Világ, 1920. január (11. évfolyam, 1-27. szám)

1920-01-01 / 1. szám

Szerkesztésig is kiadóhivatal­­, Andrássy-út szám. Előfizetési árak Magyarországban: Egész évre 220 korona, félévre 110 korona, negyedévre 56 korona, egy hóra 20 korona. A,VILÁG* megjelenik két fő kivételével mindennap. Egyes szám ára Budapesten, vidéken és pálya­udvarokon 80 fillér. XL évfolyam Hirdetések felvétetnek Budapesten a VILÁG kiadóhivatalában: Blockner J. Győri és Nagy, Jaulus éa Tsa, Tegeze Gyula, Hegyi Lajos, Leopold Gomel Schwarz József, Mezei Antal, Mosat Ru­dolf, Eckstein Bernát hird. irodákban Bécsben : Hausenstein és Vogler, M Dukes Nachf., Rudolf Mosse. Berlin bin Rudolf Kolban, Berlin NW. Unte den Linden 40/4x8. Budapest, 1920 CSÜTÖRTÖK január 1. 1-ső szám Bucsu. Meghalt su Esztendő. Tivornyás halotti to­­ron ,b­öréje gyülekezők keserű pohárból gyűlö­let-mérget fognak az éjjel a szeme közé vágni: négyszáz év óta ilyen gonosz fia még nem volt a magyar időnek. Ponyváról került borzalmat, ennyit — Mohács óta — még nem hordott egy rakásra a nagy rongyszedő, a sors. Kegyetlen diktatúrát hozott az iszákjában, aminőnél zsarnokibb még nem súlyosodott em­beréletekre. Félőrültek és egész gazemberek szeszélye tarantella-táncot járatott egy nép lel­kével s fejtetőre állította azt is, amit legszen­tebbnek hittünk. S bár fojtogatta volna vas­­marhával mindazt, ami anyag, ami test, ami sárarany, de hagyta volna szabadon az egyet­len kincset, amiért élni érdemes: a gondolat­nak szabadságát. De kétes tudatossággal éppen arra feküdt rá leginkább, ami az embernek fon­tosabb az életre, mint a pénz, a hatalom, vagy a levegő; ráfeküdt a lélekre s vörös kovászával egyszínű degesszé akarta összegyúrni millió em­ber millió törekvését és szándékát. S azt érte el vele, hogy soha oly tisztán nem állott előt­tünk az ideál, amelyet évszázadok óta kerge­tünk hiába s amelyet a múlt század végével is csak hazug, ál formájában tálaltak fel méreg­­keverék a magyarság asztalára: hirdessenek bármi panaceát, az egyetlen, ami gyógyít és éltet, a szabadság. És tisztábban látjuk, mint valaha, amit az iskolában értelmetlen szajkó módjára váltig ismételtettek velünk: minél sú­lyosabb az elnyomás, minél terhesebb a dik­tatúra, annál nagyobb erővel tör fel a lelkek mélyéről a sóhajtás, ampit szabadság után való­­snak hívnak. ■iléti integritás cukorjába bujtatott ■get: a jlII- internacionalét hozta ma- 0„,dj, aminek mi köze sincs a munkaértékelés gazdasági internacionaléjához, vagy a nemzet­közi jogélet felé a technika vívmányaival egy­­arányban közeledő lelki internacionaléhoz, vagy a Goethék, Rolandok és Barbusseék nem­zetek fölötti szívösszecsendüléséhez. S azt érte el vele, hogy a nemzeti öncéluság viaskodásra feszült izmokkal ébredt fel abból az évszázados álmából, amibe a bécsi lethargia s a csöndes­­szívós szláv expanzió elringatta. Azok, akik ezt az öncélúságot eddig más-más utakon járva ke­resték — s aki más után járt, azt nyomban le­­hazaárulózták — kezdenek tisztábban látni. Bevallani még nem merik, de át-átveszik egy­más eszmevilágából azt, amit abban értékesnek látnak. Régi barátságok, amiket a haszonlesés mára forrasztott felszínesen együvé, szertepat­tannak, mert a jóhiszeműek minden oldalról le­rázzák magukról a köréjük fonódott parazita réteget, a jelszavakon élősködőket, a kis haszon­lesőket, a hordó tetején szavalókat, a piszkot, a mocskot. ■Becsületes hittel hitt ez a nép mindennek és mindenkinek, tisztességet tételezett fel ellen­ségben, szomszédban egyaránt. S inkább a maga fajtáját marcangolta pártoskodó váddal és panaszszal, mert álmában sem mert arra gon­dolni, hogy az, aki fegyverbarátja, az, aki mez­telen pengével áll vele szemközt, az, aki sors­adta szomszédja ezer esztendő óta, becstelen, hazug s minismind csak őt akarja kihasználni. Aztán eljött a nagy Hazugság, az ébresztő, ki­józanító világcsalás, ezer apróbb és nagyobb tintájával és trükkjével. S ma már kezd tisz­tulni a szemhatár. Vannak még áramlatok és törekvések, amiket önzés korlátol a közellá­­tásra. De emberek, akik a társadalom élén ál­lanak, nyíltan bevallják, hogy tévedtek s új irá­nyítást keresnek eddigi elfogultságaik völgyé­ből. Már nem mindenáron önnönmagunkat be­csüljük le algolagnisztikus kéjelgéssel, már éb­red az annyi századon át lefojtott, kiskorúság­ban tartott öntudatunk; érezzük, hogy a magunk lábán kell eztán a világot járnunk s hogy ezért mindannyiunkra, igen, mindammunkra szűk­ig " .• N­­os még valamire jó volt ez a gonosz Esz­tendő. A Lánchíd felépítése óta beléptünk az uj indusztriálódás korszakába. A prozeliták mohó kapzsiságával estünk neki a materiesnek. Ami alfaja ennek a fejlődésnek — ami másutt év­századokon át tartott — van, azt mi évtizedek alatt felhabzsoltuk. Voltunk materialisták, uti­litaristák, manchesteriek (amikoriban a libera­­­­lizmust félreértettük) s a végén, amikor ránk­­zúdult a háború, akkor — hiába tiltakozott el­lene, akiben még maradt lélek — gyárostól sza­tócsig, hitbizományostól zsellérig egyetlen ke­rítő ordítás futott végig az embereken: gazda­godjatok meg! Most aztán — csömör-e, egész­­ségesülés-e? — valahogy mindeneknek a mé­lyén mégis csak megrezdül valami, amit ü tőszó­val idealizmusnak szeretnének nevezni. Öröm­­súlylyal leránt még az anyaghoz a nyomorúság, de talán a lelkünk már szabadulófélben van, talán eztán még­sem ejt meg oly könnyen az anyag mámora ... Meghalt az Esztendő, sirató ének nem csuklik fel utána. De egy engesztelő, komoly szó talán kijárhat az ő szomorú emlékének is, mert ha semmi más, talán egy örökség mégis marad utána: a vágyódás a szebb, a jobb, az igazabb felé. Közbeszólások Berlin, december végén. (A Világ berlini tudósítójától.) Egy röpke mon­dat néha jobban megvilágítja az emberek hangula­tát, mint egy hosszú beszéd. S mivel a hivatalos szónoklatok, interjúk, kommünikék és jegyzékek Wolff telegráfdrótján úgyis hamarabb kerülnek a világba, mint szegény tudósítónknak a delizsánsszá fajult vasútra bízott lassú levelei, illendő dolog, hogy ezekben, az idők járása mögött könnyen elma­radozó írásokban inkább a hosszúéletű rögtönzések­ről, mint a rövid jelentőségű fontoskodásokról essék szó. Az első kiszólás a berlini városháza virágokkal ékesített, villanykörték ezreivel tündöklő fényes ter­meiben, az újságírók egyesületének évenként megis­métlődő díszes estélyén történt. Ott volt mindenki, akinek ép keze-lába, magas hivatala, forgó neve, forró vágya, jó összeköttetése, csinos protekciója, vagy Ivánus üzletecskéje van. (Csak Scheidemann időközben leleplezett barátai, a Sklarz­ testvérek hiányoztak.) Nevezetes egy este volt. Nem azért, mert az ügyész vádbeszédje után már kétségtelen volt, hogy a 29 matróz meggyilkolásában bűnös Marloh főhadnagyot a hadbíróság fel fogja menteni,­­ nem, mint Glemenceaunak két jegyzéke érkezett aznap Berke­be. Ez a két jegyzék az összesen 527.000 tonnát ki­tevő német uszódokkok, úszó-emelettaruk, vontató- és kotróhajók flottájából­­100.000 tonnának a ki­szolgáltatását kivetette, mivel egy mérhetetlen po­litikai rövidlátással megátkozott­­Német admirális 1919 júniusában Leipassowban. internált német hadiflottát egy­­ hegi gesztussal" a tengerbe sülyesz­­tette, nehogy angol kézre kerüljön. Ennek a roman­tikus cselekedetnek a költségeit kell most nélkülöz­hetetlen­­ munkaeszközök átadásával kifizetni, ami körülbelül egyértelmű a német folyami torkolatok hamaros elhomokosodásával, elzátonyosodásával, a belvízi és az amúgy is élet-halállal küzködő tengeri hajózás kapcsolatának megszűnésével, a német ki­­kötő­városok forgalmának megbénulásával, ü­zletei­nek felszámolásával és dolgos polgárai munkanél­küliségével. A francia jegyzék követeléseinek visszautasí­­lása pedig a békeszerződés ratifikálásának elhalasz­tását, a fegyverszünet felmondását, a hadműveletek újbóli megkezdését, a szenet adó Ruhr-vidék és a ..beviteli hídfővé" alakult malmai-­ Frankfurt meg­szállását, valamint egyéb megtorló intézkedések kö­zött a német hadifoglyoknak további gyötrelnes visszatartását jelentheti. Mindez egy „szép gesz­tusért". Ebben a végső izgalomig feszült politikai han­gulatban Bemner Gusztáv, a birodalom kancellárja, néhány szomorú szót szólt a külügyi helyzetről. El­­fogódott torkából nehezen szakadt ki a beszéd s a terem gyönge akusztikája nem vitte messzire a hang­ját. A szomszéd kis teremből poharak csengése és lármás fecsegés hallatszott. Urak mulattak ott, akik tiélessz­emlével ezelőtt ugyanilyen vígan ittak a steuler admirális „hősi" gesztusára és akik most — tm­ikor valaki, a gyász és vigasság különös kon­traszt­jától megzavarva, csöndre intette őket — fo­kozott jó kedvvel ittak, imigyen szólván: „Ez a kancellár — ugyan beszélhet nekünk ! Hiszen nem a mi emberünk! Sohsem­ szavazunk rá!" Kezdődő bolközi állapotban esett ez a néhány­­ szó. De borban az igazság, vagy jobban mondva: az­­ őszinteség. S csak egy rövidke kiszólás volt. De ■ mindent megvilágít. Hogy a külpolitikát Né.ír. .!or­­­­szágban még fokán á­ ál-enálu­k­­ belpolitikai agitá-­­ c­i üres jelszavainak,­­ hogy nem az a fontos, kinek van igaza, vagy ki téved, hanem, hogy mennyit használ, vagy árt egy igazság — nem a hazának, hanem valamelyik csoportnak, klikknek vagy köré-­­riának. A német háborús bűn bevallása például kül­politikailag helyes volna, mert bebizonyítaná a vi­láginak, hogy mégis sok változás történt fiermániá­­ban és kezd valami politikai erkölcs­ féle is kifej­lődni. De a háborús bűn bevallása ártana a kor­mányt támogató három pártnak és a belpolitikai pártérdeknek feláldozzák a külpolitikai élet­­érdekét. A második közbeszólásra a külügyi sajtó­osz­tály főnökének egy előadása adott alkalmat, amely­ben arról is szó esett, hogy a német államforma kérdése nem belpolitikai kérdés. Mert a huszadik század Európájának sorsa függ attól, hogy a német birodalom köztársaság marad-e, avagy, amint azt a száljban folyton növekvő nacionalisták akarják, „demokratikus" császársággá alakul. A monarchia militarizmus nélkül meg nem állhat, a militarizmus pedig szükségszerűen revanche-érzéseket táplál, s az elszakított országrészek német kisebbségeiből béka­­robbantó irredentát nevel, új háborút készít elő és új világkatasztrófához vezet. Tudják ezt jól a franciák és nem nyerészke­dési szempontok, sem a boszúállás érzelmi motívu­mai, sem puszta hatalmi vágy veseti őke­, amikor egy gyenge, eset lég részeire bomlott Németországot szívesebben látnak, mint egy egységes, jól organi­zált, fejlődésképes­­ irodalmat. Mert egy gyönge Né­metországról helyesen­­Gondolják, hogy katonailag le­hetett , és épíjen ezért nem baj, ha kevesebb hadi­­sarcot fog fizetni. Míg egy jól organizált Németország kétségtelenül fizetőképesebb, de katonailag is szer­vezettebb lenne. Nem hitvány féltékenység uszítja tehát a franciát a német gazdaság ellen, csak okos félelem. S ez a félelem megmarad egész addig, amíg a német militarizmus árnyéka végleg el nem (emne- A hőguta jövője 4v«--wr£?ykérdéssel köszönt be az új év. A magyar határok sorsa az egyik, a másik pe­dig a korona jövője. Nem sokkal a frontok összeomlása előtt még két koronáért lehetett egy frankot vásá­rolni Zürichben. A háború katasztrofális el­vesztése, a volt monarchia darabokra hasa­dása és a forradalmak nem ásták alá úgy a ko­rona árfolyamát, mint ahogy várni lehetett volna. A béke illúziója, a gazdasági regeneráló­dásnak a béke igéjével összeforrott reménye ellensúlyozta valamennyire ezeket a súlyos momentumokat, és a proletárdiktatúra előes­téjén tíz koronáért még mindig mintegy huárom frankot adtak a svájci tőzsdéken. Egy frank valamivel több, mint 1 hát koronán aluolt, 6­-.­­­kor felébredtünk a Szovjet­köztársaság rossz álmából, huszonöt koronáig emelkedett Eb­ed­nél! István kormányzása alatt, harminchat koronával szökött fel legmagasabb árfolya­mára néhány hét előtt és most huszonhat-hu­szonnyolc koronára konszolidálódott. Amikor Hasin pénzügyminiszter Csehországban felére, bélyegezte le a koronát, még elég jogosnak lát-

Next