Világ, 1915. március (6. évfolyam, 60-90. szám)

1915-03-10 / 69. szám

8 1915. március 10. VILÁG „A béke háborúja“ Raymond Roger jegyzetei a­ Világ tudósítóidtól Páris, március hó, Caillaux úr tehát megérkezett Mamersbe. A radikalizmus felébred, kiburjánzik buján, mint a tavaszi gaz és boldogan sütkérezik a márciusi napon. Hanem ez a nagy év tavasza nem közönséges politikai újszülötteknek ad életet Justin Godart, Durafour, Schmid és Daniel Vincent képviselők (a nyájas olvasó a nevüket sem hallotta soha? Én sem és talán egész Páris­­ban tíz ember ha ismeri őket), nos, hát most ki­léptek az ism­­eretlenség homályából és Grouppe de la Democratic Sociale néven új pártot alakí­tottak. Az ember azt gondolhatná, hogy a jelen idők nem a legalkalmasabbak uj szocialista pártala­kulásra. Mily tévedés! Csak el kell olvasni ez uj párt programmját s rögtön rájövünk, hogy ez a párt nemcsak, hogy időszerű, hanem valósággal hézagpótló alakulás. íme: „Franciaországnak a győzelem után is szüksége lesz nemzeti egyetértésre, hogy gyó­gyítsa a háború ütötte sebeket s hagyományos hivatása szerint folytassa a jog és igazság vé­­delmezését, melynek védelmében ma oly hőn­siességet fejt ki.“ Mily lélekemelő látvány ez uj párt alakulása, mely a szocializmus zászlója alatt nemzeti egyet­értésről beszél s a háború után is folytatni szán­dékszik a militarizmus programmját! De lássuk tovább: „Fenn kell tartanunk továbbra is a küzdő pártok mai egyetértését A háború után a párt­álé­knak meg kell tisztulnia az általános gyász és fájdalom árjában s mintegy erkölcsösebbé kell válnia.“ Múltkor konstatáltam, hogy a nacionalisták a múltra visszamenőleg is boszul állanak a szocializ­muson; most látnivaló, hogy a jövőre is van gond­juk, mikor majd „az általános fájdalom és gyász“ etcetera. Cselekszik pedig ezt a munkásosztályhoz for­dulva kecsegtető ígéretekkel, a szocializmus any­­nyiszor kijátszott jelszavai alatt. Sejtik, hogy a nagy debacle után a nacionalizmus nem lesz al­k­­almas hadi jelszó s a nacionalisták s más józan és tisztességes emberek végleges letörésére meg­csinálják az álszocializmust nemzeti lobogó alatt. Quousque tandem, Caillaux! Mert talán mondanom se kell, hogy ennek az újdonsült szociáldemokrata pártnak minden tagja radikálisból vedlett, kik a közelmúltban Caillaux testőrségéhez tartoztak. Most hát megérkezett. "És most van a nacionalista kormány és az elnyomott szocalizmus között harmadik pártunk, mely igazolni fogja, hogy a radicaux unifiés-t miért tartottam mindig Franciaország legnagyobb nyavalyájának. * A béke háborúja ez a mi háborúnk, mondják. A kultúra küzdelme, mondják, a militarizmus ellen. Ez lesz, mondják, az utolsó háború. Ha ezt megvívjuk, nem lesz több hadibudget és katona­ság: a szocializmus háborúja ez! Harc a háború ellen! ...Istenem, de szép álom; kár, hogy nem tart soká. Bazin­ul­­de­­ Academie Francaise), siet fel­világosítani bennünket, naiv elmaradottakat, kik talán még a szocialista köztársaságról ábrándo­zunk az ágyudörgés között. — A háború után — írja — lesz még csak igazán szüksége Franciaországnak hatalmas had­seregre, hogy az ellenség ne játszhassa ki a béke feltételeit. Hogy ne kellhessen új életre a rettene­tes német hadsereg. Azonkívül állandóan védelemre szorulnak a francia gyarmatok és kereskedelme biztosítására, nemzeti presztízse fenntartására Franciaországnak távol tengerekre kell vinnie a győzelmes trikolórt hadihajóinak árboccsúcsán. Mondhatom, gyönyörű békeprogramm! Ter­mészetes és logikus a kapitalista polgárurasom szempontjából, de a mi világgá kürtölt szocialista és antimilitarista államrendünkkel igazán nem tudom, hogyan fér meg. Nem csoda, hogy Mignon kollega a Bataille Syndicaliste-ben erősen felhá­borodik rajta: — Még dörög az ágyú — írja — még tán fe­lén sem vagyunk a szörnyű küzdelemnek, s Bazin már figyelmeztetett rá, hogy ez a háború nem lesz vége a proletariátus terheinek. Rettentő korban élünk, de ez a jelenség nemcsak rettenetes: ez gya­lázat. A szomszédnál meglátják a rosszait, mert ott árt nekik, de a m­aguk országában még megerősí­teni igyekeznek a fegyveres kapitalizmus uralmát. Gyalázat ez és álszenteskedés, de mi szocialisták nem vagyunk részesek benne. Övéi, a szégyen, de nekünk kell majd visel­nünk a következményeket! így szól, és joggal, a Bataille Syndicaliste a háború szilóihoz. Ez a „nemzeti egyetértés“, a pártkülönbségek elsimulása, amit a radikálisból vedlett pseudoszoci­a­li­sták a háború után is fenn akarnak tartani a Barin-ek és Caillaux-k pro­­grammja szerint. Parlament és ostromállapot. A radikálisok elég erősnek érezték magukat a parlamentben a kormány ellen most már nyíltan fellépni. Csak próba volt, korai, még nem sikerülhetett. Viviani keményen visszavágott. A kormány még erősen áll. Még várni kell. Majd később, talán, ha majd Páris előtt állnak a németek... csak türelem. Paul­ Meunier radiko-szocialista képviselő tette, interpelláció alakjában, ez első kísérletet. Heves kis interpelláció volt. A cenzúra elleni támadással kezdte, arra számítva, hogy ezzel legalább a sajtó­ban fog erős visszhangot kelteni. Kérdőre vonja Vivianit, hogy miért van katonai ostromállapot a hadizónán kívül eső departementekben is? A kor­mányellenes tendencia mind nyíltabban jó kifeje­zésre, s a szónok végül Cavoni mondását idézi: — Ostromállapotban idióták is tudnak kor­mányozni! Nem volt meg a kivánt hatás. Kellő pillanat­ban kormánybukás előjátéka lehetett volna ez az interpelláció. De most nem volt kellő pillanat, Viviani gúnyosan közbeszólt: . — Idióták is? Vous n'avez que prendre ma place! (­Szívesen átadom önnek helyemet.) S­e szellemes visszavágás köztetszésre talált. Viviani látta, hogy a Ház mellette van s fel­­ha­sználjta az alkalmat Paul­ Meunier-n keresztül Clemenceau-nk is válaszolni. Keményen visszautasítja az ostromállapot ki-­­feje­zést, de azontúl azután nem a jelentéktelen in­­terpellátornnak válaszol. Sorra veszi az elsuttogott vádakat, szembeszáll a láthatatlan inntrikusokkal. — Ennek a kormánynak pártkülönbség nélkül szavaztak bizalmat, mert a mai viszonyok között ez a kormány a nagyvilággal szemben egész Fran­ciaországot képviseli! — kiáltja ereje tudatában a láthatatlan Clemenceau felé. A parlamentet hívja föl tanúnak s a szavai nyomán fakadó tomboló tetszés igazat ad neki. A radikálisok belátták, hogy még nem érkezett el számukra az idő. Paul­ Meu­­ni­er-vel senki sem vállalt közösséget s ő maga is sietett meghajolni a többség előtt és visszavonta az elsietett interpellációt. A kormány még egyszer diadalt ült s a sajtó egy percre mintegy kijóza­nodva, megszédülve az örvénytől, melybe örök po­lémiáival s izgatásával csaknem belesodorta ez annyira megpróbáltatott hazát, ma őszintén örül e diadalnak. Még a VHomme Enchainé is meg­­lapul ma s úgy tesz, mintha nem ő kapta volna a pofont. Ünnepnap van és a rendbontóik magukra maradtak. De Clemenceau már látott sok vihart; tudja, hogy minden ünnep csak egy napig tart. A parlament még soká együtt lesz s a porosz sem hajlandó egyhamar hazamenni: Caillaux és Gle­­menceau urakról is fogunk hallani még. * Az igazság keresése az én szememben sosem volt értelmes vagy szimpatikus jelenség. Legfőbb ideje, hogy az emberek leszokjanak az igazságot egyszerű és határozott valaminek tekinteni. Igaza mindenkinek van. (Én legalább még senkit sem hallottam azon panaszkodni, hogy nincs igaza.) Az ördög is jogcímeket id­éz és a nacionalistáknak sincsen olyan egészen nem igazuk, mikor a szo­cialistát üsd-vágd-tépd módra kezelik. A szocialista elveket igen bajos a most folyó háborúval össz­hangba hozni és ha (mint Viviani cselekszik) ezt mégis megcsinálják, akkor a háborún is, a szo­cializmuson is csavarni kell egyet s a műveletek­ben az igazság (ha egyáltalán létezett valaha) bi­zonyára megbomlik; de mindenik félnek a kezé­ben marad egy-egy darab igaz. Ennélfogva igazuk van a szocialistáinknak is, hogy ezt a háborút nem hajlandók a francia de­mokrácia s a német kapitalizmus harcának tekin­teni. További filozofám­ák helyett minden kom­mentár nélkül idézem a Le Populaire de Centre egy cikkéből a követekezőt: ■— Igen felemelő hírt hoz a távíró. íme: az oroszoknak sikerült a kaukázusi­ harcokban több török ágyút zsákmányolniok, s e diadaljeleket közszemlére kiállították. S mily meglepő dolog! A Krupp-ágyuk mellett két Creusot-ágyu is szerepel! Meglepő? Másoknak talán: minket nem lep meg. Rég tudjuk, hogy a francia ércipar nagytőké­sei idegen államoknak dolgoznak. Ez ágyuk ön­tésére a francia köztársaság szubvenciót fizetett. És most ezek az ágyuk a mi szövetségeseinket gyilkolják lakásra. De mikor szóvá tettük volt az ilyen visszaéléseket, az akkori ellenpárt (ki most állítólag a nemze­ti szent egyesülésben hiv­ba­­­tár­sunk) azt ordította: — Hazátlan bitangok! Most nem ez a fontos! A Berlin! A Berlin!... Pedig hát nem mi fegyvereztük fel a törököt.­­ Eddig a Populaire. S összevetve kissé a­ dolgo­­j­kat, lejtetelen meg nem állapítani, hogy m­ig én hivatalból mindennap örénkhosszat zengem: a mi háborunk a szabad szocialista francia köztársaság védelmi harca a porosz m­ilitarizmus ellen: a napi események mást mondanak. A militarizmus ugyan erősödik (Bazin biztosít, hogy a háború múltán jön még csak az igazi fegyverkezés) s vele kar­öltve szilárdul a nacionalisták uralma. Pedig hát ez a nacionalizmus voltaképpen csak jelszó, mely alatt francia kapitalisták rejtőznek. Már­pedig, ha a munkások internacionaléja e trikolóros időik­ben végleg befagyott is, hogy a nagytőke interna­­cionaléja él és virul, ezt látva látjuk... Belga hírek Belgium olvas­o­tl galambok — Washington.’ünnep — Levelezés Német­alfölddel Egy rövid kis hír az Amsterdamban megje­lenő „Echo Belge“-ből: „Belgium minden városában annyira látogat­ják a könyvtárakat, hogy a hivatalnokok számát meg kellett duplázni.“ Ehhez a kis hírhez a belga hazafias lap nem fűzött magyarázatot, de mi igen­is sokat olvasha­tunk belőle. Az az ország, amely az imént még vérzett, minden erőből vér csurgott, most pihenni vágyik, letéve a fegyverét, a meghódított országban első útja a könyvtárhoz vezetett. Itt letelepedett egy hoszú-hosszú olvasóasztalnál, meggyújtotta a zöld ellenzős villamoslámpát és felírt egy jó köny­vet, hogy a sok-sok szenvedés után a szépségben fürödjön meg. Ilogy a hírt nem kommentálta a belga lap, az érthető. De bizonyos, hogy az olvasó Belgium nyugodt, boldog, hogy végre pihenhet és elégedett. Az, aki olvas, nem köszörül többé fegy­vert, az tovább akar olvasni az haladni, nyaras­podni, dolgozni akar a kultúráért. * Panaszkodnak is a belgáik. Hírét vették, hogy a brüsszeli Komm­andatus —­ nagyon helyesen és előrelátóan — listát vezet azokról, akik otthon házigalambokat tartanak. Ezek a kis, ártatlan galambocskák, amelyek csóko­­l­ódznak, szeretnek, turbók­olnak, nem olyan veszé­lyesek, mint a hadi kollégáik, a postagalambok, amelyek sokszor a kémeknél, az aeroplánoknál is ártóbbak. Így vélekednek a belgák, illetőleg a belga lapok. Az okoskodásukat azonban nem ért­jük. Ha ezek a poétikus kis galambok csakugyan nem hadicélokra szolgálnak, akkor a tulajdonosok bátran bemondhatják a nevüket. Ha pedig titok­ban ,,postagalamb“-bá, kémmé, „képezik ki‘‘ őket, akkor a német hadvezetőség, illetve városi hatóság előrelátása és intézkedése nagyon is indokolt, na­­gyon is okos.* Hogy miven liberális különben a brüsszeli német hatóság, az kiviláglik a belga lapok alábbi tudósításából: Múlt hétfőn volt Washington születésnapja. Bel­gium ünnepelt, hogy kifejezze háláját azért, hogy az Egyesült­ Államok segítő­bizottságai annyit tett a belga menekültek és nélkülözők nyomorának eny­hítésére. Az iskolákban szünet volt és a belgák ünnepi ruhát ölthe­ttek. Minden belga az amerikai lobogó színeit viselte a gomblyukában, az utcasarkokon pe­­dig amerikai képeslevelezőlapokat árultak. A német hadvezetőség egyetlen lépést sem tett, hogy az ünneplő belgákat tetszésnyilvánulá­­saiban megakadályozza, vagy korlátozza. * Belgium és Németalföld közt eddig nem mű­ködött a posta. Az „Echo Belge“ írja, hogy már lehet leve­­lezni Hollandiával. Ez a konszolidált viszonyok egyik jele. * Egy belga házaspár, amely Hollandiában las­lott, azzal a kéréssel fordult a német hadvezető­­ségh­ez, engedjék meg, hogy meglátogassák a meg­­hódtott Belgiumban a férj haldokló anyját. A német hadvezetőség — tekintve a látogatás indító okát — a kérelmet teljesítette s az idegen földön élő belga házaspárnak „Passierschein“-t adott: oda és vissza Szferda

Next