Világ, 1916. december (7. évfolyam, 335-364. szám)
1916-12-01 / 335. szám
pnyeregben. Lovaikat zablánál tartják. Eddig járnak a villamosok is. A hatalmas bástyaszexű Burg-kapu gránit oszlopait fekete posztó borítja. Előtte két sor négyes örökségű fekete talpazaton. Innen a Burg külsőudvarán végig a Schweitzer-Hofig kettős kattonakordon. Közöttük széles út. A kapuvalszemben, a Burg túlsó oldalán hatalmas fekete kereszt ál, mintegy útjelzője a halottas menetnek. A Mária Terézia-tér és a két udvari múzeum teljesen dísztelen. Még gyászlobogó se leng. A virágágyaikból, faszőnyegekből semmi se látszik. Most emberezrekkel van teleültetve. Tizenkét óra. A Höfkapelieből harangkongás foszlányai érnek ide. Fel-felharsan a várta kürtje. Autók, fogatok, végtelen sorakanyarodik a kapu széles ívei alá. A caroszfériákban német, török, bolgár, magyar Vliszegyenruhák, aranysujtásos követek, attachék, mind üveg mögött Tarka, gomolygó kép, folyton változó kaleidoszkóp. Jobbrólbalról új és új küldöttségek vonulnak fel, öreg zászlóikkal, tíz egyiket magasszám lakcsizmában, fehér nadrágban egy középkori spanyol lovag vezeti. Mindenfelé rövid, kemény vezényszavak hallatszanak. Folyton új katonacsapataik érkeznek díszőrségre. Egymás mögött jobbra állnak fel a kereszt mellett. Balra hölgyek állnak kordon. Talán itt még nagyobb a rend, mint máshol. Háromnegyed egykor egy eskadron huszár vágtat be a Burg udvarába. A gránitkockákon szikrázik a patkó. Az udvaron nagyot kanyarodnak és jobbra eltűnnek. A nyomukban két polgárezred vonul fel lassan és méltóságteljesen. Csupa öreg úr, fehér hajjal, fekete cilinderrel, mintha egyenruhájuk lenne. Államhivatalnokok. Lassan helyezkedünk el, mintha aktákat intéznének. Külön udvari kocsik hozzák a holmizott hajú ministráns gyerekeket. Kiváncsian egymás fölé hajolva néznek az üveg mögött Egy órakor a széles úton jönnek a magyar testőrök. Ünnepélyesen, komoran lépnek, szinre mozdulatlanul közelednek, a tollforgójuk alig hogy megrezzen. Szinte egy verelnek füstös alabárdjaikkal. Alig érnek a kapuhoz, balról lovastestőreink kanyarodnak le. Szürke lovon, kucsmásan, fekete köpen , nyegben. A csodálkozás moraja hullámzik véggig a tömegen. Csaknem megtapsolják őket. Néhány perccel későbben az osztrák testőrök követik a magyarokat. Megszökött ismerősei a bécsieknek. Nem szenzáció. Negyedkettőkor az udvari istállókból egymásután jönnek: a lovas lámpahordozók, a fekete posztóval bevont udvari hintók, a bakon fehérparókás kocsisok, szikár, borotvált arcok, mint a József császárkorabeli bécsi metszeteken. Végül a halottaskocsi * , , megy a császárért. Háromnegyedkettőkor, — ide látszik, — a Burg udvarán a katonák vállakra vetik fegyvereiket. Olyan egyszerre, mintha óriási gép lenne. Künn a kapu előtt rövid kommandó. Az ulánusok lóra kapnak, kivonják kardjaikat. Két lovas, égő lámpával kiáll az út közepére. Belülről a huszáreskadron hirtelen a kapu előtt terem és elállja a kijáratot. Egyszerre, minden átmenet nélkül, megáll minden mozdulat, minden megmerevedik. A csend ünnepélyes, csaknem félelmetesen néma. A kereszt alatt egy filmoperatőr pörgeti gépét. Mintha gépfegyver kattogna. * A legcsendesebb tíz perc telik el. A katonáik úgy állnak, mintha bronzból lennének. Senki se moccan. Öt perccel két óra előtt megkondulnak Bécs város összes harangjai. A Hofkapelle kis harangja adta meg a jelt. Most emelték a császár koporsóját a halottas kocsira. A Votiv-templom van ide legközelebb. Szinte fáj a harang zúgása. Néha egy egy idegen kongás is ideszűrődik, messziről, bágyadtan, mint a visszhang. Pontban két órakor az út közepén elindul a kétlovas, utána a huszáreskadron is elhagyja helyét. Egy pillanatra megmozdul a tömeg. Hozzák a halott császárt. Csend. A kapu íve alól egy udvari fullajtár fordul a körútra. Aztán egymásután az udvari fogatok: egy kétfogatú a belső komornyikokkal, utána egy udvari biztos lóháton, egy kétfogatú diszhintó a hercegi rangban lévő kamarásokkal, egy hatfogatú a főhadsegédeikkel, két udvari lovász lámpással, utánuk az udvari méltóságok, a gárdakapitányok és a magyarországi udvari marsall hatfogatu diszhintója, egy másik hatfogatu a főkamarással és az udvari főmarsallal, egy díszhintó Montenuovo herceggel, mindegyik hintó között két-két lovász lámpással. A fekete kocsisort a testőrök színes, csillogó csapatai követik széles, fejlődött vonalban. Most gördül ki a kapun a császár halottas- kocsija. A súlyos, faragott kocsi lomhán ring a gnúnit kövezeten. A nyolc arabs fekete izmos, ceremóniás lépésekkel halad a kocsi előtt. A feketeségük egytónusú a gyászkocsi színével, dagadó izmaik, mintha folytatása lennének a kocsi faragásainak. Minden mozzanat szobrászt kiván. A koporsón egyszerű bársony halottaslepd, beleaplikált fekete selyemkeresztté. A kocsi két oldalán négy belső lakás égő viaszkféklyákat visz. Négynemes apród, két gárdatiszt, az andere és a magyar testőrség négy-négy katonája egy tiszttel és egy őrmesterrel, továbbá a két darabontestőrség, és a lovastestőr-eskadron nyolc-nyolc gárdistája, végül a gyalogos testőrezred nyolc tagja egészítik ki a kisérőmenetet. Szorosan a kocsi mellett mennek, mintha védenék a halott utast A kocsi jobboldalán a főlovászmester lovagol, aki le nem veszi tekintetét a nyolc arabs ménről. Mellettem egy nyugalmazott tábornok áll a feleségével. Két öreg. Az asszony erősebb. Ő támogatja karjával a férjét, akinek állandóan reszket a feje. Az egész idő alatt, 12 órától 2-ig egy szót se szóltak, csak néztek maguk elé, szomorúan, emlékezve. Amikor a halottaskocsi elébük ér, az asszony felcsuklik és csendles zokogásba tör ki Gyorsam elfojtja és elfordítja a fejét. A szemét is lopva törli meg. A tábornok feje most láthatóbban reszket Nem, szól, csak később, amikor már minden elmúlt. — Ne sírj, —, ezt mondja, — hiszen itt marad köztünk. Olyan furcsán, idegenül, igazán becsiesen hangzott, amint ezt mondta. Pestre gondoltam, Budára, a kis öreg tabáni házakra, amint öreg ablakszemeikkel alázatosan néznek fel a hatalmas budai palotára. Az öreg tábornok egész Bécs helyett beszélt, egész Bécs vigaszával vigasztalta a feleségét. Ment Bécs nagyszerűen gyászol, de mi vigasztalanabbal. A menet ekkor már messze jár, egész széltében elfoglalva a kocsiutat. Kordontólkordonig, halkan, mintha embersineken siklana. Egy pillanatig még látni az srreiérek fehér tollforgóját, s a magyar lovastestőrök kócsagját, aztán befordul a menet, eltűnik a szemünk elől. Még néhány pillanatnyi szünet, amíg a Szijjártó (kiszáradt torokkal): Most nincs király. Esztergályi: Mink neki esküdtünk hűséget. Mándi-Veres: Kell-e még akkor nekünk harcolni? (Nagy szünet.) Szürszabó (nagyon lassan): Hogy . . . kellne még nekünk harcolni ... azt kérdezi kend? Mándi-Veres: Azt. Szürszabó: (nem tud felelni) Egy fiatal katona (álmosan): Mit törik rajta a fejüket? Muszáj. Szürszabó: Nem úgy van az öcsém. A muszáj nem elég. Ha (a mellére mutat) itt nem muszáj, akkor nagyon gyenge lehellett a parancs. Mindnyájan (helyeslik.) Szűrszabó (ál. nyugtalanul): De hát ... hogy vagyunk már most ezzel emberek? (Körülnéz. Nyugtalan tekintetek. Senki se tud válaszolni. Hallgat. Mély sóhajtás szakad fel a telkéből.) Haj, ha mink még egyszer hazamehetnénk. . . Mindnyájanhalk sóhajtásokban sóhajtják ki a forró izgalmukat.) Szűrszabó: De hát akkor itten . . . akkor az oláh . . . hát hogy vagyunk ezzel . . . (Látja, hogy senki se fog neki felelni. Mind tőle várják a választ. Elhatározottan megindtol jobbra.) Fenrik úr, jelentem alássan, kérelmem volna . . . Gerő zászlós (bejön): Mi az, Szürszabó? Szürszabó: Megkérném alássan... mi itt most meghallottuk, hogy meghalt a mi jó öreg királyunk. Mink neki esküdtünk hüsé- iget, — hát mit kell már most nekünk gondolnunk? Mindnyájan (feszült figyelemmel várnak.) Gerő zászlós (sápadt, fáradt fiú; sápadtan, fáradtan néz Szürszabóra. Ő is vár.) Szürszabó (lesüti a szemét): Mert igaz ... azt mondhatnám . . . nemcsak a királyért harcoltunk, hanem az országért is. .. (Szüjnet) És a király helyébe jön az új király... az ország marad . . . kinek-kinek otthon a családja ... az uj király képében megint felesküszünk az országnak . . . mostantól pedig az öreg király helyett már hűséggel tartozunk a fiatalnak. Gerő zászlós (ráteszi a vállára a kezét): No látja, Szürszabó, hiszen maga nagyon jól tudja. Szürszabó (igent int): Gerő zászlós (Átányihoz): Atányi, semmi? Átányi: Semmi, zászlós úr. Gerő: Vigyázni Átányi: Igenis. Gerő (elmegy): Szürszabó (visszafordul, lassan): Hát . . . így van, emberek. Az öreg király helyett lesz fiatal királyunk. (Hallgatás.) Esztergályi: Az is jó király lesz . Szürszabó: Biztosan. • Szijjártó: Mi meg csak olyan katonái leszünk, mint . . . Mándi-Veres (elszántan, haragosan)? De olyan jó király sohase lesz többet, mint Ferenc Jóska volt. J Szürszabó: Bizony, nagy árvaságra jutottunk minik, szegény magyarok. (Csend.) _ Meghalt a mi gondviselő apánk. — Lelkének nyugodalmáért elmondhatunk egy miatyánkot (Nagy csend.) Szűrszabó: Ámen. —, (Készül leülni.)' Olyan jókirály soha többet nem lesz, mint Ferenc Jóska volt. Egy fiatal katona: Hát olyan jó király volt? Szűrszabó: Olyan,A fiatal katona. Hát milyen volt? Többen: Milyen volt? Mondja el, Bálint bácsi. Szürszabó (leült, egy pillantást vet; Átányi felé): Ügyelsz, testvér? Átányi: Ügyelek, Csak mondja kend. Szürszabó (mesébe fog): Hát... volt egyszer, nagyon régen volt... A mikor Ferenci Jóska fiatal volt... volt akkor Bajorországban egy gyönyörű királykisasszony. Akkor is há ború volt Ezt a királykisasszonyt vette el feliségül Ferenc Jóska. Azt mondja a királykisasszony Ferenc Jóskának, mikor hozza hazai felé: felséges férjem, nincs nekem addig nyujgalmam és boldogságom, mig ki nem ismerem, melyik a felséged leghűségesebb népe. Azt mondja erre Ferenc Jóska: bizony felséges feleségem, azt én is szeretném tudni. Beültek erre az üvegbiiitóba — mert vasút még nem volt — és elindultak a leghűségesebb népet megkeresni . . . (Tovább beszél. A katonák áhítattal hallgatják. A román ég alatt születik a magyar legenda.) • vilÁg 1916. december 1. JJ ír.