Világ, 1911. december (2. évfolyam, 285-309. szám)

1911-12-03 / 287. szám

rpi !! Vasárnap. Szelíd, uj Jegyzetek itt. (Gyónás a «Világinak.) Confiteor: el találtam felejteni megint, hogy szép hazánk­ban, Hungáriában, legkevésbbé szabad minden őszintén jött őszinteséget kiírni vagy kimon­dani. Az,­­amit a «Világ»-ban a Móric-matiné keserű szájízeként elsóhajtottam, egy-két Ultramon­tán hírlap kegyéből hercehurcás, igaz­talan bűz tett. Már a verseim sorsa is kioktat­hatott volna, hogy aki jó, uj, bátor, az leg­alább is: megérthetetlen, de mégis agyonbun­­kózandó — nálunk. Amit írtam: igaz, de való­sággal fatálisan éppen akkor írtam­ meg, ami­kor én az én igazságommal csak igazságtalan tehettem. Ezt az utált­ tisztelt Budapestet ép­pen akkor kellett megvédeniük ragyogó, vitéz embereknek sötét agyak rágalmai ellen, ami­kor én már levelemet megírtam. És én meg­írtam a magam igazságát akkor, amikor min­den nagyobb igazságommal Budapest és népé­nek, nyugtalanságának, forrongásának igazsá­gát kellett volna kiabálnom. Azt gondoltam szépen s a «Világ»-gal hívően, hogy ma már Magyarországon tehetséges bátran megróni minden nyilvános ferdeséget. Csalódtam, mert prédája s ürügye tettem a felekezeties osto­baságok betű-orgánumainak s még jó szeren­csém, hogy elvtársuknak nem fogadtak. Ta­nulság: jobban kell szeretnem ma még azokat is, akiket a változtatás s az nyitó harc vá­gyán kívül világok választanak el tőlem. Iga­zán sokkal dühitőbb butaságokat kell még ná­lunk vagy harminc esztendőig lebírni, míg rátérhetünk egy igazi kulturélet szépséghi­báira. A Móric-matínét valóban keresztyén tün­tetésnek vette néhány ember, de ördög vigye el a taktikátlan poétát: nem kellett volna ezt meglátni. Mert nagyobb bűnök, elmaradottsá­gok, gonoszságok vannak Magyarországon, mintsem hogy a legkisebb­ jó ember a leg­nagyobb becsületességből is akaratlan eszkö­zükké legyen mindenfajta reakcionáriusoknak. " •­­­II. (Szendrey Julia — telefonon.) Hogy Budapesten a telefon minden tesz, csu­pán jobb nem, tudjuk, de ennek a kimondása is aféle szükséges, sőt nagyszerű banalitás. Hiszen van abban sok krisztusi beteljesedett­­ség, hogy a budapesti telefon elárul bennün­ket egymásnak, családdá tesz. Van eset, hogy a kért cím helyett három-négy idegen be­szélgetést kell percekig hallgatnom s ez: szép. Például: ma olvastam egy délutáni Új­ságban bizonyos Katz Etelkáról, aki egy nagy­váradi ügyvéd barátnője. De ezenfölül K­atz Etelka egy csak kezdő hetükkel megjelölt bankdirektor úr részére keresett harmatos, ifjú barátnőt. Debreczenben, Debreczen is, Nagyvárad is ismerős helyeim, asszonyos kí­váncsiság gyötört: kik ezek az Urak? Telefo­nálgattam régi ismerősökhöz s egyszerre csak váratlanul a Szendrey Júlia nevét dobták l a fülemhez. Valami fölolvasás-tervről tényleg ol­vastam is: «Szendrey Júlia vétkezett-e, hogy Petőfi Után Újból férjhez ment?» Erről nekem volt, van, lesz írott, mondott, gondolt, hatá­rozott s nem tegnapi véleményem, de mégis megrökönyödtem. A telefonon egy úr magya­rázta (report vagy megbeszélés, készülés vagy vita volt-e, nem tudom) Szendrey Júliát s az okokat, hogy a Petőfi jóslatát miért kellett teljesítenie. Más azt mondaná erre: ez a Bu­dapest mégis csak intellektuális város, vagy rettenetesek itt a telefon­viszonyok, de én azt mondom, hogy a nők halhatatlanabbak, a­­ Petőfik Pái, a PetőfikRéh­a‘ ' ’v ' ; III. 1 ■ (Justh Zsigmond regénye.) Szegény néhai Justh Zsigának olvastam el — tizenhét év után fölmelegítetten — egy regénykéjét, mivel most régibb­ íróink könyveivel mulatok. Ez a regénykle a maga idejében finom, sőt ér­tékes volt s okvetlenül különbs, a későbbi Her­­czeg-regényeknél. És áhitatosabban olvashat­ták az akkori snob-olvasók, mivel hát a leg­­kékvérübb­ arisztokraták életéről szól beava­­tottan s mégis naivan. Nem gondolnám, hogy Justh nem ismerte a magyar kékvérüeket s még kevésbbé gondolnám, hogy azóta sokkal változtak ezek a lények életükben. Nekem se sorsom, se időm, se kedvem nem­­engedték meg, hogy a magam szemeivel, a saját sze­meimmel láthassam — egy kis egyenrangú­sággal s fél lépésről — őket. De a Justh Zsig­mond regénykéje újból meggyőz, hogy a mi mágnásaink kiskirályi allűrökkel sem éltek s élnek másként, mint a megpocakosodott kis­polgárok. Hiába, az Életet kezelni, elintézni nem elég a régi rablás, tébolygás, hetykeség, császári urakhoz való dörgölődzás és vagyon: kell, illetve kellene mindehhez egy kis művé­szet is. Egy igazi művész mindig teljesebben, tudatosabban, szebben fogja elérni a reá kisza­bott életet, mint akármelyik Eszterházy her­ceg, — ami megint, ime egy kedves, jó, szüksé­ges banalitás. ‘ Ady Endre, ILÁG 1911. december 3. 9 A bírósági jegyzők sérelme — Furcsa kinevezések — Budapest, december 2. Az állami tisztviselők egyetemét ért anyagi vereség után, az igazságszolgáltatás egyik érdemes testületével történt újabb mél­tánytalanságról adhatunk hírt. Arról van szó, hogy az igazságügy miniszter, a legközelebb megjelenő bírói kinevezéseknél nagyfokú pro­tekciót, gyakorolt és olyan ok nélkül való mel­lőzéseket követett el a fővárosi idősebb és érdemes bírósági jegyzők rovására, amelyek a legnagyobb elégedetlenséget fogják kelteni a jegyzői karban. Ezekről a bírói kinevezésekről, amelyek a jövő hét folyamán fognak megjelenni, tel­jesen megbízható­­értesüléseink a következők: A sérelemnek kezdete ott van, hogy az igazságügyminiszter már az idei költségvetés­ben több bírói állás rendszer­esítését vette föl, de ezeket az állásokat még csak most tölti be. A betöltéseket pedig az eddigi gyakorlat és az ügyviteli szabályok ellenére, nem pályá­zat útján, hanem, titokban, az u. n. elnöki konferenciák meghallgatásával, végzi és ezáltal megkerüli a törvényben gyö­kerező öt- és héttagú bírákból álló kandidáló bizottságot. Az újonnan rendszeresített bírói állások kö­zül nyolcat a fővárosi bíróságoknál kreáltak. Erre a nyolc állásra most kineveznek a fő­városi jegyzői karból olyan nyolc egyént, akik közül csak három érdemli meg a rangsor és az igazság szerint a kinevezést, míg a többi olyan erősen protezsált egyén, akiknek érde­kében még püspökök is közben­jártak. Kineveznek egy öt és fél évi szolgálat­tal bíró jegyzőt, ezáltal az illető megelőzi tizenöt olyan fővárosi kartársát, akik ti­ze­n­h­á­r­o­m-t­i­z­e­n­ö­t évi szolgálattal bír­nak és átugrik harminc olyan egyént, aki tizenkét évi szolgálati időt mutathat föl Az egész fővárosi jegyzői státusban mintegy nyolcvanötöt hagy el maga mögött ez a mindenesetre szerencsés és irigylésreméltó fiatal albíró. A többi kinevezés, ha nem is ilyen arány­talan, de mindenesetre igazságtalan és meg­­erősíti azt az értesülést, hogy közbenjárás és befolyás segített-e elő. Mert ezen négy ki­nevezett közül a legtöbb szolgálata is csak tíz évet mutathat föl és­­elkerül tizenöt­­olyast, aki tizenhárom évi szolgálattal és nyolcat, aki tizenkét évi szolgálattal bír, négyet pedig a vele egy rangidős kollé­gája közül. Van aztán egy Hatéves és kilenc­éves szolgálatú kinevezett, akik éppen így­ avanzsálnak soronkívül és érdem nélkül a többi előtt, akik most már végképpen lemondtak, arról, hogy a rangsort és a biztató és határo­zott miniszteri kijelentéseket és ígéreteket komolyan vegyék. Mindezekre az igazságügyminiszter azt fogja mondani,hogy ő a sz­l­ekció híve.Ezek­ után az adatok után senki* sem fogja ezt el­hinni. Mert hogy valaki olyan kitűnő képességül egyén legyen, hogy nyolcvanötöt át­ugrik, ezt még a miniszteri szónak sem hisz*, szük el. A selekciónak igenis van joga akkor, amikor erre valaki rászolgált, de ezeknél a kinevezéseknél csak egy van, aki kitüntetéses bírói vizsgával bír, míg a mellőzöttek közül jó néhánynak megvan. Ezekkel a botrányos kinevezésekkel fölfa­kadnak a fővárosi jegyzők sérelmei, mert meg­hiúsulva látják mindazokat a törekvéseiket, amelyekért eddig küzdöttek. Egyik sérelmük az volt, hogy szüntessék be az albí­rói és alügyészi állásokat és a tíz évig kinevezésre váró jegyzőt ,mindjárt bíró­nak nevezzék ki, hogy legalább­ így tegyenek kárpótolva a hosszú várakozásért. De ezt nem teljesítették. Azután az irányban indítottak mozgalmat, hogy a kinevezéseknél vegyék te­kintetbe a joggyakornoki szolgálati időt. A miniszter ugyan megígérte ezt, de a bekövetkező kinevezés éppen ellenkezőre mutat. Székely miniszter különben már többszöri megmutatta, hogy érzéketlen a jövő bírói kar­ érdekeivel szemben, megmutatta akkor, ami­dőn a nála tisztelgő jegyzői karnak ezeket mondotta: «A fővárosi jegyzőknek van a leg­jobb dolguk, mert tíz órakor járnak a hivatalukba és egy órakor már sö­röznek». Ezzel a kijelentéssel, hogy látsak, minden sérelmüket elintézte. A Világ naptára Minden olvasónk karácsonyi aján­dékult megkapja A Világ naptára című könyvet, amelyben megtalálja, ami dá­tumot a politikai és társadalmi história, s a tudomány, a művészetek a letűnt időkben ne­vezetes dátummá tettek. A közönséget nemcsak érdekli, de, mint tapasztaltuk, annyira meghódította állandó Naptár-rovatunk, hogy tudomásunk szerint számos olvasónk ollóval kivágja minden szám­ból a Naptárt és ke­gyűjti. Száz és száz levelet kaptunk a közönség köréből, amelyben azt írják, nem lehetne-s összegyűjtve megkapni ezeket a jegyzeteinket. A közönség óhaja parancs volt a ’ szá­ntunkra. Szives-örömes­t teljesítettük’. Karácsonyi ajándékul a «Világ» ezévi szá­maiban megjelent Naptárakat csinos és relen­gáns könyvecskébe foglalva elküldjük elő­fizetőinknek. A Világ naptára tartalmához méltó köntösben, elegáns kötési­­gén, díszes kiállításban fog megjelenni. 1 ! Hisszük, hogy nemcsak­ kedves ajándékot nyújtunk, hanem egyúttal értékes és tudo-­ mányos becsű, lexikon-jellegű kézikönyvet is, amelyet mindenki haszonnal forgathat. .

Next