Világ, 1915. október (6. évfolyam, 273-303. szám)

1915-10-01 / 273. szám

Péntei német nagykövetnek előtte tett fontos kijelen­téseit. E vád alapján most a nacionalista, olasz lapok a leghevesebb támadásokat intézik a giolittisták ellen. Bécsből jelentik (szept. 30.): A cs., és kir. külügyminisztérium a szövetséges és semleges hatalmak diplomáciai képviselőihez a következő szóbeli jegyzéket intézte: „ Bécs 1915. szept. 24. Folyó évi július 18-án egy osztrák-magyar tengeralattjáró hajó a Giuseppe Garibaldi olasz cirkálót megtor­pedózta és elsülyesztette. Mint a cs. és kir. 5-ik hadosztályparancsnokság jelentéséből ki­derül, azon olasz torpedójárművek közül, amelyek a menekültek kimentése céljából kö­zeledtek, néhányan kitűzték a genfi lobogót és megtámadtá­k a tengeralattjárót, amikor ismét felbukkant. A cs. és kir. kormány eré­lyesen tiltakozik az olasz tengerészet ezen el­járása ellen, amely nyilvánvaló megsértése az­­1907. évi X. hágai egyezmény alapvető ren­delkezéseinek. A nagykövetség (követség) ké­retik, hogy a fentieket kormánya tudomására hozni szíveskedjék. Szakkörökben nem tartják kizártnak, hogy a Benedetto Brin katasztrófáját osztrák­­magyar tengeralattjáró okoza, amely a kikötőt a tengerrel összekötő fjordon át a kikötőbe hatolt és a védőhálóval nem rendelkező pán­céloshajót megtorpedózta. A Benedetto Brin páncéloshajó felrobba­násának okainak kikutatására kiküldött bi­zottság tegnap Brindisiben megalakult. A bi­zottság megállapította, hogy a katasztrófát sem akna, sem torpedó, sem rövidzárlat nem okozta. Az okok felderítése, mint mondják, nagyon hosszadalmas és talán kilátástalan volna, mivel a levegőbe repült muníciókamrá­­ból csak néhány darabocska maradt meg. Az Idea Nazionale azt állítja, hogy a katasztrófát egy kém merénylete okozta. A német-francia háborúban egy Katona napi költségre 7 Koronát tett ki, ma vegyült 10 Koronára. A hadbanlévők összes száma — nem magas becslés — 10 millió, a Katonák Költségre naponként 300 millió Korona, a háborít egy éve alatt így tisz­tán a hadviselési költség 73 milliárd. Neves megemlékezni erről a három kötetről, már csak azért is, mert mindháromnak az érdekessége messze kinyúlik a német határo­kon és ugyanolyan érdekes a magyar, mint a német közönség számára is. A regény, amelyet Fischerék vagy három héttel ezelőtt adtak ki, Robert Michel mun­kája, a címe: Die Häuser an den Dzamija. Ez a Michel osztrák ember, akinek már vagy négy regénye jelent meg, de egyik se keltett különösebb feltűnést és mind elveszett a né­met regény­termelés roppant tömegében. Most azonban valami különösen szerencsés kézzel olyan témához nyúlt hozzá, amelyben rá­akadt önmagára, amely egészen közel áll hozzá és amely „an und für sich“ is meg­ragadja az embert, ha nem is éppen magá­nak a témának az erejében, de a miliő érde­kességével, különösségével, minden európai volta dacára is szinte izgató keletiességével. Ez a miliő — és éppen ez az, ami bennünket­­és különösképpen érdekel — Bosznia. Itt van a szomszédságunkban, harminc esztendő óta ülünk benne, mint urak, véreztünk érette és talán most is épp miatta vérzünk, — de ugyan ki ismeri ezt az exotikus darab Európát, ugyan ki nézett közülünk a mélyére, ugyan melyikünk előtt nyílt meg a hegyek lelke és emberei ugyan ki előtt nyilatkoztak meg? Olyan ez az ország, mint azok a kis budai­­ paloták, melyeknek a vaspántos kapui min­dig zárva vannak a szomszédok előtt. Bosznia, i.— furcsa és exotikus, izgató és halott föld, mintha egy modern Livingstonet várna, aki felfedezi. Michel, aki katonatiszt volt, esztendőkig élt ebben a miliőben és nem a nyugati barbár ostoba fölényével és értetlenségével. Kinyitotta a lelkét Bosznia előtt, a Dzamija melletti ke­leti házak megnyíltak előtte és ódon patiná­jukat, friss színeiket fel tudta­­kenni a palet­tájára Michel. Az alakjai erősek és a civilizá­ciótól meg nem örlöttek, élnek és gyűlölnek és szeretnek, mint az az öreg török paraszt, aki a lánya megszöktetőjét keresi halálra, a lánya, aki régi keleti mesék forróságával sze­ret, vagy a sorsban megnyugvók, mint az öreg hodzsa, aki türelmesebb, mint egy keresztény vértanú és melegebb szivü, mint az üdv had­seregének valamennyi könyörületes ladyje. Ez a könyv, mintha a boszniai néplélek Baede­­kerének készült volna: világos és egyszerű, színes és érdekes, amellett költői erejű és lendületes, svungos írás, amelynek a sikerét megérti és méltányolja az ember. A másik kötet, amely a „Sammlung von Schriften zur Zeitgeschichte“ , utolsó kötete­ként jelent meg, Karl Leuthner politikai ta­nulmánya (Russischer Volksimperialismus). A szerző — kétségkívül igen alapos ismerője az orosz viszonyoknak — azokat a rugókat kutatja, amelyek az orosz nép imperializmu­sát mozgatják. Mindenekelőtt kimutatja, hogy az orosz imperializmus nem politikai ideológia többé, hanemi a nép vérévé vált politikai gon­dolat, amelyet a vallás csuhája alatt csempész­tek be az orosz népbe a moszkovitizmus fa­natikusai. Ez a gondolat a nacionalistáktól indul ki és Kalkom tanítványainak teoretizá­­lásától szédületes gyorsasággal teszi meg az utat a „Nowoje Vremja“ redakciójáig, onnan mind jobban csúszik lefelé, amig végül a pa­rasztság roppant tömegét megfogja és ekkor a végtelen Oroszország imperialisztikus gondo­latának a hordozója immár maga az orosz nép. Leuthner igen kitűnő ismerője az orosz viszonyoknak és a könyvét különösen az osztrák politikusok egynémely árnyalatának ajánlanám szíves figyelmébe, azoknak, akik a szláv­ kérdés eddigi kezelésében nem a legsze­rencsésebben működtek közre. A harmadik új német könyv, amely mel­lett nem lehet szó nélkül elmenni, dr. Eduard David szocialista képviselő munkája. A címe: Die Socialdemokratie im Weltkriege és külö­nösen érdekelni fogja azokat, akik az Interna­­cionale magatartását tisztán akarják látni a háború alatt. Nem, mintha David úr könyve objektív, hideg és nyugodt megállapítások könyve volna; ellenkezőleg: szinte a vitairat impresszióját teszi az emberre. A könyv vol­taképpen a német szocialisták opportunista frakciójának apológiája akar lenni, így a pol­gári pártokkal, mint a szociáldemokraták ra­­dikálisaival szemben. Ami a párt reichstag­­beli magatartását illeti, Dávidnak az az állás­pontja, hogy ezt a magatartást a nép és a szociáldemokrácia széles rétegei igazolták és helyeselték. Ami a könyvnek ama fejezeteit illeti, amelyben az ellen védekezik Dávid, hogy a párt megtagadta egész múltját, az augusztus 4-iki állásfoglalásával, — ezek már kevésbbé szerencsés kézzel megirt részle­tei David munkájának. „Niemals haben wir die Notwendigkeit einer starken Wem­­echt verkennt“, — írja David, ami viszont nem egészen helyes és amire éppen nem volna ne­­héz rácáfolni. Érdekesebbek a David-féle írás ama részletei, amelyekben a nemzetközi szo­ciáldemokrácia hirtelen átalakulását próbálja magyarázni. Itt azonban úgy látszik, nem egé­­szen őszinte. Egyáltalában,­­ öt évvel a há­ború után bizonyára másképpen írta volna meg David ezt a könyvet, amely azonban még így is érdekes, mint a szociáldemokrácia kor­történeti dokumentuma,­­ Déri Imre: VILÁG 1915. október 1. Végig a harctereken A mai német jelentés pontosan végig­kíséri a nyugati fronton folyó hatalmas, vé­res és elkeseredett ütközetek szakaszain tör­ténteken. Általános megállapítással kezdi: csak a Champagneban, vagyis Reims és az Argonneok közt folytatták tegnap a franciák áttörési kísérleteiket; ez azt jelenti, hogy har­cok a támadás más szakaszain is voltak, de ezek nem mehetnek áttörési kísérlet­számba. A nagy offenzíva, amint tudjuk, a front két szakaszán kezdődött: az Ypern—Arras és a Reims—Argonneok közt. Tegnap már csak az utóbbin voltak frontáttörési kísérletek, vagyis az előbbi szakaszon az ellenség erő­állapota nem volt ilyen arányú harcra alkal­mas. Ez persze nem jelenti azt, hogy tarta­lékaikat magához vonva, nem kezd újra át­törési kísérleteket. Az Ypern—Arras-szakaszon az esemé­nyek súlya a Loos körüli harcokon nyugszik. Két Loos van, az egyik közvetlenül Lille előtt, a másik Arras és Bethun közt. Való­színű az a feltevés, hogy az utóbbiról van szó. Loosnál, ahol a németek az offenzíva első napján második vonalukra voltak kénytele­nek vonulni, a helyzet lassan állandóan ja­vul. A második napon a francia offenzivát itt megállították; a harmadik napon a németek tért nyertek elvesztett állásaik felé. Azóta itt a helyzet nem változott a németek hátrá­nyára; a mai hivatalos jelentés azt közli, hogy az ellentámadások lassan előrehaladnak, vagyis a németek lassan előrehaladnak első állásaik felé. Ezen a frontrészen még Soucheztől dél­keletre támadtak a franciák és ott két kisebb szakaszon sikerült a német állásokba jutni. Ott még folyik a harc, hogy a franciákat ki­űzzék. Lillétől északra a Mesnil—spern ország­úton a németek felrobbantottak eg­y hadál­lást, melyet két angol század tartott meg­szállva. Az offenzíva másik szakaszán rendkívül elkeseredettek voltak a harcok. Elrészletezve a küzdelmeiét, az eredmény a franciák szá­mára annyi, hogy a Massigesnél húzódó ma­gaslatok egyikét, melyekért a franciák tegnap­­előtt hiába áldozták igen sok emberüket, a németek a franciáknak engedték át. A fran­ciáknak volt ugyan egy pillanatnyi sikerük ,St. Marie-a-Pytől délre, de ezt nagyon drágán fizették meg. Itt egy francia brigád áttörte a németek első vonalát és az első vonal tartalé­kának állásáig hatolt, ott azonban a német tartalék ezt a brigádot ellentámadásban, rész­ben elfogta, részben megsemmisítette. Mint­hogy a jelentés szerint a brigádból 800 em­bert fogtak el, a többi megsemmisült, a fran­ciák halottat ezernél többre lehet tenni. Az Argonneoktól nyugatra a st. menetouldi Samme Pie Sanani közt az összes francia támadásokat visszaverték a németek. Ezen támadások néhol a legelszántabb közelharcig vezettek, melyben a franciák igen súlyos vesz­teségeket szenvedtek. Massigestől északnyugatra egy francia támadás összeomlott. Végső eredményében kétségtelenül áldo­zatok árán a helyzet Loosnál javult, a Cham­­pagneban nem rosszabbodott a németek szá­mára. Itt egy francia brigád pusztulását kell az ellenségnek veszteségei listájára írni. Ezen kívül is véres veszteségeik voltak a fran­­ciáknak. Eichhorn hadseregének frontjáról nagy győzelmet jelentenek. Ezt a győzelmet a front azon részén aratták a német csapatok, ahol a küzdelem a legelkeseredettebb és a kívánt célra a legfontosabb volt. A cél az volt, hogy­ az orosz vilnai seregnek a Vilejka—Smorgon —Visniev szögletben álló csapatai kiszoríttas­­sanak délkeletre. Az oroszok, akik a vilna— vilejkai bekerítés után itt előnyöket vívtak ki, a helyzetet kihasználva, makacsan tartot­ták magukat a visszanyomott német front hal­lásában. Azóta itt elkeseredett harcok foly­tak; a német főhadiszállás többször jelen­tette, hogy a támadások előrehaladnak. Az­óta sikerült Eichhorn csapatainak Smorgantól délre Visnier és Krieve közt a frontot áttörni, ahogyan akkor megjegyeztük, ez az áttörés siettetni fogja Smorgon és Vilejka közt a helyzet tisztázását. Mikor tegnap a főhadi­szállás azt jelentette, hogy az áttörés után a német csapatok győzelmesen haladnak előre.

Next