Világ, 1918. december (9. évfolyam, 282-306. szám)
1918-12-01 / 282. szám
ttfeASt&ég és Haáemvatt VI., Andrássy»ut 47. szám■ Előfbet&i árak Magyarországban: Egész évre 88 kor sor, félévre 41 kor., negyedévre 22 kor., egy hóra 7 korona 80 fillér. A »VILÁG* megjelenik (létfő kivételével mindennap. Egyes szám ára Budapesten, vidéken és pályaudvarokon 30 fut. VILÁG /•VV4. VMMbdi *MNwt',»rtWg!IC * VttJVO torf-Ataertaa, mocste Grófi fis Naejtladnn fi? Tina, Tenexer Gynrk, I topold Gyol», leopeM CornH, Sefewani Józki, Mezei Antal, Hesse Rudolf, Bekstda Bercit UrdetW irodákban. — Bécsiem Haasenstda ca Vogfef. M. Dnfces Naefif. Rudolf Moaae. Bernobem Rudol Koffestr, Berta NT. Unter den Ufldca IWffl IX. évfolyam 1918 Budapest, VASÁRNAP december 1. 282-ik szám Iki terhe a felelősség? A „Budapesti Hirlap“ november 26-iki számában egy nyílt levelet közöl, melyet Réz Mihály kolozsvári egyetemi tanár intézett Jászi Oszkár miniszterhez. Erre a nyílt levélre Jászi miniszter a Világ útján a következő választ küldi: et ! Igen tisztelt Tanár úr! Szükségesnek tartom, hogy a Budapesti Hírlap november miszonhatodiki számában közzétett nyílt levelére ugyancsak a nyilvánosság előtt válaszoljak. Mindenekelőtt hangsúlyoznom kell, hogy a magam részéről nem tartanék ildomosnak egy olyan beállítást, mely a mai válságnak mindnyájunkat megrendítő tényeit akár pro, akár contra érvekül használná fel egy elvi vitához. Az események sodra engem az aktív politika homlokterébe állított. Rám ma az a mindennél súlyosabb és háládatlanabb feladat hárul, hogy felelős állásomban viseljem annnak a politikának az ódiumát, melyet elődeim folytattak és megpróbáljam menteni a még menthetőt abból, amit ők következetesen eltékozoltak: a magyarság demokratikus presztízsét a határainkon belül és kívül élő idegen nemzetek előtt. Meggyőződésem, — és ebben minden józanul gondolkozó embernek egyet kell értenie velem — hogy ennek, a munkának ma egyetlen útja van: teljes meg-valósítása azoknak atthoni elveknek, melyyeket az egész világ felelős közvéleménye — beleértve a volt középeurópai szövetség volt kormányait is — elfogadott. Szorosan véve ez az az elvi alap, melyen én állok. Ha bárki ezt az elvet jobban, következetesebben, a magyarságra néve hasznosabban és a felettünk ítélő világ számára megnyugtatóbban tudja keresztülvinni, mint én — úgyszintén ha valaki egy ennél eszmeileg és gyakorlatilag megfelelőbb elvet tud ajánlani, én bármikor szívesen átengedem neki ezt a helyet, melyre sohasem törekedtem. Ami a konkrét vitapontokat illeti, fenntartom mindazt, amit a nemzeti és nemzetiségi kérdésről úgy az azzal foglalkozó könyvemben, mint a Huszadik Század hasábjain lefolytatott vitánk során mondottam. Ami különösen ez utóbbit illeti: mindenekelőtt fentartom azt a meggyőződésemet, hogy felületes és téves minden olyan történelemszemlélet, mely az emberiség fejlődésének egyetlen vagy döntő mozgatóereje gyanánt a fajok harcát ismeri el. Fenntartom ma is, hogy a nemzetek küzdelmeiben a döntő cél nem az uralom vágya, hanem az a törekvés, hogy minden nemzet zavartalanul kifejleszthesse a maga összes gazdasági, kulturális és erkölcsi erőit. Fenntartom végül azt az álláspontomat is, hogy a történelmi fejlődés iránya nem a marakodó nacionalizmus, hanem a kooperáló internacionalizmus felé mutat. Hogy ezzel szemben a mai átmeneti időkben az egyes nemzetek soviniszta túlkövetelésekkel állanak elő, s hogy ami tegnapelőtt és tegnap még megnyugtató, sőt boldogító lett volna számukra, azt ma már nem hajlandók elfogadni: ezek a tünetek nem az én álláspontom elvi igazsága ellen szóllnak, hanem csak annak a múltnak a megmérgezett voltáról tanúskodnak, mely az egyes nemzeteket egymás gyűlölködő ellenségeivé tette. Az Ön konklúziója, igen tisztelt tanár úr, épp oly elhamarkodott, mintha egy zoológus azt állítaná, hogy a farkas minden körülmények között vérszomos és ragadozó, holott tudjuk, hogy csak az éhes farkas az, amelytől óvakodni kell Abból, hogy a magyarországi nemzetiségi politika problémáit ma nagyon nehéz, vagy talán nem is lehet a méltányosság és az igazság szellemében megoldani, nem következik az, hogy a nemzetiségi probléma egyáltalában nem oldható meg az ész és az erkölcs eszközeivel, hanem csupán az következik, hogy az a rövidlátó és bűnös rendszer, melynek politikai örökségét mi kénytelenek voltunk sine bmeficio inventarii átvenni, korrupt közigazgatásával, döre iskolapolitikájával, gonosz választójogi rendszerével és panamista közéletével annyira elkeserítette a velünk élő népeket, hogy azok már egyáltalában el sem tudják képzelni azt, hogy Magyarországon belül svájcszerű állapotokat lehetne teremteni. Ennek a helyzetnek a fölidézésében nem kis része van az ön által képviselt publicisztikának is, mely annyiszor és oly kíméletlenül hangsúlyozta a hatalom, az erőszak és az imperializmus szempontjait, hogy végül maguk a nemzetiségek is elfogadták és alkalmazni készek ugyanezeket az eszközöket. Különben bármiként alakuljon is ki a mai helyzet, a közöttünk levő vitakérdést nem az átmenetnek ez a mai lázas és vajúdó korszaka fogja eldönteni, hanem az az új egyensúlyi állapot, amely a jövőben ki fog alakulni és én ma is változatlanul meg vagyok győződve arról, hogy ez az új állapot több kultúrát, nagyobb nemzetközi szolidaritási és szélesebb kori nemzetiségi békét fog jelenteni, mint a rombadőlő mai világ. Jászi Oszkár, Gyulafehérvár a román nemzetgyűlés előtt Százezer részvevő — Óriási lelkesedés — Kimondják a csatlakozást Romániához — A határokat a békekonferencia állapítja meg (A Világ kiküldött munkatársától.) Este féltíz órakor robogott ki a keleti pályaudvarról a hosszú tövisi személyvonat. Egyik külön kocsijában, amelyet a kereskedelmi miniszter bocsátott a románok rendelkezésére, viszi a gyulafehérvári nemzetgyűlésre a budapesti kiküldötteket. Lassan halad a vonat, a legkisebb állomásoknál is perceiig időzik. Közben a románok jól fűtött, teljesen kivltágított kocsijában kedélyes beszélgetés folyik, jórészt magyar nyelven. Ott van a küldöttek között az ősz, hetvenhárom éves dr. Koroján Gyula, dr. Maniu Gyula nagybátyja, a híres 1882. évi román memorandum megszervezője, akit akkor tizenkét társával együtt a magyar bíróság ötévi államfogházra ítélt, ebből egy évet a szegedi Csillagbörtönben le is ült. Az öreg úr piros, életerős, ritka jó magyarsággal beszéli el a memorandum-per eseményeit. Beszél Tiszáról, aki őrajta keresztül kísérelte meg a régi magyar metódus szerint a románok és magyarok kibékítését, de érthető okokból, hasztalan. Azután más téma kerül szóba. A szomszéd szakaszokból egyre hallik a magyar szó: Nagyromániáról, a nemzetgyűlésről, a románok vágyainak beteljesedéséről beszélnek. Egész éjjel alig alszik valaki a veres-sárga-kék kokárdás urak közül. Egymásután következnek Kürtös, Kétegyháza, Arad. Ettől kezdve még élénkebb az élet a románok külön kocsijában. Még azok is, akik elpihentek, abbahagyják a pihenést, lesik, várják az állomásokat. Románlakta területen fut már a vonat. Az állomásokat román kokárdás katonák őrzik. Nagy tömegben várják a berobogó vonatot a román színekkel felpántlikázott katonák, parasztok és úri rendbeliek. Fel-felhangzik a románok melankolikus indulója: Ébredjetek románok . . . Nagyobb tömegben szállnak fel a vonatra a románok, a kocsi zsúfolásig megtelik. Keresztül robogunk Piskin. Egyszerre izgalom fogja el a vezetőket. Méltatlankodnak, ingerültek. — Miről van szó? — kérdezzük az egyik vezetőt. Röpiratot osztogatnak a vonaton, amely gyalázza a románság vezetőit s arra izgatja a románokat, hogy ne csatlakozzanak a bojárok államához. Szászváros előtt már kézre is kerítették az osztogatókat, akik a propagandabizottság nyil-parancsával igazolták magukat. A röpirat osztogatóit négy román gárdista veszi őrizetbe. A több ezerre menő röpiratot lefoglalják. Lassan elül az ingerültség és mind erősebb lesz az a meggyőződés, hogy a magyar kormány az akciótól teljesen zárni áll. Egynegyed hatkor érkezünk meg Gyulafehérvárra. Nedves, zimankós időben hatalmas tömeg várja az érkezőket. A pályaudvar képe olyan mozgalmas, mintha valami hatalmas forgalmi gócpont volna. Egymásután futnak be a románlakta terület különböző pontjairól azok a különvonatok, amelyeket a kereskedelmi miniszter bocsátott a románok rendelkezésére. A miniszternek ez az előzékenysége jóleső hatással van a nemzetgyűlésre igyekvő románokra. A szomszédos falvakból kocsin és gyalog haladnak felpántikázott román parasztok az erdélyi koronázó városba, vagy ahogy a románok az ő szent városukat nevezik: Alba-Iuliába. A budapesti küldötteket a román induló hangjai mteltett zászlókkal nagy tömeg kíséri a városba. Mindenki lakás után igyekszik, mert már a vonaton elterjedt a hír, hogy közel százezer ember érkezik a nemzetgyűlés ünnepélyére Alba-Juliába. Az érkezők elhelyezését a román nemzeti tanács egyik bizottsága intézi. Alig győzik a munkát, kevés a szoba, pedig a magyarok szívesen rendelkezésükre bocsátották házaikat a román vendégeknek. Gyulafehérvár, a régi erdélyi fejedelmek egykori székvárosa ég az izgalomtól. Holnap nagy napja lesz a románságnak. A nemzetgyűlés nyíltan kifejezésre juttatja azt a Trágyát, hogy Romániához kivan csatlakozni. Végleges döntésről természetesen nem lehet szó. Ez, a románság vezetőinek felfogása szerint is, a békekonferencián fog eldőlni. A város kávéházaiban, éttermeiben zsúfolásig szorong a sok kokárdás katona, darócos falusi nép, ügyvédek, újságírók. Mindenki a holnapi napról beszél. A románok szent zarándokhelyén, Alba-Júliában ez a gondolat tölt el mindenkit. A román komité tagjai a nemzeti tanács kiküldötteivel együtt már a kora délutáni órákban tanácskozásra gyűltek össze a Hungária-szálló emeleti helyiségében. Itt készül a határozati javaslat a holnapi gyűlésre. Az érkezők mind ide igyekeznek. Alig lehet a szálloda kapuján behatolni, minden talpalattnyi hely el van foglalva, a lépcsőkön, a folyosón. Olykor-olykor egy-egy vezető férfiú tör magának utat. A kiváncsiak kérdik, mikor lesz vége az előértekezletnek ? Már kilenc óra van és még mindig folyik a tanácskozás. Közben szó esik azokról a röpiratokról, melyeket a vona