Világ, 1920. szeptember (11. évfolyam, 207-231. szám)

1920-09-17 / 220. szám

Pdalek Olaszország nehéz órái München, szept. közepén. (A­ Világ kiküldött tudósítójától.) Olaszországban a legélsebb munkásharc^folyik, amelytől nem lehet megtagadni a for­radalafi jelleget. Itt azonban ismétel­ten fi3­-'-mezte*-ee^^ira, hogy az olasz fémmacskának mozgaszakrt.jigaz"szabad túlbecsülni és nem szaba­d arra következtetni, hogy Olaszország bolsevista összeomlás előtt áldana. Ha az eszközök éle­sebbek is a szokottnál, ity tény az, hogy tisztán a tőke és a munka között­­folyó gazdasági harcról van szó. Erre vall a kormány okos és várakozó álláspontja is. Az élet különben normális ke­retek között folyik Olaszországban és a harc kizárólag a gyárakra szorítkozik. A kormány, úgy látszik, jogosan bízik az olasz nép egészséges érzésének végső győzelmé­ben. A régi szocialista gárda, amelynek vezérei Turali, N­odigliani, Uorgari és Laszari, meg vannak győződve róla, hogy „a­­roletariátus órája még nem érkezett el“ és hogy az extremisták törekvéseivel szemben a mun­­káskövetelések későbbi sikere érdekében ellenállást kell kifejteni. A gazdasági harccal összefüggésben kifejlődőbsin van egy olasz-francia konfliktus is. A­­lessagero legalább rendkívül élesen támadja a francia kormányt, amely nincs abban a helyzetben, hogy Olaszországnak a­ mos­tani nehéz órákban segítséget nyújtson. Franciaország ■— írja a lap — a teljes izoláltság állapotában van, amit militarista törekvései hoznak magukkal. Ezzel szemben az olasz nép pacifista, és gazdasági politikát kiván folytatni. Ha Olaszország jelenleg, pillanatnyilag gazdasági és politikai krízisen megy is keresztül, annak bűne arra az ellenséges politikára hárul, amelyet a szü­­vettségesek Olaszországgal szemben folytatnak. És itt el­sősorban Franciaországra kell gondolni, amelyet felelős­ség terhel azért, mert Olaszországnak földközi tengeri helyzetét vitássá tette. Erősen érezhető különben­­az is, hogy a várakozás, amelyet Giolin­inak tíz hét előtt történt visszatéréséhez fűztek, csalódást okozott azoknál, akik gyors és meg­váltó csodákat vártak. Csodák nem történtek és nem is történhettek. A drágaság tovább fokozódik, a bankó­­prés tovább működik, a líra értékének emelkedése leg­nagyobbrészt visszament, nem messze van az az időpont sam, amikor az olasz hivatalnokok újabb követelésekkel állanak elő, amelyek a mai rossz pénzügyi helyzet mel­lett aligha lesznek teljesíthetők. A gyárakban pedig ugyanakkor a­­chrvalvóbb mozgalom van folyamatban, olyan, amelyet Olaszország még sohasem élt át. Sze­mére hányják­­Holittinak, hogy a kormány ebben a n­agy kérdésben ebidtalán nem foglalt nyíltan állást. Nem várnak praktikus eredményt Turatiéknak a maxi­malistáik ellen kiadott nyilatkozatától sem. Ilyen körül­mények között megérthető a Messagero kifakadása az entente és különösen Franciaország ellen, dacára annak, hogy a Giolitti-k­ormán­y inkább entente-barát, mint flitti volt. Giolitti kétségkívül két lovat akar egyszerre megnyer­gelni, amikor külpolitikája az entente-hoz való csatlakozásban és ugyanakkor a többi országokhoz való barátságos viszonyban kulminál. Ebben a tekintetben az olasz nép hangulatában mély ellentétek vannak, ami megnehezíti kormányának azt a törekvését, hogy az európai politikában döntő és vezető szerepet tudjon ját­szani. Olaszországban a békekötés tanulságai és a legyő­zött Németországgal való együttérzés széles néprétegek­­ben ébresztett német-barátságot, ugyanakkor azonban a bolsevisták nyári g­özelmei a bokévizmustól való félel­met keltették életre, úgy, hogy az egész liberális, de különösen a lengyel-barát katolikus sajtó ismét entente­­hangokat hallat. És ezekben a súlyos, válságos napokban, ebben a hihetetlen összevisszaságban érkezett, vissza Rómába D’Annunzio. Fiuméból jött különböző fiumei előkelősé­gek kíséretében, hogy a kormán­nyal tárgyaljon. Fiume helyzetéről D’Annunzio igen szomorú dolgokat mond. A város csempészésből és levélbélyegjeinek kiadásából él. Amikor Ausztria-Mapyarország összeomlott, — mondja a költő — nagy készletek voltak felhalmozva, főként dohá­nyneműből. Ezeket a­ készleteket Jugoszláviába csempészték, amiből Fiume sok pénzhez jutott. Hogy a levélbélyegekből tovább tudjon élni, most új bélyege­ket bocsát ki, mert ez ma Fiumének egyetlen számot­tevő bevétele. Az élelmiszerek ára, igen magas, kivéve a kenyeret, amiről az olasz vörös­kereszt gondoskodik. Ki­jelentette azt is D’Annun­zio, hogy Fiumét december 1­2-ikén, a felszabadítás évfordulóján, szabad állammá proklamálják. Fiume kormánya Olaszországtól most a tengeri blokád feloldását és 150 millió lírás kölcsönt követel. A fiumei valuta nagyon alacsonyan áll és így TV Ann­­unzio segítőakciót akar szervezni. Hogy a költőt Giolitt miként fogadja, ma még nem lehet tudni, de élénk világot vet a jövendő eseményekre egy másik ró­mai jelentés. E szerint Giolitti elrendelte a Cogni gőzös esetében a legszigorúbb vizsgálatot. A gőzöst Genuában negyven millió értékű olasz és svájci áruval rakták meg, de Cattaro magasságában hét felfegyverzett fiumei lé­gionárius kényszerítette, hogy útját Buenos­ Aires helyett Fiume felé folytassa. Rómában tehát nemcsak D’Annun­­zionak lesznek követelései, haner­ Giolitti is érdeklődni fog a­ Cogni és negyven millója sorsa iránt. Hajléktalanok a Hajléktalanok Menhelyének lakói (A Slin­g tudósítójától.) Hála az újságokban meg­jelent rengeteg riportnak, cikknek és leírásnak, Buda­pesten malmár mindenki nudlja, hogy a lajjléktalanoknak menhelye van az Alföldi u­tcában. Tegnap­ éjjel egy óra táján arra­ mentem épjlen, hát látom, hogy a menhely rácsos kapika, előtte, izeg, odébb is az aszfalton, széltében­­sorjában em­ber­be'feküsznek. Rongyokba csavarva, a fe­jük alatt valami mocskos cókmókkal, úgy aludtak ott összesimulva, hatan, asszonyok. Csak a csendes lélegzé­sük hallatszott, ami nem egy ütemre volt hangolva, mint valami rossz cigánybandának a muzsikája. Volt olyan is közöttük, aki hangosan horkolt, meg az orrával trom­bitált bele a pesti éjszakába, ami ilyenkor már hűvösre fordul. Aki horkolt, az legszélén feküdt a sorban. Az utca másik feléről éppen rásugárzott és rávilágított a villanylámpa, hát láttam,­ hogy öreg-öreg asszony. Rán­cos volt az arca, a keze nem is volt már ráncos, csak a csupa csont, úgy fogta össze a mellén fekete, szakado­zott kendőjét, biztosan fázott szegény. A lámpa a­ Hajléktalanok Menhelyét is megvilágí­totta, szép tisztán lehetett olvasni a falon ezt a felírást: MENHÁZ A SZENVEDŐ EMBERISÉGNEK. Most nem tudtam, hogy akik itt feküsznek a hideg, őszi éjszakában az Alföldi­ utca flaszterén, miért nem számítanak a szenvedő emberiség közé? Hiszen mind­nyájan szenvedő emberiség vagyunk, akik ebben a vi­lágban élünk. Ők még azonfelül is szenvedő emberiség­­számba jönnek, mert biztosan külön szenvedéseket és­­ külön bánatokat osztott ki nekik az élet, egyébként nem feküdnének most itt a menház kapuja előtt. De nem akartam felzavarni őket, akik összekapaszkodva alud­tak ott a kemény kövön, hátha éppen álmodnak is és az álmot megzavarni vétek. Talán nem­ is ismerik egy­mást, csak itt találkoztak az éjszakában. Csak a sok sóhajtás találkozott a m­enház kapuja előtt, a közös sors hozta össze őket és most úgy szenderegnek egymás mellett, mintha csupa testvér volna. A csengőt kerestem a m­enház kapuján, hogy a menház gondnoka, vagy a menház gazdája mondja meg nekem, miért alszanak szegény hajléktalanok az utcán, s mikor ez az ő hajlékuk: a pirostéglás, kétemeletes épü­­­­let, ami előtt állok. Csupa hajléktalan lakik itt mindig, s akinek palotája van, biztosan nem alszik ebben a ház­ban. Istenem, várjon miért lettek hajléktalanok a Haj­léktalanok Menhelyének boldogtalan lakói?... De a csengőt nem találtam, hiába kerestem mind a két kapun. Úgy látszik, a csengő el van dugva jó helyre, nehogy valamelyik éjszakai hajléktalan észrevegye, ha hajlékot keres a házban. Ahogy ott keresem a csengőt, katonaköpenyeges, katonasapkás ember jön felém. Bot van a kezében és lapos hátizsák gunnyaszt a hátán. Csendesen köszön. — Jó estét kívánok. — Jó estét. — Mit tetszik ott keresni? — A csengőt keresem, azaz nem is a csengőt, csak a menház gazdáját. De csengő nélkül nem tudom meg­találni. — Én is azt keresem, hét keressük együtt... Azzal ő is nekifogott a munkának, gyufát gyújto­gattunk, egyik szálat a másik után, átkutattuk mind a két kaput. Nincs csengő. Most mit csináljunk? — Én felköltöm ezt az asszonyt, hátha ő tudja ... — mondja dühösen a katonakabátos. . — Jaj, ne bántsa, olyan szelíden alszik ... — Szelíden ám, mikor úgy k­ortyog, mint valami ágyú ... Ő már aludt, én meg nem aludtam négy napja. Hadifogoly vagyok, most jöttem Szibériából. .. Meg se várta, hogy mit felelek. A botjával meg­piszkálta az öreg asszonyt, aki horkolt és addig-addig biztatta,­míg fel is ébredt. — Hé, néni, hol itt a csengő? Maga­biztosan -tamm-. gnért, hát tudja a járást... Az szegény csak csendesen válaszolta : — A bal kapunál, a­­csatorna mögött, Vzláu visszaesett a vackára és aludt megint. Végre megvolt a csengő. Bizony az úgy el van dugva, hogy fényes nappal se lehet megtalálni, nemhogy éjszaka. Fél óráig csengettünk felváltva a­­hadifogoly katonával, végre felettünk az ablakból valaki lekiáltott: — Mi az? Akit akarnak? — Aludni gyüttem — mondja a katona. — Tíz óra után nincs felvétel. — ... De én hadifogoly vagyok ... Szibériából ... — Hadifogoly az más. Várjon egy kicsit, majd be­­eresztem. Tíz perc múlva megjelent egy hálóinges fiatal­em­ber a kapunál, az nyikorgott egyet és a katona bent volt. De nem mentek be egyenesen a menhelybe, egy darabis? meg beszélgettek az udvarom A hálóinges ka­pacitálta a katonát, hogy menjen a pályaudvarra, itt először­ fertőtlenítik, megfürdetik és csak úgy kap ren­des fekhelyet. De a katona egészen megvadult a háló­ing látásától, hangosan vitatkozni kezdett és írásokat szedett elő. Abból bizonyítgatta, hogy őt már tizenhat,­szor fertőtlenítették, mióta átlépte a határt. Ez végre hatott. Egy kicsit még tárgyaltak, de a katona kez­dett erélyes lenni, erre aztán eltűntek a menház ajtaján. A hálóinges a Hajléktalanok Menhelyének gond­noka lehetett. Kijött az utcára, látta az aszfalton fe­küdni az asszonyokat, úgy vettem észre, hogy az egész fel sem tűnt neki. Biztosan megszokta már, hogy haj­léktalanok a lakói. Elhatároztam, hogy másnap délelőtt eljövök a gond­nokhoz és megkérdezem tőle, hogy miért nem ad szál­lást az asszonyoknak, akik az utcán alszanak. Tovább akartam menni, mikor valaki megszólalt az alvók so­rából : — Ugyan kérem, tessék egy cigarettát adni. Olyan hideg van hajnal felé ... Aki ezt mondta, 30—35 éves, fejkendős, csinos arcú nő volt. Adtam neki cigarettát. Gyufát kapart elő a rongyai közül és boldogan szívta a füstöt. — Hát maguk miért nem mennek be a menházba? Tán nem tudnak fizetni? — Oh, kérem... ki ne tudná azt a húsz krajcárt leszurkolni... Úgyis bélyegbe adom ... — Akkor miért alszanak az utcán? •— Tetszik tudni, már pár hete javítják a menyá­­zat. Tisztogatják, festik, alakítják. A férfi-osztály va­sárnap lett kész, azóta férfiakat beengednek, de vasár­napig ők is itt aludtak az utcán. Odaát, a másik olda­lon, az volt a férfi­ osztály... A női osztály m­ég most sincs kész, minket még nem vesznek fel a Hajléktalanok Menhelyére ... — Hiszen úgy tudom, menház van három is. Egy­szerre biztosan csak egyet reparálnak. Miért nem men­nek éjszakára a másik menhelyre ? ... A nő egy kicsit gondolkozott a kérdésen. Jó, mély­­slukkot vett a cigarettából és csendesen mondta: — Tetszik tudni, az ember megszokja a maga fész­két. Mi már ideszoktunk mindannyian, minek költöz­zünk most új lakásba?... Inkább megvárjuk, míg rend­behozzák a női osztályt is . . . így mondta a maga fészke­. És nem engedte ki tild'jé','2! a ©.•: Minek?... Xiostyán, Sándor. VILÁG 1920. szeptember 17. *5 H német szocialistán és a föld&it’to& szocializálása A­­német szociáldemokratáiért agrárbizottsága a Vorwarts jelentése szerint smunkaprogrammot állított össze, amelyet a kassai nyeszvülés elé terjesztenek. Az agrárpolitika céljául mi­erre megérett mező- és erdő­gazdasági üzemek szocializálását tűzték ki. A program­­mot csak kölcsönös engedmények árán lehetett össze­állítani, minthogy a felfogások rendkívül szétágazók voltak. A programra mindenekfelett abból indul ki, hogy a mezőgazdaság­ fejődésének iránya a földelosztás kér­désében még nem alakult ki tökéletes határozottsággal. A németek szenet csínálnak a faam.is.fo­l 7i magnabius 31 tin-upfs-gyár- szenzációs találmányte Frankijje'^ a/M­, szept. közepén. f.­ Világ kiküldé­ie tudósítójától.) Ha Németország valaha mindent az UStolamestereitől várt, ma teljes bi­zodalma a mérnökeiben és a vegyi iparában van. Ezek már a háború alatt letették a vizsgát és ma a német közvélemény újabb, és újabb találmányokat vár. A leg­újabb, ma még szinte beláthatatlan eredményekkel vá­randós ilyen találmány kelt megérdemelt érdeklődést. Maga a magdeburgi Friedr. Krupp rt. a következőkben számol b­e a szenzációról: Fáradhatatlan mérnöki munkával sikerült egy, a szakkörökben is legnagyobb csodálkozást keltő talál­mányt létrehozni, amely abban áll, hogy a tüzelő­anyagok maradványai (a hamu) által tartalmazott égőanyagot újból tüzelésre lehet felhasználni. Általá­nosságban nem igen tudják, hogy a hamu még 10— 15%, vagy még több el nem égett tüzelőanyagot (kokszot és szenet) tartalmaz, ami mind ez ideig a tüzelővel való gazdálkodás során a legnagyobb részben veszendőbe ment. Hogy milyen óriási tüzelőanyag­­mennyiségről van szó, mutatják a következők: Né­metország szénszükséglete évenként békeidején kere­ken 150 millió tonna volt. Ha a mai viszonyok kö­zött csak 100 millió tonna szenet és 20 millió tonna ebből származó hamut számítunk, akkor legkevesebb ötmillió tonna el nem égett tüzelőanyagot lehet éven­­ként a hamuban találni. A birodalom vasútjai egy­­magukban évi, tizenötmillió tonna szenet használnak el, ami 20 millió tonna Hamut és mintegy egymillió tonna visszanyerhető szenet, vagyis 100.000 vagyon­­rakományt jelent. A tüzelőanyagok maradványainak használható fűtőanyaggá való használhatóvá tétele tehát a legna­gyobb jelentőséggel bír az ipari vállalatokra, gázgyárakra, elektromos­ művekre és a hajózási tár­saságokra nézve. A Friedr. Krupp rt. (Magde­­burg-Backau) műhelyeiben az esztendő folyamán vég­zett kísérletek eredményeként a hamut sikerült szá­raz után részeire, salakra, kokszra és szénre, szétbon­tani. Sem vizet, sem m­ás folyadékot ehhez a művelet­hez nem használnak, az új tüzelőanyagot száraz álla­potban kapják meg úgy, hogy az minden különösebb szárítás nélkül eltüzelhető. A finomabb tüzelőanyagok is kiválaszthatók és értékesíthetők. A találmány a vastartalmú salak magnetikus tu­lajdonságán alapszik. A Krupp-féle Gruson-művek be­jelentették a szabadalmat és a szabadalmi hivatal azt már a hivatalos lapban közölte is. A mai tüzelőanyag­hiányban ez a találmány rendkívüli fontosságú. Hogy a magdeburgi Krupp-gyár nem utazik alap­talan szenzációkban, az teljesen kétségtelen és így igen valószínű, hogy a találmány, ha annak költségei nem túlságosak, rendkívüli enyhülést hozhat a mai katasztro­fális tüzelőanyaghiányban. Álljon itt még dr. Ku­rt MK­Ká-nak, a charlottenburgi műegyetem tanárának nyilatkozata, aki a találmányról ezeket mondta: — Kétségtelenül vannak esetek, amikor az új ta­­lálmány a kőszénnek egészen jelentős jobb kihasználá­sát teszi lehetővé. Éppen ezért a találmányt nagy öröm­mel kell üdvözölni. Meg kell azonban jegyezni, hogy az el nem égett szénnek ilyen percentje csak különösen kedvezőtlen körülmények között maradhat a hamuban, mert általánosságban a jó tüzelésnél és a salakban nem bővelkedő szénnél a tüzelőanyagot sokkal jobban ki le­het használni, semhogy az említett arányszámokat ál­­­talánosítani lehetne.

Next