynak, ő keresett legjobban közöttük. Marco sohasem járt arra, amerre Beáta ment. El nem kísérte volna soha. Nem szerette látni, amint az idegen excellenzák megsimogatták a Beáta gödörtelen állát. Nem volt valami túlságosan szerelmes a kedvesébe, legalább minden két hétben egyszer megis csalta, de az mégis sértette volna az önérzetét. Különben nem is azért tartott ki Beáta mellett már évek óta, mert pontosan odaadta neki minden pénzét — Marco nem volt ennyire anyagias, — hanem azért, mert olyan szépen hangzott a neve. Beáta — ha ezt a szót kimondta Marco, azonnal úgy érezte, mintha templomba lépett volna ahol tömjénillat szállong és a Homályon át olyan reszkető fénynyel csillognak a gyertyák. Marco igazán vallásos volt. Félt az Istentől és szenvedélyesen szerette a templomokat. És ezért nem verte meg Beátát soha. Természetesen Marco nem volt ennyire tisztában a saját érzelmeivel. Ő csak élt, öntudatlanul, de a legmodernebb életfilozófia alapján rendezkedve be. Elhárított az életből, a gondolkodásából mindent, ami kellemetlen lehetett volna számára, örült a meleg napnak és nézte az életet. A sors nem állhatatos, a szerencse be-* reke forog. Marco ezt nem tudta. Mikor először súgta be neki Anita, hogy Beátaegy idegennél volt, látták bemenni és kijönni vele a szállodából, Marco vállat vont, azután nyakon ütötte Anitát. Tudta, hogy Anita szemet vetett ő rá, nem törődött hát a locsogásával. De a rákövetkező harmadk napon Beáta Harc a méreg ellen Budapest, május 31. A szabadelvűség és a klerikalizmus hangos tusájába a képviselőház mai ülésén egy szerény, igénytelen beszéd ékelődött be, amely nem viseli sem az egyik, sem a másik hadviselő tábor színét, nem is tartozik a szokványos, közhelyeket taposó, tartalmatlanul szürke kultusz-szónoklatok közé. Ez a fölszólalás nem támadott és nem védett pártokat és vezéreket, tehát figyelem nélkül siklott el fölötte a paprikás eledelhez szoktatott Ház. Szinte nyom nélkül hangzott el ez a beszéd, pedig megérdemelte volna, hogy az egész Ház osztatlan érdeklődéssel hallgassa, minden párt komoly megfontolás tárgyává tegye a benne megpendített gondolatot, a végrehajtó hatalom pedig, élén kormánynyal, teljes erejét szentelje szédben megjelölt kérdés megoldása.. . Neugeboren Emil munkapárti szász képviselő tette ma szóvá az alkoholizmus kérdését. Szelíd,eltékééges, minden szenvedélytől ment beszédben mutatott rá azokra a veszedelmekre és pusztításokra, amelyek az alkoholméreg számlájára esnek, és fölhívta a kormányt, támogassa azokat a törekvéseket, amelyek a szeszesitaloktól való tartózkodást terjesztik a nép között és maga is tegyen meg minden lehetőt, hogy az alkohol veszedelme felől a nép fölvilágosíttassék. Neugeboren Emil képviselő úr gyér hallgatóságától csak a sablonos helyeslést kapta rövid, komor beszéde végén. Mi azonban lelkesen, meggyőződéssel mondjuk rá a szívből jövő „éljen“-t. Mert amikor annyit szónokolnak arról, hogy ez vagy amaz a „destruktív irányzat“ rontja meg a népet és ingatja meg a társadalom alapjait, akkor valóban időszerű rámutatni arra a méregre, amely a szó szoros értelmében gyilkol a nép között, tesz tönkre családokat, kerget egész nemzedékeket a züllésbe és elpusztítja az állam és a társadalom igazi alapját: a testileg és lelkileg egészséges, öntudatos embert. Az alkohol a legveszedelmesebb és legfélelmetesebb ellensége az embernek és mindennek, ami kultúra és haladás. Tudósok és orvosok tanítják, a gyakorlat töméntelen, elrettentő példái bizonyítják, milyen pusztítást visz véghez az alkohol az ember testében és lelkében. Elsorvasztja, beteggé teszi és a legvégzetesebb bajok befogadására preparálja a szervezetet. A lelket pedig elöli, képtelenné teszi a jó és rossz között való különbség fölismerésére, megbénít benne minden ellentálló erőt, kiöl belőle minden ambíciót. Roncsosá, sekélylyé teszi az embert erkölcsileg és fizikailag az alkohol, bármilyen formában veszi is ezt a mérget az ivó. A pezsgő