Világ, 1920. november (11. évfolyam, 259-282. szám)

1920-11-07 / 263. szám

4. 1920. november 7. VILÁG párttá legfeljebb 2 szoba lesz üres a Bristolban és a 2 szo­bára 60 pályázó jelentkezik. Persze ötvennyolcat el kell utasítani. A Hungána-szállodában 252 foglalható szoba van. Most minden írószoba és olvasószoba tele van ágybetét­tel és a földön is alszanak­­a lakásnélküli átutazók. Az első emelet legszebb szobái a Dunabizottság h­adi­­helyiségei. A Comm­ission Interalliée du Danube ezen­kívül 14 lakószobában lakik és saját drótnélküli táv­­­i­óállomása van a szállodában. Amerikai, angol, francia, olasz és balkáni bizott­­­­ságok laknak a Hungáriában, ahol a szobái­ 70 száza­lékát rekvirálták el hivatalosan. Ebből 16 százalékot tisztek részébe és 5 százalékot az erdélyi menekültek­nek. A Hungáriában 1—5 elutazón, van naponta, és 50— 6­5 szobarendelés. A Royal a legnagyobb budapesti szálloda. 400 szoba van a Royalban, ebből 250 katonai beszállásolásra kell. Üres szoba 5—8 akad naponta, de jelentkező több van száznál is. A Britanniát is állandóan ostromolják az átutazó vidékiek. A 140 szoba közül 100 el vann­ rekvizilva. Naponta 3—3 vendég utazik el innen és a helyükbe jelentkező akad. A szállodai szobahiány vendégek bánata és portá­sok öröme. Ez már benne van a köztudatban és nem újság Pesten, hogy szállodai szobát csak sok pénzért lehet kapni. Mennél kevesebb a rendelkezésre álló szoba, annál m­agasabb ára van -e a portásnál. Persze a szoba igazi ára csak hivatalos rendeletre változhat. 500 szállodai szobával van kevesebb A hat­ legnagyobb pesti szállodában összesen 20­­ szoba cserél gazdát naponta. Viszont egy üres szobára legalább 20 új vendég akad.­­És ez az arány így van a többi szállodákban is, a kisebbekben is és a budai szállodákban is, meg azokban is, amelyek nem a kör­­utakon vannak, sőt messzebb állanak a város központ­jától. A szálloda most rossz üzlet, de­ már rossz üzlet a háború kitörése óta. Itt a szállodai, szabadforgalom megszűnik, megszűnik a szálloda is, csak éppen hogy ünnepélyesen jelen van, mint szálloda, de nem az a rendeltetése, mint ősének, a régi vendégfogadónak. A tulajdonosok általában nagyon panaszkodnak a szállodák helyzetére. Van olyan szállodatulajdonos is, aki eladta, vagy átalakította, vagy egyszerűen megszüntette a szállodáját. A kisebb, jelentéktelen, 10—20 szobás szállodákon kívül a háború kitörése óta Pesten hat szálloda szűnt meg. Ezek: Parlament, Nádor, Continental, Magyar király, Fiume, Angol királynő és Budapest. A két szálloda megszűnése azt jelenti, hogy össze­sen 500 szállodai szobával van kevesebb Pesten, mint a háború előtt volt. Pedig Csonka-Magyarország főváro­sának látogató és idegenforgalma sokszorosan megnö­vekedett a háború óta. A szállodai szabadforgalom megszűnése súlyos te­herként nehezedik a­ szállodákra. A szállodák fenntar­tása ilyen viszonyok mellett majdnem lehetetlen. Egy szállodai lepedő ma 1200 koronába kerül. A törülköző ára 120 korona. Vizespohár 24 korona. Legegyszerűbb lavok­ 700 korona. És pohár is, meg lavok­ is nagyon sok eltörik és a szállodai fehérneműnek mindig kifo­gástalannak kell lenni. A tulajdonosok azt mondják, hogy legközelebb 2—3 nagy szálloda megint megszűnik Pesten. — ■---------------------------------------------­Bednyok között, akik jók szeretnének lenni, de nem tudnak Eljön az éj, a nyélborultak, a bűnösök, a kitaszí­tottak éjjele. És világos bokák villannak ki a rosszul világított mellékút csipkák homályos mélyéből, ahol ki­mért, örökös útjaiatt mérik a legszerencsétlenebbek minden nők közül..." Mielőt­t véglegg­en bezárul előttük a visszatérés útja, mentő kezes próbálják visszarántani őket a tisztességes életbe. Akik meleg szívvel, segíteni akaró kézzel fordulnak feléjük, sok elkedvetlenedésre találhatnak okot. De, nem mintha hiába való lenne fáradozásuk a züllésnek indult nők lelkének formálásában. A rendelkezésre álló eszközök hiányossága, csekély száma akadályozza meg főképpen a kívánt eredmények elérését. Odakünn, Rákospalotán, az állami Leányvédelmi otthon, fehéren berendezett kis igazgatói szobájában hallhatjuk a panaszokat. — Nincsen annyi helyünk, amennyire szükség volna. Volt eset rá, hogy harmincöt helyünkre hatvanöt, csavargásért, lopásért elfogott fiatalkorú leányt hoztak és kénytelenek voltunk befogadni őket. Amíg itt van­nak ideiglenesen, addig el vannak valahogyan, de nem tudunk velük mit csinálni, ha végre tárgyalásuk után munkába kell küldenünk őket. Nincsen elegendő ru­hánk. Ezek pedig mind lerongyolódva kerülnek ide. Egyikükön csak egy szél esőköpenyt találtunk. Hogy a fehérneffiakérdésről ne is beszéljek ! Mikor pedig munkát szerzünk nekik, kikerülnek a felügyeletünk alól és nem tudjuk ellenőrizni őket. Szigethné, az intézet ■helyettes igazgatója vázolja a helyzetet és szíves kész­séggel enged betekintést védencei életébe. Apró tragédiák, korán letört életek vonulnak fel előttünk. S hullanak elénk őszinte kitörései a fiatal let­teknek. Sorba látjuk legkülönbözőbb típusait a pesti csa­vargó lányoknak. Ahogyan bejönnek, rövid kínos csen­det hoznak magukkal és kínos hallgatás várja őket a különben kérdésekkel felfegyverkezett riporter részé­ről is, aki valahogyan­ tapintatlannak érzi magát a ki­hallgató szerepében. De ahogyan elmúlik az ismétlődő kínos csönd, mint lavina gördül felénk az őszinteség. * Elég rendesen öltözött, szőke, pici szájú lányt hoz­nak be. Tizennyolc éves. Zsebrevágott kézzel, egyked­vűen néz körül. Bántja valami. Majd mesélni kezd : —­ A szinaakadémiára­ jártam először. De abba kellett hagynom. Az apám villanyszerelő, szóval egé­szen egyszerű családunk van. Sohasem telt rendes ruhára. Rongyosan­, nem járhattam az akadémiára. Később felfedezték, hogy nagyon szép hangom van. Butykai Ákos, a Kosáré Emmi férje tetszik tudni, az protezsált. Már három évet jártam a zeneakadémián, Butykai azt ígérte, hogy nemsokára koncerteznem­­ is lehet. De aztán az is abbamaradt. — Miért? Elgondolkozik. Majd lassan mondja: — A körülmények nem engedték. — Miféle körülmények?­ — Hát az, amiért ide kerültem. A vőlegényem, egy miniszteri fogalmazó jelentett fel. Mikor leutazott a birtokára, rámbizta a lakásuk kulcsát. Mi, a, barát­nőm és én, tudták, hogy az egyik szekrényben a nő­vére ruhái vannak. Elhatározito­k, hogy­ kiveszünk két kosztümöt. — Minek? Szégyenlősen nevet. -- A Ritzbe akartunk menni. A ruhákat később visszatettük. Még többször használtuk fel a kosztümö­ket és a vőlegényem észrevette, mikor hazajött. Először nem haragudott ezekért a dolgokért. Később aztán ba­rátnőm tanácsára a­ lakásban lévő ékszereket elzálogosí­tottuk. Négyezer koronát kaptunk érte. Erre aztán föl­jelentette kis barátnőmet. Engem nem. Később azonban meggondolta a­ dolgot és eszébe jutott, hogy sok minden hiányozhat a lakásból, amit már nem tud ellenőrizni és engem is idejuttatott. — Akármit is tett velem, én mégis csak szeretem «— mondja halkan és emlékeire gondol. Honnan ismerte a vőlegényét ? — A Margithídnál mutatkozott be. — úgy bánt magával, mint vőlegény a meny­asszonyával? — Lesüti a szemét. — Azt éppen nem lehet mondani De azért, tessék elhinni, úgy beszélt, mint aki el akar venni. Beszélt arról, mikor egyszer hazautazott, hogy az anyja nehéz falat lesz, de majd rábeszéli. — Most kérjük, hogy vonja vissza föl­jelentését. Ha kikerülök ittnon, rendes életet akarok élni. Sokat okul­tam ebből az esetből és igazán nem nekem valók ezek a lányok, akikkel együtt kell lennem most. Talán nem fogok többet ilyet csinálni! — Talán? Ez tisztára magától függ. El kell hatá­rozni, hogy nem. —­ A körülmények —■ ismétli csendesen — a kö­rülményektől nagyon­­sok függ. A szőke után egy barna következik. Szint hoz be a fehér szobába. Rongyos drrndli, világoskék kötény, kabátja nincs. Rövid, bodros , haj. Huszonegyéves. Az ország majdnem mindegyik szeretethá­zában, patroné­­ziában megfordult már. Mindent innen megszökik. — Tessék elhinni, hogy mindegyik lány foglalkozik a szökés­­gondolatával. Én magam is, alighogy letörül­tem könnyeimet, amiket az elvesztett szabadság után sírtam, rögtön erre gondoltam. Hogy meg fogok-e szökni, azt most biztosan nem tudom megmondani. Le­het! Talán, ha nagyon vigyáznak rám, akkor nem. Va­gy ha megbíznak betűsem, akkor sem. Azt már nem teszem! A múltkor is az egyik néni kihívott az utcára. Már a sarkon voltam s én megtehettem volna, hogy a másik irányba fussak, de azt már mégsem tenném meg. ■— Út élj­ára miért fogták el? — Mert egy kórházból, ahol tizenhét leánynyal együtt voltam, megszöktem. Akkor a többieket meg­büntették, hogy nem árultak el engem. Mikor az egyik, egy olyan, prostituált nő kikerült onnan, boszúból meg­­mutatott egy detektívnek. Éppen egy fiatalembernek a társaságában voltam. •— Hol szokott lenni, ha szabad? — A Rákóczi-út egyik pincehelyiségében, ahol a tiroliak játszanak. — Jó ott? — Dehogy — tör ki — dehogy jó. Olyan az, mint a pokol. Annyiszor megfogadtam már, hogy nem me­gyek többet oda. De ha arra megyek, valami úgy hús lefelé. Nem tudom, talán a zene, vagy a csirkefogók a sarokban, akik ott mindenfélét szőnek. Lehet, hogy ők. És én nem tudok ellent állni. Úgy szeretnék jó­­lenni­, tessék elhinni, de nem tudok. Alig hangzanak el ezek a szánalmas szavak, új képet kapunk. Rövidhajú, fekete leány. Bandzsal, na­gyon csúnya. Szinte idióta. Darócruha van rajta, otromba cipő. Gyorsan hadar, tudja már, mit várunk tőle. — Lopás gyanúsítása miatt és munkakerülésért fogtak el. A két bátyám, lopta meg a nevelőanyámat, nem én. — Gyermekkora óta örökösen patronázsokban ne­velkedett — magyarázza közben az igazgatónő. — Mikor bebizonyult, hogy nem én loptam, kisza­badultam — folytatja a kis fekete. — Mindjárt másnap újra elfogtak. Éppen egy budai moziból jöttem ki, este fél hétkor és egy detekiv elfogott, pedig egészen nyugodtan mentem. — Nem volt­ valamilyen ok rá? —­ próbáljuk ka­pacitálni, hogy maga vallja, de csavargását — ok nél­kül nem fogják el az embert. Én már mentem sokkal későbben egyedül és­ még sohasem fogtak el. — Hja, nagyságos kisasszonyokat nem szoktak el­fogni — mondja kis gyűlölettel. Többet már nem lehetett kivenni belőle. Mialatt tovább diskurálunk, hír jön, hogy mind­egyik leány ki akar jönni, azt hiszik. Hogy tárgyalá­suk hamarabb lesz meg, ha beszélhetnek nekünk. Be­nézünk hát közéjük. Kisebbfajta iskolateremhez hasonló szoba a nappali tanyájuk. Patkóalakú, hosszú asztal körül ülnek, így Vasárnap egy csokorban nagyon szánalmas, torz és fájó képet adnak. Valahogyan szríven találják az embert. Isme­rőseink meghitten nív-.ölyognak ránk, az első kettő képviseli az arisztokráciát. Felállnak. Hangos kezét csókolom! Groteszk érzést keltenek vele. Hiszen mind túlesett — nem egy már kilencéves korában­­— a mocsárban tenyésző szerelmi élet tűzkeresztségén. Ém most iskoláslányokként visel­kednek. Fejkendős pösztönkék, utcailány-típusok, egészen fiatal maszatos arcok. Némelyik eltakarja arcát. Egyik sírva fakad, másik markába nevet. Egy kis kopaszon akadt meg a szemem. — Húsz koronáért és egy darab zsiros kenyéréig adta el egy asszony valakinek —• súgja Ország Irma, a családfő néni.­­ — Azt a másik kopaszt pedig folytatja­­— egy vadrác egy ólban tartotta és kenyérért adta el. -T- Jönne csak el egy orvosi vizsgálatra! Mint be­teg, alig­ van kivétel. Ha­ szabadok és tudják is, hogy betegek, nem törődnek vele. Továbbélik kicsapongó életmódjukat. Még egyre volta­m kiváncsi. Van-e tényleg ha­ngja annak a szőkének. Megkérem, hogy énekeljen valamit. — Rekedt vagyok — kéreti magát, ezek között is, mint egy társaságbeli dáma. De aztán mégis. S a Zsidónő egyik áriája ível fel szépen. Koncert­­pódium jut­ eszünkbe, ragyogó közönséggel, ezen a, na­­­gyon egyszerű helyen, ezek között a nagyon szürke kis alakok között. Aztán a többiek is rágyújtanak a nótázásra és so­káig hallom őket még a kertben is. Csendes hajlékról, családi életről énekelnek. Meg a pesti korzóról. S­ a vágyakozó hangok fennakadnak valahol a száraz fa­ágakon, meg a kerítésen. És a Rákospalotáról Buda­pestig vezető hosszú uton nem jutnak el soha a­ pesti korzótig. A Váci-utcáig, ahol „nagyságos kisasszony­­kák“ ragyoghatják eleganciájukat. S akiknek félre-­ lökött ruhadarabjaival mohó vággyal takarnák be nyo­morúságaik meztelenségeit és szégyenét azok a rákos­­palotai szánalmas páriáik. Holló Magda: HÍREK Úri-utca 30 (A Világ tucgajtójától.) A Várban, Tóci-utca 30. szám alatt címtáblákat festenek át. Eredetileg K. Walther Ernőné nevét hirdette a cégér s arról adott hírt, hogy a­ cégér alatti boltban fűszerszám, csemege és bor kapható. A bolt üvegajtaján cédula hirdeti, hogy Zboray Ernő, fűszer-, csemege- és borkereskedő K. Walther Ernőnétől az üzletet megvette és hogy azt becsületes keresztény szellemben fogja vezetni. Nem minden költői lendület nélkül szaval a nyomtatott írás arról, hogy Zboray Ernő fűszer-, csemege- és borkereskedő üzletében közkívánatra papírárukat is árusít. Végül azt reméli a hirdetés, hogy pontos, előzékeny kiszolgálás, valamint az áruk minősége meg fogja nyerni a nagyrabecsült vevők támogatását és aláírja. Budapest, Vár, 1920. okt. hó. Kiváló tisz­telettel Zboray Ernő fűszer-, csemege- és borkereskedő. Mintha 1550-et írnánk s Nürnbergben volnánk, ahol Hans Sachs a cipőmühelyének ablakában ülne ,* faragná rimeit. Zboray Ernő, akiről most szólunk, aki fűszerszámos boltjában sajtot, bort, csemegét ,* mindent árul, mi szemnek, szájnak kellemes, költő, sőt mi több, irodalmi vezér. Ő az elnöke a nemrég megalakult „Névtelenek irodai,mi társasága“-nak. Zboray Ernő 21 esztendőis. Istenem! Huszonegyesztendős ifjú, telve hévvel, ambícióval, pompás, virágzó, szinte va­gyont érő fűszerszámos boltja van, ahol kétszázhúsz koronáért méri a csécsi abált szalonnát és dekára méri a Santost, meg a Cubát, szép rimes sorokba szedi a borok százféle márkáját és valódi Bolls-ot ihatik, ha kedve tartja. Zboray Ernő, a költői lelkű fűszeres egy irodalmi társaság elnöke, vezére, aki hadat üzent a réginevű irodalomnak. Zboray Ernő a maga alacsony évszámával volt már a közélelmezési hivatal tisztviselője, a környék egyik-másik helyén szinte diktátori hatalma volt, majd a Huszár-féle nyomormentő akció titkáraként szerzett ihletet, közben pontosan 1500 grammnyi verset és novellát írt össze. Délelőtt fehér kabátban a pult mellett áll s kezeit csókolja a nagyságoknak, akik a várbeli úri lakásokból boltjába járnak vásárolni, este Levallier-nyakkendőt köt, sűrű haját lobogóéra fésüli s beül a Wenckheim-palot­abeli elnöki székbe s­ biz­tatja, lelkesíti a boglyos, névtelen írókat. Boldog Zboray, akit az el nem ismertség, a név­telenség keserűsége sokkal kevésbbé érint, mint azo­kat, akiknek nincs fűszer-, bor- és csemegeüzletük, boldog költő, aki bánatában illatos butélia-bort öblö­gethet s édes csemegével enyhítheti az ajkára toluló keserű ízt. Micsoda bomlott táncot járhatnak a füs­tölt disznólábak, milyen bájos mosolyra fakad a barnapirosra patinált malacfej, talán hangos öröm­himnuszt zengenek az olajos halak és a kelettengeri keringők is, ha egyszer Zboray mester másfélkilós kéziratcsomójából egy szonett a kaviárhoz, vagy egy dithirambus a kolozsvári teaszalonnáról megjelenik a sajtóban. ** " Bizony, mi is a névtelenek táborában állanánk, ha 'Zboray mester nem a komor Wenckheim-palotában, ha­nem az Úri­ utca 30. szám alatti ,,dolgozó“-szobájában­ tartaná az „el nem ismertek" gyűléseit s tartaná el híveit. . . Sréter köszönete Borniernek. Sréter István Honvédek és miniszter Burnier György kapitánynak, a nemzetközi Vöröskereszt budapesti kiküldöttjének, Bu­dapest­ről való távozása­­ alkalmából köszönőiratot kül­dött, melyben megt»á»S"loni páratlan, igazszivü buzgósá­­got és a szerbi 15% gyakran-a talán elvakított magyarok részére a jövőre is támogatását kéri.

Next