Világ, 1917. január (8. évfolyam, 1-31. szám)

1917-01-01 / 1. szám

rgszz6&km Vt- Hirdetések felvételnek teudapentea B­IOCk" VIII. évfolyam 1917 Budapest HÉTFŐ január Usőszám - ■-"■■■--- ----------------------------------------------- --------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------­.............................. Felébredtünk Megdörzsöljük a szemünket és körülné­zünk. Feketék az utcák, nép télén­ek, esik az eső és háború van. Újra háború van. Jönnek jelentések: „több lőszerraktárt felgyújtot­tunk . . vagy: „több orosz és román állást elfoglaltunk, . Két-hár­om napig mindezek­ről nem is tudtunk, a jelentést senki se olvas­ta. Azt hittük, hogy nincs háború. Ma már megint látjuk, hogy van háború, bár a béke ügye a tengeren túl és innen egyre érik. Az ünnep gőze és aranyködé­ és pezsgő mámora elpárolgott fejünkből. Előttünk a va­lóság. Mint aki azt álmodja, hogy a tenger­parton sétál, boldogan, ragyogó fehér nyári ruhában, hogy gazdag és egészséges s aztán felébred egy ködös téli reggelre, rozoga vas­ágyban, minden izmunkat és idejünket fáj­­d­va összeborzongunk. Mi történt velünk? Gyönyörü volt, megható volt, forróan szép volt, amit láttunk, örvendetes is és ünnep is. Talán ez tette, hogy a háború óta őrködő lel­­kiismertün­k egypár napra elzsongult s nem gyötrődtünk azok miatt, kik ma is sárban, vérben botorkálnak, kik ezeken a napokon is lesték a postát, várjon itt-e az apjuk, vagy a gyermekük, kik lakástalanul tengenek télviz időn s üres egyfogalakban alszanak, ülve, egy kocsiszín alatt. Ma már nincs ünnep. Elaludtak a Lánc­híd transzparensei, a villamosgömbökből kira­kott K és Z belük, a zászlókat lassanként fel­viszik a padlásra, elutazott a király és a ki­rályné, ma szállították el vasúton a fogatokat meg az udvari kocsikat is. Most pedig — az ellentét erejénél fogva — még inkább össze­facsarja szívünket a jelen fájdalma és egy mozdulattal a vonzó és fiatal királyi pár után intünk, mely eltávozott körünkből és ittha­gyott bennünket. Magunkban maradtunk. Lelkünkben is kialudtak a villamoslángok. Páratlanul gyönyörű látvány volt a ko­ronázás keleti ragyogása. Mindnyájan ünne­peltünk. Azok is, kik máskor fekete tömeg­ben ácsorognak az élelmiszerüzletek előtt. Szegényeik, ők ezúttal is a híd járdáján rár­­lódtak­, vagy a vár alján s beérték a pompa morzsáival, azzal, hogy meglessenek néhány gépkocsit, melyekben képviselők ülnek s meg­éljenezzék az üres kocsikat is. Gazdagság, fény kápráztatta szemüket. Itt csak a legelőkelőb­bek szerepelhettek. Nemcsak a polgárság szo­rult háttérbe, de még a gentry sem kapott igazi szerepet a „legfelsőbb tízezer“ mellett Mennyi kincs van még nálunk. A rézkilin­cseket rekvirálják, sok arany maradt még a tehetősek, a milliomosok kezén, nem került még minden a „haza oltár“-ára. Reméljük, hogy ez az arany záloga annak, hogy még le­het enyhíteni a nyomorúságot. Azok az urak pedig, akik a kordonon belül tündököltek aranyszerszámos lovukon, akkor is legelöl, a legelső sorban lovagolnak, a névtelen tömeg előtt, mikor majd áldozatokról, uj tehervise­lésről lesz szó. Megyünk a sötét utcára, az esőben s újra a régi kétségeik gyötörnek, i­j esztendő van, 1917. Egy távollévő életre gondolunk, egy drága arcra, melyet már évek óta nem láttunk, cipőre, zsírra, kenyérre, szén­re s a háború apró-cseprő nyomorúságára, melyet még min­dig nem küszöböltünk ki, nem oldottunk meg véglegesen. Merre késik a béke? Lázasan va­júdik még ma is : úgy érezzük, túlontúl vér­mes reményekre — hamarosan — nincs, okunk. Az entente mai jegyzéke mégis meg­rázza a szívünket: valami fog történni ve­lünk és értünk. Dolgoznunk kell. A rázkódtatások nyo­mán, melyek a király halálával kezdődtek, a gyász és az ünnep múltán, por­szürke, s­zigoru hétköznapok következnek, melyek mindenki­től szívós munkát,­­becsületes férfiasságot kö­vetelnek. Jöjjenek az írt emberek, jöjjön az új rendszer, — minden vonalon, — jöjjenek a friss, komoly, fiatal erők, kiket még nem is ismerünk, de bíznunk kell bennük, mindenki­ben bíznunk kell, kiknek nincs közük a mai emberekkel, a mai podvás rendszerrel, mely csak szenvedést és egyhelyben való veszteglést jelent, vagy olyan mozgást, melyet a taposó­malomban végeznek. Előre kell lendíteni a vi­lágot, mely kizökkent a sarkaiból. Hamletje sok van ennek a véres világrendnek. Mind­egyik töpreng, kétkedik, de gyenge a cseleke­detre. Ellenben nincs Fortinibnis­a. Nincs olyan hadvezére, olyan nagyszerű és igazi had­vezére, aki visszaadná az emberiséget önmagá­­nak, a munkának, a haladásnak, a békének. Szemlélve a tömeget, melynek szemét az öröm gyulasztott­a ki, azt a másik tömeget kép­zeltük el, mely majd minden gondot a földhöz vágva, minden­ bánatot sarokba csapva, ünne­pel, a béke ünnepét, mely — ha nem is folyik le ily keretek között, ennyire zászlósan, dísz­­magyar­osan, — minden élő szivet eggyé for­raszt, itthon és külföldön s megteremti újra az emberek testvériségét. A diplomaták mara­kodhatnak még a felölsség koncán: a népek a jövőbe néznek és a hátralevő napokat szám­­lálgatják. A vén cigány meszint a magyar előtt állt Már azt kiáltotta n­eki, hogy: húzd. Aztán — egy elborult percben — intett a kezével, hogy mégse, hagyjon békét a húrnak, mert még mindig kell várnunk arra az ünnepre, de ak­ikor aztán — mert: les, még egyszer ünnepnap a világon­ lelkesedve húzhatja és nem kell törődnie többé a világ gondjával. A vész ha­ragja majd csak elfárad és a viszály — az a viszály, mely az ártatlan népeket egymás ellen háborúra uszítja, — el kell, hoy vérezzék a csa­tákon . . . Forrongás Olaszországban Melide, december hó. (A Világ­­tudósítójától.) Hogy­ Olaszor­szágban történnek dolgok, amiről senki sem tud, az kétségtelen. Annyit könnyű megálta­­pítani, hogy az elégedetlenség általános, de forrongás vagy tüntetés nem igen van. A né­met béke­jegyzék után merész fantáziájú hir­­lapírók nagy béketüntetésekről regéltek és a Neue Freie Presse is túlment a hazaszeretet objektív mértékén, mert az tisztára megálla­pítható, hogy béketüntetés nem volt Olaszor­szágban sehol és a szocialistákat erősen meg­félemlítette a római haditörvényszék egy-két szigorú és igazságtalan ítélete. Ez egyébként a szocialista sajtó növekvő óvatosságából is látható. Hogy azonban a nyílt tüntetések teljes el­ly­omá­sa nem jelenthette a titkos bujtogatás megszűntét, arra igen sok tanujelem van. Így például az olasz határőrzés, minden szigorú­sága ellenére megint egy tiltott és tilos irat fekszik előttem, melyet tegnap éjszaka hozott egy milánói ismerősöm a ruhája koreai kö­zött. Ez nem az első és nem is a második olyan olasz nyomtatvány, melyen se cenzúrabélye­­get, se nyomdajelzést, se­­ aláírást nem lelek. A Világ olvasóinak is beszámoltam már egy­néhány ily titokzatos nyomtatványról. Ez a most előttem fekvő ikertestvére az előbbieknek és minden valószínűség szerint ugyanabból a titkos nyomdából származik. Nem tartom valószínűnek, hogy munká­sok, proletárok, nyomnák, a stílusa és hangja inkább a radikálisok vagy papok mimikájára vall. A papirosa —­ mint az előbbieké is .—, finom velinpapir, ami a jelen papirkrizises időkben munkás- és proletárkezekbe aligha kerül. A felirata ez: — Gorrispomlenza prioata di informa­­zioiri e di awertimenti — novembre 1916. (Magánközlése­k és értesítések — 1916 no­vember.) Maga a cím soka­t­­ sejtet. Mindenekelőtt azt következtetem belőle, hogy szerzőjében­­ aligha forradalmárok vére csörgedez, mert szem­mel láthatólag azért nevezi röpiratát „ma­­gán­közlés“-nek, hogy ilymódon enyhébb meg­ítélés alá kerüljön a cenzúra kijátszásának bű­nében. A magán­közlésnek egyébként ab ovo­­ ellentmond a nyomtatvány külformája és­­ maga az, hogy rendes nyomdában van sokszo­­­­rosítva, nem p pedig hektográffal vagy más után. A cím alatt álló dátum arra látszik mu­tatni, hogy ez a „corrispantdenza private“ nem alkalmi nyomdatermék, hanem rendszeres rej­­­­tett folyóirat, mely havonta jelenik meg valam­i mely titkos nyomdában, hogy névtelenül el-­­ mondja mindazt, amit az olasz sajtó elhall­­­­gatni kénytelen. Erre vall a kezemben lévő­­ szám tartalma is, mely nagyon mérsékelten­­ érdekes, mert jobbára oly híreket tartalmaz, melyeket mi mindnyájan ismerünk mé- s­met, magyar és semleges lapokból s­s csak az olasz olvasó előtt tiltott gyümölcsök.­­ A flink és német forrástól való idézetek csu­­­­pán újabb eseményekre vonatkoznak, ami me­­­­gint amellett szól, hogy rendszeres havi folyó­­■ irat egy számával van dolgunk. A hírek és alig kommentált óvatos értesítések mellett pa­cifista irányú eredeti közlem­én­yeket is tartal­maz a kezemben lévő füzet, melyek a na­cionalista lapok, különösen pedig a Popola d'Italia és a Secolo kijelentéseivel, híreivel és cikkeivel polemizálnak­ Ez a tény és a szerző jólértesültsége e két lap körülményeiben arra látszik mutatni, hogy e cikkeket milánói em­ber és valószínűleg hivatásos zsurnaliszta ír­hatta. Legérdekesebb és legjobban hangsúlyo­zott cikke a jugoszláv kérdéssel foglalkozik és keménye­n vitatja az olasz irredentának Fiuméra és Dalmáciára való igényeit, melye­ket szláv emporiumoknak nevez. A szerző a szláv kérdéseknek is jó ismerője, talán valami Olaszországban élő szerb pacifista lehet a nyomtatvány kiadóina­k egyike. Nyomdajelzés a füzetről csak úgy hiány­zik, mint minden név vagy más jel, melyből szerzőre és nyomdára lehetne következtetni. A füzet végén a kiadók így jegyzik nevüket: Comitato Italiano Per La Difesa Dei Diriffi DelVUomo E Dei Diritti Dei Populo (Olasz Bizottság az Emberi Jogok és Nép­jogok védelmére.) Más helyen beszél­t füzet e nagyhangú bizottság mibenlétéről és céljairól is, elmond­ja, hogy „kipróbált hazafiak a tagjai, kik Olaszország különböző politikai pártjaihoz és különböző politikai iskolákhoz tartoznak“. A „kipróbált hazafiak“ (vecchii patrioti) kifeje­zés és a „különböző pártok“ emlegetése fö­löttébb valószínűtlenné teszi, hogy valami szo­cialista manőverről volna szó. Nem untatom az olvasót bizonytalan ta­lálgatásokkal és beérem vele, hogy ezt a kissé romantikus nyomtatványt besorozom háborús emlékeim közé. A jövő meg fogja mutatni ta­lán, hogy mi jelentősége van neki és hogy a mögötte álló férfiaknak mi szerepük lehet mindabban, ami az olasz félszigeten forrong ma s kitörésre aligha is kerül a háború befe­jezése előtt. Benedek Károly.

Next