Világ, 1914. március (5. évfolyam, 52-77. szám)
1914-03-01 / 52. szám
28 1914. március 1. VILÁG más után szép csendes temetés jönne; eltompultabb erkölcsi érzésű közéletben a megtévedtnek egynéhány esztendőre vissza kellene vonulnia a privátélet magányába; az olyan közéletben, mint a mienk, bentmaradhat a többségben, bentmaradhat a parlamentben és várhat rá türelemmel, mikor lesz belőle is képviselőházi alelnök. Miért? A választásának a történetét kell ismerni; azt a hajmeresztő rémregényt, amely elmondja, hogy pálinkával és ostorral, a közigazgatási kínzókamra minden zsenialitásával és a csendőrszuronyok erejének teljes latbavetésével hogyan sikerült a tehetséges alispánt részére egy szótöbbséggel minden poklon át megszerezni a mandátumot. Aki a választásának a történetét ismeri, az megért mindent. Az megérti, hogy a képviselő úr olyan viszonyban van a főkortesével, hogy tudatosan és teljes elszántsággal becsapja, amikor a becsapás szükségesnek mutatkozik; az megérti, hogy a képviselő úrra nézve az ilyen mandátum birtokában nincs többé semmiféle morális gát és semmiféle erkölcsi lehetetlenség a világon; az megérti, hogy a képviselő úr nyugodtan hazudik a főkortesének, de ugyanolyan nyugalommal mondja el az összeférhetetlenségi bizottság előtt ezt is: Pardon, hazudtam. És aki egy ilyen választásnak a történetét ismeri, az azt is tudja, miért nem kell az elszánt képviselőnek attól tartania, hogy kollégái csendesen kiszorítják a magánéletbe. Kollégái éppen ilyen választásokból kerültek ki győzedelmesen. Kollégái választásán éppen úgy működött a pálinka és az ostor, a közigazgatás kínzókamrája és a csendőrszurony. Azok, akik az ilyen választások eredményét boldogan fogadták el, azok, akik ilyen választás után boldogan röffentek össze többséggé, azok, akik egy ilyen többségnek a többségi járul, ennek a mi szelídségünknek nyilván helyzetünkben van az oka. Nyilván abban, hogy mikor látjuk is, hogy ekkor vagy akkor s ebben vagy abban sorsunk dől el, így látó eszünknek alján a vakon sejtő öntudatlan azt súgja, hogy nincs igy, mert a mi sorsunk — kicsinységünknél, szegénységünknél s ennélfogva Bécsnek való teljes kiszolgáltatott voltunknál fogva amúgy is oly szigorúan és kilátástalanul meghatározott, hogy a mi magunk bűnei vagy erényei, egyes embereink átkos vagy áldásos cselekedetei mind összevéve nem módosíthatnak annyit e kívülről megszabott sorson, amennyivel arányos volna és amiért érdemes és kilátásos volna akár embert is ölni. Mert ez nem függ össze műveltséggel vagy jósággal. Oroszország, igaz, vad és durva világ — de éppen a nihilistái, éppen a bombavetői — mint akárhányszor kiderült — krisztusi lelkű műveit emberek, kik éppen csak embert tudtak ölni, de csirkét már alig. S az a százharminc év előtti Franciaország, mely szinte úszott a politikából kiontott vérben, nagyjában volt olyan művelt és fejlődött, mint a mai Magyarország. Azt hiszem, hogy csak szerencse és kellemes kényelem az ország számára, melyben lehetetlen és elképzelhetetlen a politikai gyilkosság — de nem erény a részéről. A gyilkosság nem műveltségből vagy jellembeli nagyságból nem fejlődik ki nála, hágóra hivatkozva gázoltak le minden legalolható szabadságjogot, azol csakugyan nem akadhatnak fenn azok, ha valaki a nyilvánosság előtt bevallja, hogy hazudott egyet a főkortesének. Ép erkölcsi érzésű ember számára lehetetlenség volna elfogadni egy olyan mandátumot, amelyet pálinka és szurony szerzett meg a számára. Ép erkölcsi érzésű ember számára lehetetlenség volna az ilyen mandátum adta jogot törvényhozói ficánkolásra felhasználni. A munkapárt tagjai elfogadták ezeket a mandátumokat. A munkapárt félelmes erejű többség gyanánt telepedett le a képviselőház padjaira; a fiatalja már akkor ficánkolt, amikor beérkezett; az öregje már akkor készült a házszabály ellen, a sajtó ellen és a választójog ellen indítandó rohamra. Miért csodálkozunk most rajta, hogy ők nem csodálkoznak rajta, ha közülük valaki hazudott egyet? Kaszinóknak maradhat tagja és hivatalosan lehet gentleman az, aki egy pálinka és szurony szerezte mandátumot elfogad és visel, de az ilyen ember jón és rosszon voltaképpen már túl van; ha nem Übermensch, akkor Untermensch, és az erkölcs már csak értelmetlen szó a számára. Nézzétek meg azt a munkapárti fiatalságot, amely az ilyen mandátumokkal a kezében berobogott a jobboldali padokra és tűrhetetlen ficánkolásával már az első hetekben megszerezte minden jóízlésű ember haragos undorát. Nézzétek meg ezt a munkapárti fiatalságot és mondjátok meg nekem, hogy a soraiból melyik a kedvencetek. Nézzétek meg ezt a munkapárti fiatalságot és mondjátok meg nekem, hogy közülük melyik az a politikai tehetség, akire idővel rá akarjátok bízni az ország kormányzását. A pálinka és a szurony, amely a nem mert fölösleges vagy hiábavaló volna. Ahol van rendeltetése a vérontásnak, ott bizony jelentkezik, ha mégoly szörnyűség is, s ha még úgy ellenkezik is azoknak a jellemével s a hagyományaival, akik belé keveredtek. S csak ott erkölcstelen s szoknak le róla az emberek, ahol úgyis hiábavaló volna. Ez, tudom, cinikus beszéd, s el vagyok készülve goromba levelekre, melyek leszidnak s erkölcsös újságokban támadásokra, melyek megbélyegeznek, talán az ügyésznek is figyelmébe ajánlanak, talán mindjárt meg is ölelnének érte. De akkor mégis csak szabadjon megkérdeznem, hogy: hát a háború nem gyilkosság? Nem vérontás? Nem emberölés?" S miért nem szűnik meg, ha ezerszer rámondják is, hogy az? Ha maguk a császárok, a legfőbb hadurak is belépnek a békeligákba? Igen egyszerű okon: azért, mert nem kilátástalan. Azért, mert el lehet vele valamit érni. Amíg egy lehetősége van annak, hogy háború után az országnak többje lesz, mint háború előtt volt, addig semmi rámádkozás nem szünteti meg a háborút. S ahol erős és komoly a békeagitáció s ahol az ország valóban húzódik is a háborútól, az mindig ott van, ahol győzelmes háború sem járna semmi különösebb nyereséggel. Ha ez így van az országok között, bizony így van az országokon belül is. Itt is a békés erények egyaránt fejlődnek, vagy a kijövendő államférfit munkapárti mandátumihoz juttatta, furcsa szelekciót végzett a politikát űző fiatal magyarok között. Ertsey Pétert választotta ki. Szász Pált választotta ki. És a többieket, akik — tudom — kedvenceitek. A pálinka és a szurony őket választotta ki. Mert szívük és eszük, lelkük és ízlésük szerint ők a maguk számára a szuronyt és a pálinkát választották ki az érvényesülés eszköze gyanánt.Most ott vannak együtt a munkapárti padokon. (És ugye, ha a mai vezetők kidőlnek, akkor ők intézik majd Magyarország sorsát?) Most ott vannak együtt a munkapárti padokon. És egyelőre ők a többség, ők a törvényhozás, ők az ország akarata. És ha csúfos dilemmába kerülnek, könnyű gesztussal teszik túl rajta magukat. — Pardon, hazudtam, ígért valaha valamit a munkapárt? Mondta valaha a munkapártnak egyik miniszterelnöke, hogy van ő olyan híve az általános választójognak, mint Justh Gyula? És tapsolt neki a munkapárt? És mondta azután a munkapártnak egy másik miniszterelnöke, hogy a munkapárt programmjában sohase volt benne az általános választójog? És tapsolt neki is a munkapárt ? És mit ígért még a munkapárt? Ígérte még a közélet megtisztítását? Hirdette meg, hogy kontárok után államférfiak veszik át az ország kormányzását és fogadkozott, hogy csak feddhetetlen férfiak ülhetnek a soraiban? ígérték? Állították? Keményen fogadták? Pardon, ., hazudtak. Vasárnap Budapest, február 28. Függetlenségi szervezkedés a fővárosban. A Budapest III. kerületi függetlenségi és 48-as pártkor február 27-én tartotta ezévi rendes közgyűlését a tagok élénk részvétele mellett. A közgyűlés a lelépő elnököt, Kontra Aladárt, a kör vezetésében számos éven át kifejtett ügybuzgó és eredményes tevékenysége elismeréséül a párti kör tiszteletbeli elnökévé választotta meg, elégültség szelídségével, vagy a kilátást halamság megtörtségével. Még egyszer visszatérek a nagy francia forradalomra. Hogy van az, hogy ez a műveit, ez az előkelő, a tudásban, a művészetekben, a béke munkáiban akikor is elől járt nemzet — s éppen a polgársága, mely nem volt méltatlan ez úri kultúrához, oly baromi vérszomjúsággal tombolt valósággal az életekben? Az oka egyszerű: volt értelme ennek a borzalmas gyilkolásnak. Nem éppen elrettentés — ó, a balsors hősöket nevel és soha gyilkos uralom lelkükben meg nem törte azokat, akik érezték igazukat. De számban volt Pitermé és kilátása — a francia nemesség végre sem volt; oly végtelen nagy számú, hogy az egymással szemben álló rendek erőviszonyai el ne tolódjanak, ha az egyik rendet úgy megtizedelik, mint a francia polgárság tizedelte meg a francia nemességet a guillotinerendszerrel. Az emigránsok, kik a guillotine utáni külföldre tudtak szökni, még igy is tudtak ártani a polgári uralomnak. Össze tudták ellene toborzani egész Európa fejedelmi és nemesi társadalmát s ki tudták erőltetni, bár csak rövid időre, a fejedelmi és nemesi restaurációt. Hogy miért csak rövid időre: éppen ez az, amiről a húsz év előtti guiillotinerendszer gondoskodott. A legitimista nemesek egyszerűen kevesen voltak s a számkive-