Világ, 1917. január (8. évfolyam, 1-31. szám)
1917-01-01 / 1. szám
rgszz6&km Vt- Hirdetések felvételnek teudapentea BIOCk" VIII. évfolyam 1917 Budapest HÉTFŐ január Usőszám - ■-"■■■--- ----------------------------------------------- --------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------.............................. Felébredtünk Megdörzsöljük a szemünket és körülnézünk. Feketék az utcák, nép télének, esik az eső és háború van. Újra háború van. Jönnek jelentések: „több lőszerraktárt felgyújtottunk . . vagy: „több orosz és román állást elfoglaltunk, . Két-három napig mindezekről nem is tudtunk, a jelentést senki se olvasta. Azt hittük, hogy nincs háború. Ma már megint látjuk, hogy van háború, bár a béke ügye a tengeren túl és innen egyre érik. Az ünnep gőze és aranyködé és pezsgő mámora elpárolgott fejünkből. Előttünk a valóság. Mint aki azt álmodja, hogy a tengerparton sétál, boldogan, ragyogó fehér nyári ruhában, hogy gazdag és egészséges s aztán felébred egy ködös téli reggelre, rozoga vaságyban, minden izmunkat és idejünket fájdva összeborzongunk. Mi történt velünk? Gyönyörü volt, megható volt, forróan szép volt, amit láttunk, örvendetes is és ünnep is. Talán ez tette, hogy a háború óta őrködő lelkiismertünk egypár napra elzsongult s nem gyötrődtünk azok miatt, kik ma is sárban, vérben botorkálnak, kik ezeken a napokon is lesték a postát, várjon itt-e az apjuk, vagy a gyermekük, kik lakástalanul tengenek télviz időn s üres egyfogalakban alszanak, ülve, egy kocsiszín alatt. Ma már nincs ünnep. Elaludtak a Lánchíd transzparensei, a villamosgömbökből kirakott K és Z belük, a zászlókat lassanként felviszik a padlásra, elutazott a király és a királyné, ma szállították el vasúton a fogatokat meg az udvari kocsikat is. Most pedig — az ellentét erejénél fogva — még inkább összefacsarja szívünket a jelen fájdalma és egy mozdulattal a vonzó és fiatal királyi pár után intünk, mely eltávozott körünkből és itthagyott bennünket. Magunkban maradtunk. Lelkünkben is kialudtak a villamoslángok. Páratlanul gyönyörű látvány volt a koronázás keleti ragyogása. Mindnyájan ünnepeltünk. Azok is, kik máskor fekete tömegben ácsorognak az élelmiszerüzletek előtt. Szegényeik, ők ezúttal is a híd járdáján rárlódtak, vagy a vár alján s beérték a pompa morzsáival, azzal, hogy meglessenek néhány gépkocsit, melyekben képviselők ülnek s megéljenezzék az üres kocsikat is. Gazdagság, fény kápráztatta szemüket. Itt csak a legelőkelőbbek szerepelhettek. Nemcsak a polgárság szorult háttérbe, de még a gentry sem kapott igazi szerepet a „legfelsőbb tízezer“ mellett Mennyi kincs van még nálunk. A rézkilincseket rekvirálják, sok arany maradt még a tehetősek, a milliomosok kezén, nem került még minden a „haza oltár“-ára. Reméljük, hogy ez az arany záloga annak, hogy még lehet enyhíteni a nyomorúságot. Azok az urak pedig, akik a kordonon belül tündököltek aranyszerszámos lovukon, akkor is legelöl, a legelső sorban lovagolnak, a névtelen tömeg előtt, mikor majd áldozatokról, uj teherviselésről lesz szó. Megyünk a sötét utcára, az esőben s újra a régi kétségeik gyötörnek, ij esztendő van, 1917. Egy távollévő életre gondolunk, egy drága arcra, melyet már évek óta nem láttunk, cipőre, zsírra, kenyérre, szénre s a háború apró-cseprő nyomorúságára, melyet még mindig nem küszöböltünk ki, nem oldottunk meg véglegesen. Merre késik a béke? Lázasan vajúdik még ma is : úgy érezzük, túlontúl vérmes reményekre — hamarosan — nincs, okunk. Az entente mai jegyzéke mégis megrázza a szívünket: valami fog történni velünk és értünk. Dolgoznunk kell. A rázkódtatások nyomán, melyek a király halálával kezdődtek, a gyász és az ünnep múltán, porszürke, szigoru hétköznapok következnek, melyek mindenkitől szívós munkát,becsületes férfiasságot követelnek. Jöjjenek az írt emberek, jöjjön az új rendszer, — minden vonalon, — jöjjenek a friss, komoly, fiatal erők, kiket még nem is ismerünk, de bíznunk kell bennük, mindenkiben bíznunk kell, kiknek nincs közük a mai emberekkel, a mai podvás rendszerrel, mely csak szenvedést és egyhelyben való veszteglést jelent, vagy olyan mozgást, melyet a taposómalomban végeznek. Előre kell lendíteni a világot, mely kizökkent a sarkaiból. Hamletje sok van ennek a véres világrendnek. Mindegyik töpreng, kétkedik, de gyenge a cselekedetre. Ellenben nincs Fortinibnisa. Nincs olyan hadvezére, olyan nagyszerű és igazi hadvezére, aki visszaadná az emberiséget önmagának, a munkának, a haladásnak, a békének. Szemlélve a tömeget, melynek szemét az öröm gyulasztotta ki, azt a másik tömeget képzeltük el, mely majd minden gondot a földhöz vágva, minden bánatot sarokba csapva, ünnepel, a béke ünnepét, mely — ha nem is folyik le ily keretek között, ennyire zászlósan, díszmagyarosan, — minden élő szivet eggyé forraszt, itthon és külföldön s megteremti újra az emberek testvériségét. A diplomaták marakodhatnak még a felölsség koncán: a népek a jövőbe néznek és a hátralevő napokat számlálgatják. A vén cigány meszint a magyar előtt állt Már azt kiáltotta neki, hogy: húzd. Aztán — egy elborult percben — intett a kezével, hogy mégse, hagyjon békét a húrnak, mert még mindig kell várnunk arra az ünnepre, de akikor aztán — mert: les, még egyszer ünnepnap a világon lelkesedve húzhatja és nem kell törődnie többé a világ gondjával. A vész haragja majd csak elfárad és a viszály — az a viszály, mely az ártatlan népeket egymás ellen háborúra uszítja, — el kell, hoy vérezzék a csatákon . . . Forrongás Olaszországban Melide, december hó. (A Világtudósítójától.) Hogy Olaszországban történnek dolgok, amiről senki sem tud, az kétségtelen. Annyit könnyű megáltapítani, hogy az elégedetlenség általános, de forrongás vagy tüntetés nem igen van. A német békejegyzék után merész fantáziájú hirlapírók nagy béketüntetésekről regéltek és a Neue Freie Presse is túlment a hazaszeretet objektív mértékén, mert az tisztára megállapítható, hogy béketüntetés nem volt Olaszországban sehol és a szocialistákat erősen megfélemlítette a római haditörvényszék egy-két szigorú és igazságtalan ítélete. Ez egyébként a szocialista sajtó növekvő óvatosságából is látható. Hogy azonban a nyílt tüntetések teljes ellyomása nem jelenthette a titkos bujtogatás megszűntét, arra igen sok tanujelem van. Így például az olasz határőrzés, minden szigorúsága ellenére megint egy tiltott és tilos irat fekszik előttem, melyet tegnap éjszaka hozott egy milánói ismerősöm a ruhája koreai között. Ez nem az első és nem is a második olyan olasz nyomtatvány, melyen se cenzúrabélyeget, se nyomdajelzést, se aláírást nem lelek. A Világ olvasóinak is beszámoltam már egynéhány ily titokzatos nyomtatványról. Ez a most előttem fekvő ikertestvére az előbbieknek és minden valószínűség szerint ugyanabból a titkos nyomdából származik. Nem tartom valószínűnek, hogy munkások, proletárok, nyomnák, a stílusa és hangja inkább a radikálisok vagy papok mimikájára vall. A papirosa — mint az előbbieké is .—, finom velinpapir, ami a jelen papirkrizises időkben munkás- és proletárkezekbe aligha kerül. A felirata ez: — Gorrispomlenza prioata di informazioiri e di awertimenti — novembre 1916. (Magánközlések és értesítések — 1916 november.) Maga a cím sokat sejtet. Mindenekelőtt azt következtetem belőle, hogy szerzőjében aligha forradalmárok vére csörgedez, mert szemmel láthatólag azért nevezi röpiratát „magánközlés“-nek, hogy ilymódon enyhébb megítélés alá kerüljön a cenzúra kijátszásának bűnében. A magánközlésnek egyébként ab ovo ellentmond a nyomtatvány külformája és maga az, hogy rendes nyomdában van sokszorosítva, nem p pedig hektográffal vagy más után. A cím alatt álló dátum arra látszik mutatni, hogy ez a „corrispantdenza private“ nem alkalmi nyomdatermék, hanem rendszeres rejtett folyóirat, mely havonta jelenik meg valami mely titkos nyomdában, hogy névtelenül el- mondja mindazt, amit az olasz sajtó elhallgatni kénytelen. Erre vall a kezemben lévő szám tartalma is, mely nagyon mérsékelten érdekes, mert jobbára oly híreket tartalmaz, melyeket mi mindnyájan ismerünk mé- smet, magyar és semleges lapokból ss csak az olasz olvasó előtt tiltott gyümölcsök. A flink és német forrástól való idézetek csupán újabb eseményekre vonatkoznak, ami megint amellett szól, hogy rendszeres havi folyó■ irat egy számával van dolgunk. A hírek és alig kommentált óvatos értesítések mellett pacifista irányú eredeti közleményeket is tartalmaz a kezemben lévő füzet, melyek a nacionalista lapok, különösen pedig a Popola d'Italia és a Secolo kijelentéseivel, híreivel és cikkeivel polemizálnak Ez a tény és a szerző jólértesültsége e két lap körülményeiben arra látszik mutatni, hogy e cikkeket milánói ember és valószínűleg hivatásos zsurnaliszta írhatta. Legérdekesebb és legjobban hangsúlyozott cikke a jugoszláv kérdéssel foglalkozik és keményen vitatja az olasz irredentának Fiuméra és Dalmáciára való igényeit, melyeket szláv emporiumoknak nevez. A szerző a szláv kérdéseknek is jó ismerője, talán valami Olaszországban élő szerb pacifista lehet a nyomtatvány kiadóinak egyike. Nyomdajelzés a füzetről csak úgy hiányzik, mint minden név vagy más jel, melyből szerzőre és nyomdára lehetne következtetni. A füzet végén a kiadók így jegyzik nevüket: Comitato Italiano Per La Difesa Dei Diriffi DelVUomo E Dei Diritti Dei Populo (Olasz Bizottság az Emberi Jogok és Népjogok védelmére.) Más helyen beszélt füzet e nagyhangú bizottság mibenlétéről és céljairól is, elmondja, hogy „kipróbált hazafiak a tagjai, kik Olaszország különböző politikai pártjaihoz és különböző politikai iskolákhoz tartoznak“. A „kipróbált hazafiak“ (vecchii patrioti) kifejezés és a „különböző pártok“ emlegetése fölöttébb valószínűtlenné teszi, hogy valami szocialista manőverről volna szó. Nem untatom az olvasót bizonytalan találgatásokkal és beérem vele, hogy ezt a kissé romantikus nyomtatványt besorozom háborús emlékeim közé. A jövő meg fogja mutatni talán, hogy mi jelentősége van neki és hogy a mögötte álló férfiaknak mi szerepük lehet mindabban, ami az olasz félszigeten forrong ma s kitörésre aligha is kerül a háború befejezése előtt. Benedek Károly.